„Diszkriminálva érzem magam ebben az országban”

2017. 02. 26. 19:50

Új egyéni műsorával járja az országot A. G. Weinberger Attila blues zenész, komponista, akit dévai fellépése előtt értünk el kérdéseinkkel. Szűcs László interjúja.

 

Egy teljesen új zenei nyelvezeten próbálok beszélni   Fotók: Rab Zoltán

 

Új műsoroddal járod az országot, hol léptél fel, merre készülsz?

 

A Gringo Tronic szólóestem turnéján vagyunk, méghozzá a kellős közepén. Januárban kezdtem Brassóban, utána Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színházban léptem fel, aztán februárban Drobeta Turnu Severinben, majd Ludason játszottam. Ma este (február 24-én, pénteken) Déván játszom, holnap este pedig a Szebeni Filharmónia termében. Utána vissza Bukarestbe, aztán március végén, 28-án következik Gyulafehérvár, 29-én Nagyvárad, 30-án Nagykároly. Váradon a Filharmóniában lépek fel, a színházba nekem lehetetlen bejutnom. Ez egy ilyen város lett. Április elején megint Brassó, onnan pedig következik az ország északkeleti része, Suceava, Botosani, Iasi.

 

Mit kínál ez a Gringo Tronic?

 

Volt nekem a Gringo című műsorom, ami három évig futott. Sajnos ezzel el sem tudtam jutni Váradra, mert nem érdekelt senkit a szervezők körében, pedig az egész országban telt házakkal ment. Ez az eredetihez képest annyiban más, hogy elektronikus zenei elemekkel van megspékelve. Úgy is mondhatnám, ez egy igazi improvizatív helyzet, minden este egészen más. Nagyon izgalmas nekem is ez, teljesen új zenei nyelvezeten próbálok beszélni. Telt házak fogadnak, s meglepem az embereket, mert nem tudják, mi ez. Többen elárulták, hogy egészen másra számítottak.

 

Egy klasszikus blues estre?

 

Igen, dalokra, bluesra, jazz-re, egy szál gitárral, mesélő, regélő énekessel. Ez pedig inkább egy szinkretikus tapasztalatot kínál. Van egy óriási kivetítő vásznam, azon egy érdekes kollázs jelenik meg három szinten. Arról szól, hogyan nőtt fel az én lelkiismeretem. Én egy modernkorbeli ember vagyok, most pedig egy posztmodern korban élek, másfajta nyelvezettel, technológiákkal és másfajta félelmekkel. Megmutatom az embereknek azt, amiből én vagyok. Fotó és film fut a vásznon, s van rajtam egy kamera, amely átveszi a mozgásomat. Mindenféle képek váltakoznak, az egyiken Mark Twain sörözik Teslával, utána megjelenik Marilyn Monroe fél melle, aztán Trockij, majd Gershwin, jönnek a hatvanas évek, Miles Dawis, időbeli zűrzavar.

 

Ezeket a fotókat ki rakta össze?

 

Hát én. (Nevet.) A fotók mögött pedig fut egy film, amit Chicago-ban vettem fel. A sziluettem pedig arra szolgál, hogy a fotókon belül egy ablakot nyit a filmre. Ahogy a sziluettem élőben mozog a képernyőm, ott jelenik meg a film.

A Gringo Tronic marosvásárhelyi előadásán a Nemzeti Színházban. „Mesélek is a közönségnek. Hogy miről szól ez a pillanat”

 

Te pedig közben zenélsz.

 

A színpad logisztikai elrendezése arról szól, hogy körül vagyok véve mindenféle hangszerrel, kütyükkel, laptopokkal. Koncert előtt megnézem a közönséget, kilesem a hangulatot. S aztán leülök a székre, s hozzáérek valamelyik kütyürühöz, véletlenszerűen. Az beindít valamit bennem, arra kezdek építeni. Ez egy megismételhetetlen pillanat. És akkor mesélek is a közönségnek. Hogy miről szól ez a pillanat. Néha összeáll ebből egy ismertebb szám is, de nem feltétlenül. Attól függ, mihez ér hozzá a térdem vagy a könyököm. Elindul egy ritmus. Később felveszek egy gitárt, s játszom valamit, ami ott születik a fejemben. Megvan az improvizáció legtisztább dialektikája. Előre nem látható és megismételhetetlen. Egy hosszan tartó kulturális onanizáció. Aminek persze megvan a tudományos, intellektuális és filozófiai magyarázata. Mert minden hangot és minden szót alá tudok támasztani. Mert belőlem van. A mi iskolánkból van, a Schneider Tóni tanár úr irodájából, ahol megnézhettük a Hairt. Emlékszel? Meg a Kompromisszum 83 irodalmi csoportból, meg a Sall Laci féle Plánéta című előadásból, amiben szegény Szabó Barna játszott, s én írtam zenét hozzá. Meg a Kortárs Színpadból van, meg az Ady körből van. Én ezekből a dolgokból vagyok, én Habsburgiából jöttem.

 

Szoktad rögzíteni ezeket a koncerteket?

 

Nem kell én rögzítsem. Rögzíti a közönség s teszik fel a Facebookra.

 

Egy ilyen sorozat komoly szervezői munkát igényel. Ezt ki csinálja?

 

A feleségem. Azzal kezdjük, hogy leülünk a térkép elé, kiválasztjuk a helyszíneket, hogy a költségek is optimálisak legyenek, utána ő elkezd telefonálni. Minden városban tárt karokkal várnak, kivéve a szülővárosomat. Egyedül Várad az, ahol „nu se poate”. Ez nekem nagyon fáj, de egyféle dacot is kivált belőlem. Ha esik, ha szakad, én március 29-én elmegyek Váradra, hogy azt a koncertet megcsináljam.

Egyébként is olyan országban élünk, ahol a művészeknek nincs megfelelő szociális státuszuk. A szabadúszók óriási hátrányt szenvednek azokhoz képest, akik minden hónapban szépen megkapják a fizetésüket, függetlenül attól, mennyire jó az, amit csinálnak. S nem kell nyugdíjas éveikre sem aggodalommal gondoljanak. Engem nem ismer el az állam. Diszkriminálva érzem magam ebben az országban, sok más szabadúszó kollégámmal együtt. Ki is írom magamból az elégedetlenségeimet, március végén jelenik meg román nyelvű kötetem Singular címmel. Ebben vannak versek, esszék, de zenetudományi írások is, például a klezmer és a jazz kapcsolatáról.

 

Utóbbi nyilván összefügg azzal is, hogy zeneszerzés szakon egyetemi tanulmányokat végzel, s legutóbbi beszélgetésünk idején éppen csellóműveket komponáltál.

 

Igen, az idén már el is végzem zeneszerzés szakon a mesteri képzést. A munkák is gyűlnek szépen, s ami a legjobb: a tanulás egy csomó mindent helyretett a fejemben. Jobban odafigyelek, jobban fel tudom építeni logikailag a dolgaimat. Még az improvizatív szituációkat is. Csodálatos tanáraim vannak, rengeteget tanultam tőlük. Ha végzek, utána a doktorátust is igyekszem megszerezni, a spekulatív objektivizmus a zenében téma foglalkoztat. Például milyen hatást gyakorolhat, mondjuk egy tíz perces mű az emberre, hogyan képes őt manipulálni. 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!