Süssük vagy főzzük a hajótöröttet?

2017. 11. 14. 09:30

Egy fordító csak annyiban „szószólója” a szerzőnek, hogy alázatosan és szerényen rekonstruálja a mondatait, – vallja Rilke, Umberto Eco, Salinger és Bob Dylan fordítója, Barna Imre, a váradi Törzsasztal októberi vendége, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett.

 

Barna Imre műfordító az Erport szerkesztőségében          Fotók: Szűcs László

 

Bár tudomásom van róla, hogy már többen megkérdezték, de – engedelmeddel – én is megteszem: miért volt szükség Salinger Zabhegyező című, igen népszerű regényének az újrafordítására?

 

Nem, nem a Zabhegyező című regényt fordítottam újra, hanem a The Catcher in the Rye című könyvet, amelynek az első fordítása a Zabhegyező címet kapta. De hadd jelentsem ki beszélgetésünk elején: szerintem az önmagában nem szorul különösebb magyarázkodásra, hogy valaki miért fordít újra valamit, hiszen a műfordítás-történet másból se áll, mint művek újrafordításából. A Bovarynét – ha jól számolom – háromszor fordították le magyarra; Pór Juditon számon kérték, miért fordította újra Gyergyai Albert nagyszerű fordítását a kilencvenes években, Gyergyain viszont azt kérték számon, miért ültette át újra Ambrus Zoltán 1904-ben megjelent műfordítását. Egy zongoraművésztől nem szokás megkérdezni: miért játszotta újra Chopinnek egy bizonyos Nocturne-jét, hiszen azt már eljátszotta más is… A dolog persze, nem ilyen egyszerű, a jogokat meg kell venni, a kiadónak ki kell adnia, ehhez egy jól alátámasztható fogadókészségnek is léteznie kell. Verseket gyakrabban újra szoktak fordítani, ez kevésbé bonyolult, mint egy regény esetében.

 

Hadd vessek közbe egy példát: nemsokára megjelentetünk egy kétnyelvű, magyar-román antológiát nagyváradi magyar költők verseiből. Janus Pannonius Búcsú Váradtól című poémájának magyar változatát – Áprily Lajos remekét – 29 magyar nyelvű átültetés közül választották ki a fordítói műhelyben…

 

Az Európa Kiadónál, a Lyra Mundi sorozatban számtalanszor előfordult, például a Heine vagy a Goethe kötet esetében, hogy ugyanannak a versnek a híres fordításai mind ott szerepelnek egymás mellett. Persze

senki nem kérte számon Szabó Lőrinctől, hogy miért merte lefordítani ezt vagy azt a költeményt, amikor már megvan Tóth Árpád nagyszerű fordításában.

Egyébként napjainkban nem egy esetben a kelleténél kevésbé veszik észre, ha egy mű újabb, kitűnő fordítása jelenik meg, ugyanis a címe nem változott. Salinger esetében éppen az lett a feltűnő, hogy megváltoztattam ezt a legendává vált címet. A kiindulópontom az volt, hogy ez a cím nem stimmel. Az mindenképpen beleillett a hatvanas évek kultúrpolitikai légkörébe, hogy mekkora reveláció volt ennek a könyvnek a megjelenése itt, a vasfüggöny mögött. Ez akkor nagyon nagy szó volt. Ötven év múltán viszont számomra világossá vált, hogy bizony, némi kis rosszallás rejtőzik ebben a címben, hiszen ez egy iskolakerülő fiú, aki „rosszalkodik”, iszik, meg cigizik, szóval „Kukutyinban zabot hegyez”. Jó emlékeim voltak a könyvről, nem arról van szó, hogy annyira vacaknak tartottam volna a szöveget, hogy azt mindenáron újra kell fordítani. Nekem egyszer csak a szívügyemmé vált, újraolvastam, és konstatáltam például, hogy mennyire erőltetetten bontakozik ki az egyik fejezet szövegéből ez a cím, és a fordítónak mindenféle kunsztokat kellett elkövetnie ahhoz, hogy ez a bizonyos cím „kisüljön” belőle. És nem nagyon sült ki, bár az olvasó elnézte neki. Az igazi reveláció számomra az volt, hogy – és erről érdemes igazából beszélni – ebben a könyvben a szavak szintjén, jelzésszerűen az a világ jelent meg, amiben benne éltünk. Az utca népe, a fiatalok, de beleéreztük, beleláttuk a beat irodalmat is, bár nem tartozott szorosan ahhoz a vonulathoz. De ez csak a szavak szintjén volt így. Megjelentek bizonyos szleng-szavak, s ezt örömmel üdvözöltük, ez is óriási dolog volt abban a korban. Az viszont, hogy a szöveg szakítson az úgynevezett irodalmi nyelvvel, az fel se merült. Holott ennek a szövegnek az igazi revelációja az amerikai irodalomban éppen az volt, hogy egy radikálisan új irodalmi nyelvet teremtett azáltal, hogy beemelte a beszélt nyelvet – talán elsőként – az irodalomba. Ugye, ez a negyvenes évek végén történt. Nálunk késéssel jelent meg, a hatvanas évek közepén. Még messze nem történt meg az a változás, ami később bekövetkezett. Esterházyt szokás itt emlegetni, emlékszünk még a „Péterek” megjelenésére… Itt a fiatalok illedelmesen magázzák egymást, ami az angol nyelvben abszurdum, „de” helyett gyakran azt mondják, hogy „ám”, mert ez olyan irodalmi… Engem sokan azzal gyanúsítottak meg, hogy a régi szlenget a mai szlengre akarom lecserélni. És ebben meg következetlen vagyok, mert már ma se így beszélnek. De nem erről van szó. Ahhoz, hogy egy mai fiatal bele tudja magát élni ebbe az egyébként nagyon súlyos szövegbe – amely messze nem olyan könnyű irodalom, mint ahogy sokan emlékeznek rá –, hogy mindez működni tudjon, ma már elengedhetetlen, hogy egy olyan új szöveg szülessen, amelyben nem a szleng-szavak újulnak meg, hanem amelyik a mai magyar irodalom esetében már régesrég értetődő. Nem arról van szó, hogy így kell, hanem hogy így is lehet írni. És ennek a könyvnek az esetében úgy éreztem, ezt a javaslatot mindenképpen meg kell tenni a fordító kedvéért. Nagyon sokan vitatkoztak evvel, olyan reakcióval is találkoztam, hogy az újrafordítás ötletével vitázó azzal kezdte: nem olvasta el, és nem is fogja elolvasni ezt az új szöveget.

Barna Imre és az őt a Törzsasztal esten faggató Kőrössi P. József a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban

 

Egész nekidühödt reakciókkal is találkoztam…

 

Olyanok is voltak, igen. Ehhez képest végül egy nagy könyvsiker lett, számomra is meglepő módon, mert a Zabhegyezőt – az előző fordítást – a legutóbbi időkig újra és újra ki lehetett adni. Azzal együtt, hogy kvázi telítve volt vele a piac, az év bestsellerévé vált az „én szövegváltozatom”, a Rozsban a fogó.

 

Az idei Könyvhéten mutattad be a Bob Dylan fordításköteted, meg életrajzod. Ez a réginek egy bővített, netán javított változata? Dylan szövegei sajátos nyelvezeten fogalmazódtak. Nehéz volt megtalálnod a magyar megfelelőjét?

 

A Bob Dylan ügynek az a története, hogy fiatal európás koromban az az ötletem támadt – éppen akkoriban jelent meg újabb kiadásban Allen Ginsberg kötete is –, és Ginsberg nagyszerű fordítójához, Orbán Ottóhoz fordultam, mi lenne, ha Bob Dylan dalszövegeiből is megjelentetnénk egy kötetet. Nos, Dylan akkor még nagyon messzire volt a Nobel-díjtól. Egy dalszerző énekes volt, akinek a dalai a slágerlistákon is ott voltak. Orbán Ottóról föl lehetett tételezni a nyitottságot, annak ellenére, hogy generációs eltérések voltak közöttünk. Ő ugyan elég határozottan ellenezte, de hozzátette, hogy ha valakinek szívügye, és kitalál hozzá egy megfelelő nyelvet, akkor lásson hozzá. Én meg azt gondoltam, nekem ehhez nem kell egy megfelelő nyelvet kitalálnom, hiszen én éppen azon a nyelven beszélek. Verseskötet formájában csináltuk meg, két nyelven.

 

Különben – tudtommal – Te magad is aktív zenész voltál, ugye?

 

Sose voltam profi zenész, de valóban, én is szerettem játszani, volt egy ilyen vonzata is a dolognak. És aztán most a Nobel-díj volt az apropója annak, hogy ez a fordításkötet harmadszor is megjelenjen. Időközben hatalmas irodalma lett az életművének. De azt már a Salinger újrafordításakor is tapasztaltam, mekkora változást hoz a fordító életében is az, hogy már nem kell a könyvtárakba szaladgálnia, hanem rengeteg minden megvan a neten. A másik a saját Bob Dylen könyvem volt, ami harminc éve jelent meg. Annak nem műfaji megjelölése, hanem alcíme volt az, hogy regény, ezzel most szakítottam. Most az lett az alcíme, hogy Dal, szöveg, póz. De nagyon-nagyon átdolgoztam, nem a szöveget, mert rájöttem, hogy annak nincs sok értelme, inkább saját magamat kommentáltam, írtam hozzá nagyon sokat, még egy utolsó fejezetet. A Magyar Narancsban egy publicisztikámban felelevenítettem ezt a bobdylan-es, orbánottós történetet, meg Orbán Ottónak egy szép poémáját, mely az Allen Gingsberggel való közös magyarországi autókázásukról szól. Erről jutott eszembe, hogy Ginsberg meghalt, és nem kapott Nobel-díjat, ezzel szemben Bob Dylan már évek óta a díjesélyesek listáján az élvonalban szerepel. Azt viszont nem tudtam, hogy

aki eredetileg  őt Nobel-díjra javasolta, az éppen Ginsberg volt.

Amikor ez az írásom napvilágot látott, azzal a megállapítással, hogy Dylant bezzeg Nobel-díjra jelölték, az lett a poén, hogy éppen azon a napon hirdették ki, hogy valóban ő kapta meg a díjat.

 

Különben az ő hozzáállása is eléggé kritikus volt a dologhoz, már azzal, ahogyan a reá jellemző módon reagálta le az egészet…

 

Volt, aki ezt flegmaságnak vagy a díj iránti tiszteletlenségnek tekintette, de ez nem az. Tulajdonképpen minden megnyilvánulása azt példázza, hogy butaság az a kérdés, mely szerint a dalszövegei így, olvasva ugyanolyan versek lennének, mint a másoké. Ezeket nem olvasni kell, ezek valóban dalok. Persze, a Nobel-díj bizottság is emlegette, hogy Homérosz, stb., stb. De hát Homéroszt nem hallottuk énekelni…

 

Ha jól becsülöm, fordítói munkásságod több mint kétharmadát az Umberto Eco regények magyar nyelvre ültetése képezi, ugye?

 

Nem mértem fel százalékosan, de hét regény volt, néhány esszé, meg egyebek.

 

Az első a Rózsa neve volt. Megkérdezhetem, egyáltalán: hogyan mertél egy Umberto Eco szövegbe belefogni?

 

Ahhoz nem kellett semmiféle „merészség”, hiszen sok mindent fordítottam már akkor, Rilke prózaverseket meg reneszánsz irodalmat is. Egyébként akkor kissé kuriózumnak számított a Rózsa neve, az olasz sikere már megvolt, a világsiker még nem. Az akkor következett be, amikor Amerikában is megjelent a regény, az indította el. Volt egy fordító, akit megbíztunk, aztán ő nem csinálta, elhúzódott egy ideig, de nagyon nem bántam meg, hogy végül nekem jutott a feladat. Meghatározó volt az egész életemre, a pályámra, a gondolkodásomra.

 

Igaz, hogy állandó személyes kapcsolatban álltatok egymással?

 

Ez valóban nagyon szoros kapcsolat volt, ő maga ambícionálta a közvetlen kontaktust a fordítóival, és a fordítók is megismerkedtek egymással. Az internet mindenkit elkényelmesített, hiszen e-mail-en keresztül lehet kérdéseket föltenni, és azokra azonnal választ kapni. A Rózsa nevénél is, a Foucolt inga esetében is húsz-harminc oldalas körleveleket írt a fordítóknak, rajzokat küldött, konferenciáztunk, én magam is szerveztem egy ilyen Eco-konferenciát a fordítók számára, jó barátságba keveredtem a német, az orosz fordítójával, aki Milánóban él.

 

Nem lehetett könnyű munka bármelyik Eco-mű esetében megtalálni az eredeti szöveg magyar megfelelőjét, arról nem is szólva, hogy a regényei tele vannak szubtilis vagy kevésbé szubtilis utalásokkal, különböző kultúrtörténeti, filozófiai vonatkozásokkal. Nemde ezeket is „újra kellett termelned” a magad és a magyar olvasók számára…

 

A fordító csak egy alázatos szolgája a szerzőnek. Sokszor kerültem olyan helyzetbe – mivel ő nehezen megközelíthető volt, pláne egy interjút a lehetetlenséggel határos volt vele készíteni –, hogy úgy kérdezgettek, mintha én az ő szószólója lennék. De hát egy fordító csak annyiban „szószólója” a szerzőnek, hogy alázatosan és szerényen rekonstruálja a mondatait. Ami persze óriási dolog, én is annak tekintem. „Mi a fordító dolga? Azt kell lefordítani – hogy Lator Lászlót idézzem –, ami ott van!” Azt viszont pontosan látni kell, hogy

se több, se kevesebb ne legyen annál, ami ott van.

A jó fordítónak, amikor egy vendégszövegbe, vagy egy tudós utalásba ütközik, nem az a kötelessége, hogy azonnal tudja, ez micsoda, hanem hogy a vészcsengő megszólaljon a fejében: figyelem, itt van valami! És aztán már lehet keresni és utánanézni, az internet korában ez már könnyebb, hiszen akár egy egész mondatot beírhatsz a keresőbe, és mindenféle dolgok előjönnek. Tudni kell mindazt, amit a szerző már eleve tudott, és bizonyos értelemben – ezt most csak a poén kedvéért teszem hozzá – többet is kell tudnia a szerzőnél. Nem csak az anyanyelvemet kell ismernem, amit ő nem tud… Előfordulnak cifrább dolgok is annál, hogy – például – adott olaszul a „regina” szó, akkor nekem magyarul tudnom kell, hogy az „királynő”-nek vagy „királyné”-nak felel meg. Bár apróság, de frappáns eset, szeretem idézni: a Tegnap szigete című Eco-regényben van egy jelenet, amikor a kannibálok egy lakatlan szigeten megeszik a hajótörötteket. Felbukkan egy olyan olasz ige a szövegben, hogy „cuocere”, ami azt is jelenti, hogy „megsütötték”, azt is, hogy „megfőzték”. A német kolléga az utóbbi változat mellett tette le a voksát. Én meg azon töprengtem, hogy a pároláshoz az emberevőknek jókora kondérokat kellett volna magukkal hurcolniuk a keskeny csónakjaikon, úgyhogy én inkább a „sütés” változat mellett döntöttem. Legközelebb, amikor összefutottunk Ecoval, rá is kérdeztünk, A Mester csak nézett ránk: „nahát, ez meg se fordult a fejemben…”

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!