A köz-ember

2020. 07. 15. 16:43

Bogdán László után sok minden marad. A legfontosabb örökség a remény, hogy megszületik a felelős, következetes közösségiség. Cserdi község kedden elhunyt polgármesterére, polgárjogi aktivistára Parászka Boróka írásával emlékezünk.

 

A mélyről jött ember. A messziről jött ember. Az ember, akinek mégis sikerült. Az ember, akit nem győztek le. Az ember, aki fölül tudott emelkedni a bukásain. A szép ember a rút világban. Annyi minden volt, ami miatt egy kisközség polgármesterére, Bodgán Lászlóra figyeltek az emberek szerte Magyarországon és az ország határain túl is. Annyi minden volt, amiért kicsit meseszerűvé, filmszerűvé vált az alakja. Sokan elfogadták, sokan tisztelték ezt a romaembert (cigányember, mondaná ő) egy olyan társadalomban, amelyben a rasszizmus lassan konszenzusossá, észrevétlenné és általánosan elfogadottá vált. Talán azért, mert a „roma integráció” megannyi kudarcos története után kellett már végre valami siker. Vagy éppen azért, mert volt benne valami, ami nem felel meg a sztereotípiáknak, ami összezavar, vagy fölülír. Az ember, aki ellent tudott és akart állni a társadalmi nehézkedésnek, kényszerpályáknak. Vagy azért, mert volt benne valamiféle tekintélyt parancsoló, provokatív, számonkérő erő, ami erősebbnek bizonyult az előítéleteknél. Vagy azért, mert valamit megértett abból, ahogyan a torz, csonka, szerkesztetlen, megosztásokra, lájkokra szoruló média működik, beszélte ennek a médiának a nyelvét, tudta, hogyan kell ebben a térben látszani, messze túljutott az általa vezetett kisközség határain.

Túl a saját adottságain és taktikáin, túl az előítéleteken és vágyakon, volt valami szabályszerű az életművében. Nevezzük életműnek azt, hogy élhetővé tette párezer esélytelen ember életét – kell-e ma ennél nagyobb, meggyőzőbb életmű? Bogdán köz-ember volt. Közösségben élt, a közösségével élt, személyes sikere a közösség sikere volt. Még akkor is, ha mindehhez hozzátette a maga egyéniségét, látszaniakarását és tudását.

A cselekvés és a túlélés kollektív. Ennek az igazságát ma, a legnagyobb közösségi katasztrófák idején is épphogy csak sejtik, világszerte. És drámaian kevesen tudnak ezzel szembenézni. Még kevesebben tudják ezt képviselni. Bogdán Lászlónak volt ezen a téren több sikere (és néhány kudarca is). Mindenképpen megértette, megélte ezt a kollektivitást. És amíg tudta – 2020 júliusáig – képviselte is.

Hány erdélyi magyar közéleti ember mondhat magáénak ilyen pályát? Hány olyan erdélyi magyar polgármester, községi elöljáró van, aki országos ismertségre és elfogadottságra tett szert? Aki a helyi hiányokról, korlátozottságról, hátrányokról úgy tudna-akarna beszélni, ahogy Bogdán tudott? És mindezt valamilyen módon a közösség javára tudná fordítani, megtanulná a kudarcot sikerré konvertálni? Mely székelyföldi település hasonlítható Cserdihez?

Bogdán László halála megrendítő, elkeserítő. A gyász ideje van itt, nem a példabeszédeké, nem a bezzegelésé. A csend ideje ez.

Vagy talán mégsem. Életbevágóan fontos lehet, sikerül-e tényleg megérteni a válságból kivezető kollektivitást, gyakorolni utolsó esélyünket, a közös cselekvést. Tudni azokról, akik hasonló harcot folytatnak az előítéletekkel, a kényszerekkel, a saját és a közösség hübriszeivel. Ha vannak ilyenek. Bogdán László után sok minden marad. A legfontosabb örökség a remény, hogy megszületik a felelős, következetes közösségiség. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!