Búcsú Veres-Kovács Attilától

2017. 12. 21. 10:16

Életének 64. évében kedden este váratlanul elhunyt VERES-KOVÁCS ATTILA, Várad-Olaszi református lelkipásztora, a város egyházi és kulturális életének fontos alakja. Szilágyi Aladár és Szűcs László írásával búcsúzunk tőle.

     

Veres-Kovács Attila (1953–2017)   Fotó: reformatus.ro

 

Nagyon korán, nagyon hirtelen és nagyon váratlanul szólította magához az Úr az Ő szolgáját. Mi, földi halandók sosem vagyunk képesek fölkészülni a hozzánk közel állók távozására, perlekednénk a Mindenhatóval: miért éppen őt, miért éppen most hívta magához, hiszen Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor földi életének fonala – úgy tűnik – ereje teljében szakadt meg. Hiszen előszámlálni is alig lehet, mi minden fűződik a nevéhez, mi mindent kezdeményezett, akár gyülekezete lelkészeként, akár az egyházi, a kulturális, avagy a polgári közélet fáradhatatlan munkásaként, mi mindent kellett most félbe-szerbe hagynia!

A frissiben Nagyvárad-Olasziba került parókus lelkész, a lázas 1990-es évek legelején néhány lelkésztársával egyetemben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület újraépítésének egyik fő animátora lett. Megannyi egyházi intézmény újraélesztése vagy alapítása – köztük kiemelten a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ felépítése – elválaszthatatlan a nevétől. Angol nyelvtudása, diplomáciai készsége valósággal predesztinálta arra, hogy az egyházkerület püspökhelyetteseként a külügyi osztályt is vezesse, a püspökség „külügyminisztereként” rendkívül gyümölcsöző kapcsolatokat építsen ki egyháza és gyülekezete számára.

Olaszi lelkipásztorként, prédikátori minőségében nem csupán hitszónokként jeleskedett, szép, igényes igehirdetéseiben, hanem a gyermekkel, az ifjúsággal való foglalkozás, a kórusmozgalom is egyaránt szívügye volt; az egyházi sajtó elhívott munkásaként, a templom épületének megújítójaként tevékenykedett fáradhatatlanul. S az egyházközségen kívüli tevékenységek: az ifjúsági táborok, a hazai és az évről évre más-más országba szervezett külhoni csoportos turistautak, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Körének elnökeként folytatott szolgálata mind-mind közösségépítő jellegű volt. Volt??? Hadd ne tegyük múlt időbe, hiszen az örökéletbe költözött barátunk tovább él e földi létben is, a lelkekben, az emlékezetünkben, az intézményekben, amelyektől a neve elválaszthatatlan.

Sz. A.

 

 

Hatalmas, pótolhatatlan részével lett szegényebb fenenagy váradiságunk. Jó emberét veszítette el fejbekólintó váratlansággal Várad és Olaszi, Várad-Olaszi. Számomra legalábbis az az emberséges derű, bizalmas nyitottság, eszköztelen közvetlenség hiányzik máris, amit akár egy futó találkozás alkalmával is megtapasztalhattam Veres-Kovács Attila társaságában. S fura mód az utóbbi időben a legtöbb találkozásunk ilyen pár pillanatos volt: utcán, hivatalban, autószerelőnél, véletlenszerűen. Legutóbb teológus vendégei részére kért példányokat vittem be hozzá a Várad folyóiratból.

Nem először mondjuk ki, de rá gondolva erősíti meg önmagát a kifejezés tartalma: intézményember volt a mögöttünk hagyott jó negyedszázadban, jelentős hangsúllyal az emberen, akivel akkor is ritka élmény volt pár szót váltani, ha éppen nem akartuk megváltani a világot, sőt, még könyvbemutatót sem szerveztünk. És aki lelkipásztorként is oly hitelesen, hitet ébresztően tudott szólni híveihez, mint kevesen. Meg is teltek a padsorok az ő szolgálatakor.

Úgy hiszem, kimeríthetetlen készletei voltak empátiából és türelemből. Szüksége is lehetett rá, hiszen – miért is hallgassuk el – voltak bizony, akikkel szemben hosszú éveken át gyakorolni volt kénytelen ezeket az erényeket, annyi bántáson, támadáson, emberi giz-gazokon kellett túllépnie, emelt fővel, hogy csak csodálni lehet, miként tudta megőrizni a mosoly képességét, tekintete derűjét. Ami mögött azért ott húzódott egy árnyalatnyi szomorúság. Bizony többeknek és hangosabban kellett volna kimondaniuk az Ő védelmében, hogy legyen már elég!

Itt van hát egy életmű, meg a felfoghatatlan hiány. S akik még maradtunk, próbáljuk példájából eltanulni, tovább adni építő hitét, gyakorolni az emberekkel szembeni türelmét, s megőrizni arcát, tekintetének mosolyát. Kedves Attila, köszönjük, hogy kortársaid lehettünk.

Sz. L.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!