Váradtól Váradig a szatíra útján 5.
2020. 07. 18. 21:52Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának ötödik része.
Szokatlan luxus: két apa
Már említettem kivételesen szerencsés helyzetemet, hogy három szülőm volt: egy anyám és két apám. Ez olyan luxus, amit kevesen mondhatnak magukénak, sokáig nem is tudtam, hogy a sors ilyen kegyes volt hozzám. Első pillantásra, a két apa ugyanolyan szokatlannak tűnik, mint a szűznemzés – tudományosan „parthenogenezisnek” nevezik –, és olyan egzotikusnak, mint egy maharadzsa udvartartása.
A két apám léte nem biológiai, sokkal inkább pszichológiai különlegesség: a két Laci baráti viszonyban volt egymással, és mindketten mélyen tisztelték anyámat. Bíró Laci volt a férje, azaz a hivatalos apám, Bauer Laci pedig a szüleim legközelebbi barátja, aki gyakran vigyázott rám, sok időt töltött velem. Egyfajta pótapa volt, tulajdonképpen a 2.0 apám. Valójában igazságtalan vagyok vele, hogy a második helyre teszem, mert legalábbis a befolyását tekintve, ő kellene legyen az első, és Bíró Laci kapná az ezüstérmet.
Bauer Laci volt az, aki mindent elmagyarázott nekem, még kisgyermekkoromban. Főleg fizikai jelenségeket, mint a súrlódási hő hatását, amelyet a lábam dörzsölésével egyértelműen szemléltetett. Számára különösen fontos volt, hogy már hároméves koromban megismerjem a belső égésű motorok működését, amit kifejező gesztusokkal ábrázolt nekem. Azóta ismerős kifejezés számomra a dugattyú, ugyanúgy, mint a német nyelvből származó „kuplung”, amit ő egy e-betűvel hosszabbítva kupelungnak mondott és a „curukkolni” műszaki kifejezést is tőle tanultam. Utóbbi a hátramenet szokásos elnevezése, amit szintén fontosnak tartott tudatni egy kisgyerekkel. Ugyancsak ő volt az, aki elmagyarázta nekem a sakkjátékot. Beavatott továbbá az annak idején divatos snapszli kártyajáték titkaiba, amelynek Schiller Tell Vilmos című darabjából származó figurái szintén lenyűgöztek, és távoli, drámai forgatókönyvekre emlékeztettnek. Ily módon nemcsak a legendás svájci nemzeti hőst, hanem az összes többi szereplőt is megismertem, köztük Gesslert, aki piros felsőként jelenik meg, mellette Kuoni pásztort, aki piros alsóként szerepel. A tök jelű kártyákon ott volt Stüssi vadász (felső) és egy bizonyos Itell Reding (alsó). A zöld lapokon Ulrich Rudenz felsőként és Walter herceg alsóként szerepelt, míg Tell, a főszereplő, mint makk felső következett, utána pedig Harras Rudolf (alsó). A négy királynak és a négy királynőnek nem volt neve, mert nem szerepeltek a darabban, de a kártyajátékban szükség volt rájuk. Különösen, ha valakinél párban voltak, jelentős ütőerőt képviseltek. Az ászokat a négy évszaknak szentelték, természetesen ezek időbeli sorrendjében: a piros ász volt a tavasz, amelyhez nagyon jól illett egy virágszedő lány. A tök ász a nyarat szimbolizálta egy dús keblű arató asszony képében, a zöld ász a két szüretelő legénnyel és végül a makk ász a telet örökítette meg egy rőzsét cipelő idős asszony képében. A figurák hátterében, a fenséges középsvájci tájegységre jellemző élénk színek és élethű motívumok pompáztak, melyeket évtizedek múlva a valóságban is felismertem.
Később olyan készségekkel bővítette látókörömet, mint az íjászat és a kerékpározás. Bíró Laci viszont fiatal életem minden anyagi vonatkozását biztosította. Ő felelt a fejlődésemért és engesztelte ki a későbbi csínytevéseim kárvallottjait. Amikor még tehette, szaladt utánam, ha a fogorvoshoz kellett mennem, gondoskodott arról, hogy fényesebb jövőm legyen, mint a Ceauşescu-féle szocialista paradicsomban lett volna. Ötvenöt évesen ez bizony már nem kis kockázat volt számára, azonban mint később kiderült, minden másképpen alakult, mint ahogy azt ő elképzelte.
A két férfi egymás iránti elismerésének bizonyítéka, hogy amikor Bíró Lacival fél évig válni készültek, anyámnak Bauer Laci udvarolt, de a két László barátságban maradt. Számos oka volt annak, hogy anyám végül is úgy döntött, hogy Bíró Laci mellett marad. Valójában mindkét férfit értékelte, rendkívüli tulajdonságaik miatt:
Bíró bájos, az életben viszonylag sikeres volt, és ehhez társult egy jó adag megszokás. Bauernél imponált neki, hogy hűséges, humoros, intelligens és nagyon művelt volt.
Hízelgett neki ennek a férfinak a fatalista hűsége, aki más nőt nem akart volna feleségül venni, csak Katit, aki viszont e tekintetben számára elérhetetlen volt. Amint világra jöttem, elkerülhetetlenül ennek az aszimmetrikus társulásnak a középpontjába kerültem. Mindkét apám, képessége szerint igyekezett a legjobbat nyújtani nekem. Lelki melegség szempontjából Bauer Laci érzelmességének és empátiájának köszönhetően természetesen előnyt élvezett. Az anyagi lehetőségek és a szervezőkészség tekintetében viszont a fiatalabb és jobban képzett Bíró Laci járt az élen.
Mindkettőjüknek volt kevésbé jó oldala is, de ezt én nem érzékeltem. Anyagi kérdésekben mindketten elég kicsinyesek voltak: Bauer Laci talán szükségből, Bíró Laci a természete miatt. Mindkét férfi kopasz volt, ami azt az elképzelést alakította ki bennem, hogy egy igazi Lacinak a feje tetején fényes bőrfelület kell legyen. Ha ez hiányzott, számomra az illető nem is volt igazi Laci. A kopaszságukat, jellemüknek megfelelően különbözően élték meg: Bauer Laci sztoikus nyugalommal viselte az ősz hajával U-alakban körülzárt tarságot, a rendkívül hiú Bíró Laci nehezen tudta elfogadni a hajhiányt. Hogy legalább a természetes hajmaradvány illúzióját keltse, hagyta hosszúra nőni az úgynevezett „Ophiochus“-koszorú peremén, azaz a kopaszság szélén, gyéren vegetáló hajat, hogy aztán keresztirányba átfésülje a másik oldalig. Így ott is volt haja, ahol már nem nőtt. A keresztbe fésült haj azonban túl ritka volt ahhoz, hogy kopaszságát elrejtse. Mondanom sem kell, a két Laci mindig jól megértette egymást, legalábbis látszólag nem volt féltékenykedés vagy versengés közöttük. Bauer Laci szinte minden nap meglátogatott bennünket, egyrészt, hogy szüleimmel beszélgessen a konyhaasztalnál, de mindenek előtt azért, hogy velem foglalkozzon. Időnként az iránta való vonzalmam minden bizonnyal nagyobb volt, mint a másik két szülőm iránt. Ez abból is kiderül, hogy amikor megneszeltem, hogy kivándorolni szándékozunk, azt javasoltam neki, rejtőzzünk el. Arra is hajlandó lettem volna, hogy szüleimet menni hagyjam, én pedig Bauer Lacival maradjak. Ez sokat elmond akkori prioritásaimról.
Apám 2.0
A második apám, Bauer Laszló jóval idősebb volt, mint a szüleim, 53 évesen, amikor születtem, nagyapám is lehetett volna. Megjegyzem, az egyetlen, mivel igazi nagyszüleim vagy még a holokauszt előtt meghaltak, vagy sok családtagomhoz hasonlóan deportálták és meggyilkolták őket. Bauer Laci családja megúszta, részben véletlen szerencse által, részben azért, mert idejében talált menedéket a budapesti óvóhelyeken. A Debrecenben élő családtagoknak több esélyük volt, mint a nagyváradiaknak, mert onnan csak a deportáltak egy része került Auschwitzba. A többieket egy ausztriai munkatáborba vitték, ahol a túlélés esélye 75 százalékos volt.
Bauer Laci a Nagyváradhoz közeli Komádiban született, a hét testvér közül ő volt a legidősebb. Amikor Nagyvárad kétszer egymás után Romániához került, Komádi Magyarország területén maradt, elszakadt a közeli nagyvárostól, regionális központjától. A második világháború után Nagyváradot újra Romániához csatolták – így fejezte ki a Szovjetunió háláját a késői átállásért.
Apai részről családja Kelet-Magyarországon, Debrecen és a Nagyvárad körüli falvakban élt, részben mezőgazdaságból, részben kisvállalkozásokból. Nagyapja, Bauer Ábrahám Érsemjénből (Șimian) származott, és egy ideig a bölcs Hatam Szofér néven ismert, pozsonyi Moshe Schreiber rabbi közelében tartózkodott. Rokonai körében terjedő szóbeszéd szerint, őseinek legalább egy ága Spanyolországból származott, azaz szefárdnak tekinthető. Miután 1492-ben kiűzték őket, először Hollandiába (Németalföldre) menekültek, később Cseh- és Morvaországon keresztül érkeztek Magyarországra. A családnév a foglalkozásra utalhat, mivel a felvilágosodás idején a zsidóknak is engedélyezték már a földtulajdont. Ennek fejében arra kötelezték őket, hogy egy apai vonalon átörökölhető vezetéknevet válasszanak maguknak. Bauer Ábrahámnak sok gyermeke volt, egyik közülük József, a nagyapám. Róla csak annyit lehet tudni, hogy feleségül vett egy biharnagybajomi Freikind Nina nevű hölgyet és Komádiba költöztek. Ott egy kis üzletet vezettek, és szép sorjában öt gyermekük született. Közülük a legidősebb László lett – az én 2.0 apám. 1913-ban, Nina halála után, József feleségül vette felesége nővérét, Sárát, az úgynevezett levirátusi házasság törvényei szerint. Vele még két gyermeke született: Klári es Sándor.
László volt mindkét anyjának a kedvence, az elsőnek, az igazinak és a másodiknak is, aki ugyanakkor a nagynénje volt. Világias légkörben és falusi körülmények között nőtt fel. Életre szóló barátságot kötött egyik akkori játszótársával, Nagy Pistával, egy jobb módú kisgazda fiával. Ez a Pista lett később egyik legvalószínűtlenebb véletlen kiindulópontja annak, ami valaha velem megtörtént: egy 8 milliméteres keskenyfilm váratlan felfedezésé Bauer Laciról, amelyet évtizedek óta hiányoltam.
Laci zsenge fiatalkorában nyitott volt minden új iránt, lelkesen tanult, élénken érdekelték a műszaki dolgok. Jogász szeretett volna lenni, de Magyarországon a numerus clausus jelentősen korlátozta a zsidó származású hallgatók számát. Egyetemi tanulmányok helyett segédügyvédként kezdett dolgozni Maár Gyula ügyvéd és politikus irodájában, aki minden tekintetben támogatta őt. Maár a helyi nemességből, Kiskörösből származó előkelő úriember volt, ugyanakkor a Kisgazdapárt elkötelezett parlamenti képviselője.
Az úrifiú nemes viselkedése nagyon lenyűgözte Lacit, formálta is őt, annyira, hogy részben átvette Maár életvitelét és magatartását.
Az ügyvéd-politikus nemcsak úrias volt, hanem megrögzött agglegény is, aki szerette a nőket – főként azokat, akik már férjnél voltak. Tőle származik az a nemcsak gúnyos, hanem szándékosan arrogáns mondás, miszerint „nem muszáj tartós viszonyra gondolni egy nővel mindaddig, amíg sok párkapcsolatban élő áll rendelkezésére“. Ezzel arra akart utalni, hogy távol tartotta magát a házasélet kisebb-nagyobb kötelezettségeitől, de mégis élvezte a hölgyek kegyeit. Ez a hozzáállás erősen hatott Lacira. A munkaadójával szembeni hűsége mellett, Laci élete végéig Maár Gyula közeli barátja maradt.
A két világháború közötti Magyarországon a közelgő hatalmas változások még nem voltak előreláthatók. Lacinak, Maár Gyula ügyvédi irodájában kitűnően ment dolga, alkalmanként bírósági tárgyalásokon is képviselhette a főnökét, ami megfelelt eredeti szakmai elképzeléseinek. Ennek az együttműködésnek két alapvető tényezője különösen említésre méltó: az autó és a hölgyekkel való kapcsolata. A két úriember mindkettőért egyaránt odaadóan rajongott. Maár személygépkocsija volt az első magánjármű egész Bihar megyében, és a technikát kedvelő Lacinak gyorsan sikerült sofőrévé válnia. Ez egyrészt jelentősen kibővítette tevékenységi körét, másrészt növelte hírnevét a hölgyek köreiben. Sokkal később, amikor már ezeket a témákat jobban megértettem, rejtett mosollyal mesélt nekem a nőknél elért sikereiről, akik az autós kiruccanások alkalmával, az új tapasztalatokon fellelkesedve igen hálásnak mutatkoztak iránta.
Maár Gyulával kapcsolatban hozzáteszem saját emlékeimet. Az 1960-as évek vége felé történt, amikor az idős ügyvéd már nyugdíjba vonult, és bizonyos fokú jólétben élt Amerikában. Megengedhette magának, hogy new-yorki száműzetéséből visszaköltözzön Európába és egy kis lakást béreljen Münchenben. Ott vásárolt egy Volkswagen cserebogarat, majd Ausztrián és Jugoszlávián keresztül Nagyváradra utazzon, óvatosan megkerülve Magyarországot, ahova politikai okokból nem léphetett be. Hogy közelebb lehessen szűkebb hazájához, az idős, honvágytól és nosztalgiától gyötört ember Nagyváradon Lacihoz költözött – szinte látótávolságra volt otthonától. Abban az időben már leukémiában szenvedett, és boldog volt, hogy közeli barátjával lehetett együtt, alig pár kilométerre Komáditól, amely a határ túloldalán, Magyarországon volt. Maár személyében megismertem egy joviális úriembert, aki az öregkor különféle betegségeitől szenvedett, de életének utolsó éveiben is nosztalgiával elevenítette fel egykori segédügyvédjével a régmúlt emlékeit. A két úr alkalmanként a fiatal hölgyek gondviselését élvezte, akiket Laci mindig „titkárnőiként” mutatott be.
Személyes nyereségem, hogy Maar Gyulától kaptam ajándékba egy ezüst kávéskanalat „MG” monogrammal, és megengedték, hogy a Belényes felé vezető országúton, Laci ölében ülve én vezessem a Volkswagent. Amikor később serdülőként meglátogattam Lacit, én is megtapasztalhattam titkárnőinek szeretetteljes gondoskodását, ami nagymértékben hozzájárult érzelmi fejlődésemhez.
Ha csak rajta múlik, Bauer Lacinak jobb híján segédügyvédként és autóvezető gigolóként gondtalan élete lehetett volna a második világháború előtti Komádiban. Élvezte munkaadója elismerését, a szülői ház biztonságát, baráti körének megbecsülését és a hölgytársaság szeretetét. Sajnos a magyar fasizmus közbeszólt és a hétköznapi életet minden szempontból fokozatosan korlátozta. Végül munkaszolgálatra kényszerült.
Amikor a munkaszolgálatosok vezetői rájöttek, hogy tud autót vezetni, Laci körülményei valamelyest javultak. Teherautó-sofőrként dolgozott, ami minden bizonnyal jobb sors volt, mint sok más társáé, akik követ törtek, utakat, védelmi vonalakat építettek, vagy vasúti síneket fektettek le. Minden nehézség ellenére a munkaszolgálat megvédelmezte a deportálástól és a likvidálástól. Valamikor a háború vége felé Budapesten rejtőzködve csatlakozott a szintén ott tartózkodó húgaihoz, Olgához és Magdához. Védett házakban éltek, amelyek viszonylagos biztonságot nyújtottak, mivel ezeket a házakat olyan zsidómentők felügyelték, mint például Raul Wallenberg. Akik az utcára merészkedtek, annak a veszélynek tették ki magukat, hogy a nyilaskeresztes járőrök elfogják és a Duna partján kivégezzék őket. Lacinak sikerült egy nappal a nyilaskeresztesek razziája előtt menhelyet váltani, Olga húgának viszont nem, ő akkor örökre eltűnt.
Két öccse, Gyula és Sanyi szintén munkaszolgálatosok voltak, a fogyatékos Miklóst Mauthausenbe, Klári húgát Bergen-Belsenbe deportálták. A szülők át kellett költözzenek a nagyváradi gettóba, ahonnan Auschwitzba vitték. Apja, József már a vonatban meghalt, mostohaanyja a gázkamrában végezte.
Laci egy budapesti menhelyen élte meg a felszabadulást.
Nagyvárad volt az egyetlen hely, ahol egy további normális életet tudott elképzelni magának, oda tért vissza, próbálta megtalálni családja túlélő tagjait.
Testvére, a születésétől fogva szellemi fogyatékos Miklós túlélte Mauthausent, és csodával határos módon, Magyarországon keresztül sikerült visszajutnia Komádiba. Több száz kilométeres gyalogútja hetekig eltarthatott, váratlan megjelenése a szülőfalujában szenzáció számba ment. Mivel már fiatalkorában egy parasztgazdánál istállófiúként dolgozott, szegényes életkörülményekhez szokott volt, jobban elviselte a deportálás nehézségeit. A háború után a hatóságok gondoskodtak róla, élete hátralévő részét, 1975-ben bekövetkezett haláláig egy balassagyarmati intézetben töltötte.
Nagyváradra visszatérve Bauer Laci folytatta a munkát Maár Gyula ügyvédi irodájában. Munkaadója azonban a gyökeres politikai változások miatt, kénytelen volt rövid idő alatt bezárni az irodáját, és mivel mind a Magyar, mind a Román Népköztársaságokban nem kívánatos személlyé vált, kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol szintén jól érvényesült. Menekülése után, a nagyon korlátozott lehetőségek ellenére, szórványosan leveleztek egymással.
Laci keveset beszélt a munkaszolgálatról, háborús éveiről. Mélyreható tapasztalatokat kellett szereznie, mert a háború után a magabiztos, életvidám ifjúból félénk emberré vált. Elvesztette érzékét az élet „nagyobb dobásai“ iránt, mind például, hogy egy jobb helyre emigráljon. Megelégedett az apró sikerekkel. Egy későbbi, anyámnak küldött levelében, olyan bagatell dologról számolt be lelkesen, hogy nagyon olcsón sikerült vásárolnia pamutzoknit, amit szeretne nekem elhozni. Később, 1968-ban egy csehszlovákiai kiránduláson lebeszélt minket arról az egyedülálló lehetőségről, hogy nyugatra szökjünk. Már nem volt bátorsága újba belevágni, aggódott szerény, de biztos romániai egzisztenciájáért. Az a gyanúm, hogy önbizalma súlyos károkat szenvedett a munkaszolgálat ideje alatt; lehet, hogy megalázták, megtörték a személyiségét.
Hét testvére közül kettő nem élte túl a háborút: Gyula, az utána következő második testvér, és Olga, a három húga közül a legidősebb. Gyula még kamaszkorában elkerült Debrecenbe, ahol egy kálvinista pap lányával, Németi Erzsébettel barátkozott össze. Habár mindkét család ellenezte a kapcsolatukat, később mégis összeházasodtak, és három gyermekük született: László (akit Gyula a kedvelt báty után nevezett el), Tibor, és a kis Anna, aki gyerekkorban meghalt. Gyula a munkaszolgálatból szökni próbált, lelőtték. Bauer rokonaival még a negyvenes években megszűnt a kapcsolat.
Csodálatos módon én bukkantam rájuk a 2000-es években, bonyolult genealógiai kutatások során, és egy készséges helybéli hölgy segítségével. Erről majd többet később.
Laci a háború után tartotta a kapcsolatot Balassagyarmaton élő Miklós testvérével. Azzal szerzet neki örömet, hogy bicskát vitt neki ajándékba. Magda a 60-as évek elején Izraelbe emigrált, Sanyi, a legfiatalabb öccs Kaliforniában kötött ki, onnan levelezett a testvéreivel.
Csak Klári húga maradt Nagyváradon. Kettőjük személyisége körül forgott a fiatal életem. Klári fia, Gabi, aki csak néhány héttel volt fiatalabb nálam, közeli barátom és játszótársam lett, sokáig fogalmunk sem volt róla, hogy valójában unokatestvérek vagyunk. Gyakran voltunk otthon Lacinál, élveztük szórakoztató társaságát. Jó hangulatot tudott teremteni. Főzni is tudott, igaz, csak paprikáskrumplit. Ebben azonban virtuóz volt – az illatát ugyanúgy megőriztem, mint a szekrényei levendula illatát, amellyel a molyok ellen védekezett.
Klári néni fia, Bauer Laci unokaöccse, Ardelean Gabi sokoldalú tehetség volt, a művészetek vonzották. Később megtanult hegedülni, magánórákra, zeneiskolába járt, Kolozsvárt elvégezte a konzervatóriumot. Aztán évekig ide-oda hányódott az országban, majd egy boldog konstancai időszak után, a nagyváradi Filharmónia koncertmestere lett, 2012-ben bekövetkezett haláláig. Ő volt a Bauer-dinasztia utolsó tagja, aki szülővárosában maradt. Korai, tragikus halálával egy koncert közepén megszakadt családi kötelékem Nagyváraddal.
Németből fordította: Szász Andrea
Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
