Akkor most mi is a nevem?

2020. 07. 16. 18:51

A több nyelvű környezetben az egyik leggyakoribb gondot a nevek helytelen használata jelenti, tudatlanságból vagy éppen tudatosságból fakadóan. Antal Erika írásából kiderül, olykor az ő keresztnevét is elvették.

 

Személyi igazolványomat kellett megújítsam éppen négy évvel ezelőtt, mégpedig sürgősségileg, mivelhogy útlevélre volt szükségem, hogy abba vízumot igényelhessek. Egy jó ideje már nincsenek azok az unalmas, vagy éppen idegölő sorok a személyi nyilvántartó osztályon, se az útlevélkérésnél. Az alkalmazottak is udvariasak, segítőkészek, legalábbis azok, akikkel engem összehozott a sors. Szóval beadtam a kérvényt a személyi igazolványom cseréjére, az illetéket is ott fizettem helyben. Hol vannak azok az idők, amikor a város másik felébe kellett menni, befizetni az összeget, aztán az ott kapott nyugtával visszamenni és újból kiállni azt a lélekölő sort?

Simán ment minden, kedvesek voltak, mondtam, hogy sürgős, azt mondták, rendben, egy nap alatt elkészül, másnap mehetek is érte. Mentem is, akkor sem volt tömeg, vagy sor, egykettőre ideadták, aláírtam, indultam fel egy emelettel feljebb az útlevélosztályra, közben rápillantottam vadonatúj kártyámra és ledöbbentem: Edit lettem. Az első pillanatban még reménykedtem, hogy összecserélték a kártyámat és valaki másét adták ide, de hamar rájöttem, hogy nem: születési időpont, lakcím, minden talált, még a portréfotón is én voltam, csak a nevem nem stimmelt. Visszamentem, mondom, mi történt. Biztos, hogy nem ez a nevem? – kérdez vissza a hivatalnok. Mondom, biztos, engem nem így hívnak. Hitetlenül nézett rám, mintha bosszantani akarnám, vagy hülyéskedni volna kedvem, de sikerült meggyőznöm, tényleg nem így hívnak engem. Sürgősségileg másnapra újat csináltak. Még mielőtt aláírtam volna, jól megnéztem, minden rendben van-e rajta. Rendben volt, mehettem fel az útlevélosztályra, ahol aztán szépen, eseménytelenül adtam le az adataimat és tíz nap múlva kézbe is vehettem a vadonatúj útiokmányt.

És akkor most eszembe jut az az eset, amikor az egykori munkahelyi büfében úgy is lehetett kávézni, hogy ha éppen nem volt nálunk a pénztárca, akkor a nevünket felírták egy papírra, fizetéskor pedig törlesztettük az összegyűlt adósságot. Én is bemondtam a nevem, de a báros szerencsétlenségére, vagy a sajátomra, meglátom, hogyan írja azt a névsorba. Gondolkodás nélkül szóltam neki, hogy az úgy nem helyes, írja úgy, ahogy kell. Mire ő, hogy miért, nekem nem mindegy? Mondom, persze, hogy nem, írja helyesen a nevem, legyen szíves! Kijavította. Aztán hamarosan munkahelyet váltott, mint megtudtam, „nagy nyomás nehezedett rá egyes kollégák részéről”. Sajnáltam szegényt a nagy nyomásért, de gondoltam, annyit igazán megtehetett volna, hogy egy egyszerű nevet helyesen írjon le.

Erről meg egy másik sztori jut az eszembe. Volt egy barátom, akit Lászlónak hívtak, de a hivatalos okmányokban Ladislauként szerepelt. Mesélte, egyszer számonkérte a szüleitől a nevét, azt, hogy miért így nevezik őt a születési bizonyítványban. Megtudta, örülhet, hogy „csak” Ladislau lett, mert a „közönséges halandók” a Vasile nevet kapták hivatalos fordításkor. Tudom, sokat lehetne mesélni az el- és átírt nevekről, amikor egy-egy családban, ahányan vannak, annyiféleképpen írják a nevüket. Mert anno a hivatalnok sietett, vagy nem volt hajlandó úgy írni, ahogy az apa betűzve próbálta bediktálni. Aztán ott van a sok Alexandru, Mihai, Elena, Andrei, Iosif, Elisabeta, Margareta, aki nem is az. Olyan kort, korokat éltek és éltünk, amikor ez volt a hivatalos, ez volt a kötelező. Szerencsére túl vagyunk rajta, mindenki olyan nevet diktálhat be az anyakönyvi hivatalban, amilyet csak akar. Néha két név összevonásából születik egy teljesen egyedi név, vagy az angol/amerikai neveket magyar helyesírással írják le. Mindenkinek lelke rajta, nem zavar. Azt viszont nem értem, amikor magánemberként, például a Facebookon, vagy az ajtóbejáraton továbbra is ragaszkodik valaki az Elisabetához, az Andreihez.

Ja, nemrég egy olyan sírfeliratot láttam, hogy az illetőt két névvel temették el: az egyik felirat szerint Sándor nyugodott a hant alatt, a másik szerint Alexandru. De, gondolom, ez már egy hosszabb és sokkal szomorúbb – családi viszályokról is árulkodó – történet lehet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!