„Kár ezért az intézetért”

2017. 07. 05. 19:15

Dr. Magyar László András orvostörténésszel, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettesét beszélgetésük első részében Szilágyi Aladár a nagyhírű intézményről, továbbá tudományos és írói munkásságáról kérdezte az orvostörténészt.

Régi tárgyak a Semmelweis Múzeumben, illetve Dr. Magyar László András szerkesztőségünkben

 

Régebben – van annak már húsz esztendeje –, napilapnál dolgozva, volt egy sorozatom a váradi medicina kultúrtörténetéről. Akkortájt sokat forgolódtam a Semmelweis gyűjtemény háza táján…

 

Ismerősnek is tűnt az arca valahonnan…

 

Arra kérdeznék rá: mit jelent Magyar László számára a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum irigylésre méltóan gazdag kincsestárában dolgozni?

 

Ez valóban egy kincsesbánya! Nagyon nagy megtiszteltetés és csodálatos élmény. Az is mutatja, mennyire jó benne dolgozni, hogy én már harminchét éve ott vagyok. Kétszer próbáltam elmenekülni, és mindig visszatértem, nem bírtam ki a gyűjtemények és a gyönyörű könyvtáram nélkül… Ez több részből álló intézmény: egy múzeum, egy könyvtár, egy levéltár, egy patikamúzeum, illetve tizenegy szakgyűjtemény alkotja. Egyébként épp most szüntették meg az önállóságunkat, a Nemzeti Múzeumhoz csatoltak bennünket.

 

Erre is rá akartam kérdezni: ez az összevonás mit jelent az intézmény számára?

 

Hááát… nem sok jót! Ígéreteink vannak arra nézvést, hogy a központosítás nem fogja érinteni az intézetünket, de sajnos, nem örvendünk túlságosan ennek a fordulatnak, hiszen csökkenti az önállóságunkat, a lehetőségeinket. Kár ezért az intézetért, mely több ember életműve, az alapító igazgatóé, Palla Ákosé, aztán Schultheisz Emilé, az első főigazgatóé, és nem utolsó sorban Antall Józsefé. Ők hárman valóban az életművük részének tekinthették ezt az Európában is egyedülálló intézményt, amit most gyakorlatilag megszüntettek. Hadd tegyem hozzá, hogy a könyvtárunk zömét a Budapesti Királyi Orvosegyesület gyűjteménye képezi. Amikor a kommunisták 1949-ben betiltották az egyesületet, egy év múltán jött létre ez a könyvtár, amelyik örökölte az 1842-ben alapított gyűjteményt. Rendkívül gazdag, körülbelül 150 ezer tételes könyvtár, amiből 70 ezer a könyv, körülbelül 30 ezer különlenyomat van, de nem akármilyen: Nobel-díjasok által dedikált különlenyomataink is vannak, és körülbelül 40 ezer kötetnyi folyóirattal büszkélkedhetünk, amelyik állandóan gyarapszik. A kontinens öt legnagyobb szakgyűjteményeinek egyike vagyunk.

 

Az olvasóink számára is kérdem: az utóbbi években, évtizedekben kerültek-e a birtokukba különlegesen érdekes könyvek, dokumentumok?

 

Különösebb „ínyencség” nem, de rengeteg olyan kincsünk van, ami más magyar könyvtárban nincs meg. Még az 1970-es évek utolsó, nagy szenzációja volt, amikor Semmelweis Ignác boncolási jegyzőkönyvét előkerítette egy Magyarországról Németországba vándorolt orvos, és azt közzétette. Újabb, nagy szenzációk nincsenek, mi inkább a múltat „őrizzük”… Van 15-16 ősnyomtatványunk, a 15. századból, több mint nyolcszáz 16. századi könyvünk, ezerhatszáznál több 17. századi könyvünk.

 

Tehát a gyűjtemény, mint könyvmúzeum is rendkívüli érték…

 

Igen. Nem is adunk ki kölcsön könyveket, csak odabent, nálunk lehet tanulmányozni őket.

 

Annak viszont, hogy 37 esztendeje ott dolgozik, rengeteg „nyoma” van. Megnéztem a publikációs listáját, elképesztően gazdag. Több mint hatvan könyv, több száz tanulmány, ismeretterjesztő cikk, rengeteg fordítás mellett néhány szépirodalmi mű is a „rovására írható…” Miként van minderre ideje, netán, ha rábukkan valamilyen érdekes dologra, nyomban nekilát megosztani másokkal is?

 

Sajnos, van ebben valami… (Hosszan, jóízűen nevet.) Mert az ember sokat olvas, elolvas tíz könyvet, akkor úgy érzi, muszáj írnia egy tizenegyediket, de nem ilyen egyszerű a dolog. Azt is tegyem hozzá, hogy sokat írni nem dicsőség, az lenne, ha az ember sok jót írna, de az nagyon keveseknek sikerül. Abban, amit én írtam, akad valóban szépirodalom is, elbeszélés, vers, sok tudományos tanulmány, rengeteg ismeretterjesztő cikket írok, és hát fordítok is, latinból, ógörögből, németből és angolból is. Ezekkel tudom kiegészíteni a jövedelmemet. Bár vannak olyan fordítások, amelyekért nem kaptam pénzt, csak örömből készítettem őket. Tehát nagy a spektrum, de hogy az ember sokat publikál, az sajnos, semmit nem jelent. (Ismét elneveti magát.)

 

Nemrég olvastam egy Önnel készült, meghökkentően pesszimista hangvételű interjút, amiben azt jósolja, hogy… „hamarosan elpusztulnak a könyvtárak, de a betű is tűzre kerül. Marad a kép.” – Mondja ezt egy könyvtárigazgató!

 

Azt nem tudom, hogy valóban tűzre kerülnek-e a könyvtárak, vagy csak feledésbe a könyvek, avagy bezúzzák őket, de abban biztos vagyok, hogy a nyomtatott könyvnek lassan lejár az ideje. Azt nem tudnám megmondani, hány év alatt, lehet, hogy száz, lehet, hogy kétszáz, de előbb-utóbb bekövetkezik. Szerintem nem csak a nyomtatott könyvnek lesz vége, hanem az olvasáskultúrának is leáldozik a napja. Valamiféle képi világ, vagy az idegrendszerre közvetlenül kapcsolt, számítógépes impulzusok veszik át az irodalom és az ismeretterjesztés helyét. Én ebben biztos vagyok, éppen azért, mert könyvekkel foglalkozom, és látom ennek a mi világunknak a szomorú szétesését.

 

Ha jól értelmezem, ennek az okát – egyebek mellett – a digitalizációban látja?

 

Igen, de nem is annyira abban, hanem az internetben, illetve a számítógépes információközlés iszonyatos fejlődésében. Ma az embernek ahhoz, hogy ismereteket szerezzen, különböző eszközökre van szüksége. Képzeljünk el egy olyan világot, amikor ezek az eszközök immár az ember biológiai szervezetének a részei lesznek. Ez egy nagyon ijesztő perspektíva, különösen, ha meggondoljuk, hogy ha egy okos számítógépet egy buta emberbe építenek be, akkor ott ki lesz az úr?… Egy ideig biztos, hogy „szórakoztató” lehet, nem kell iskolába járni, nem kell tanulni, minden egyből folyik majd az ember agyába, de mindez azután valami elképzelhetetlen függőséghez és szolgasághoz vezetne.

 

Ennek a nem éppen derűs világlátásnak a hozadéka az a megállapítása is, mely szerint: „a boszorkányüldözés időszaka éppen az európai tudomány ébredésével esik egybe. Komoly intellektusok pont akkor kezdték öldökölni egymást, amikor végre képesek voltak tudományosan gondolkodni, kutatni, kísérletezni.”

 

Igen, ez sajnos, így történt. Az európai tudományosság hajnala, ez a 14. századtól a 17. századig tartó csodálatos folyamat, ami Cusanustól egészen Keplerig, Newtonig tartott, a boszorkányüldözések virágkora is volt. Az első nagy boszorkányüldöző kézikönyvet egy dominikánus szerzetes írta az 1400-as évek közepén. A boszorkányüldözés számszerűen az 1630-as években jutott a csúcspontjára, abban az időben, amikor az európai tudomány kezdett kibontakozni. Amikor az egyik irányba kileng az inga, akkor a másik irányba is kileng. A 20. század sem csak az emberi szellem csúcsait hozta el, hanem a legnagyobb gyalázatokat, amiket eddig az ember elkövetett.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!