Merjünk kommunikálni!

2018. 01. 02. 12:47

Az etnikumközi együttműködés, a román-magyar kapcsolatok egy marosvásárhelyi fiatalember olvasatában. Markó Balázs írása. „A fő kérdés, mi mit tehetünk.”

 

A világon rengeteg politikai irányzat létezik, és ezek szinte mindegyike megtalálható (kisebb vagy nagyobb mértékben) Romániában, így az itteni magyarok körében is. Vannak vad elképzelések, radikális megoldások, és vannak mérsékelt, racionális elgondolások. De majdnem mindenki fontosnak tartja a békét, talán annyi különbséggel, hogy nem mindenki ért egyet, hogyan is éljünk békében. Ezért fontos a szabadság: ahány elképzelés, annyi lehetséges életvitel, ameddig az emberi jogok nem sérülnek.

Talán mondani sem kell, hogy ettől az ideális helyzettől távol áll jelen pillanatban Románia, és ez ránk, romániai magyarokra is nagy mértékben kihat. Kulturálisan sokszínű régióban élünk, sokféle hagyomány és világkép jelenik meg ebben az országban, de sajnos manapság ezek egymással nincsenek kapcsolatban, nem „kooperálnak”, ha úgy tetszik. Itt elsősorban a román-magyar viszonyról van szó. Úgy gondolom, kötelességünk tenni azért, hogy a kultúrák között ne legyenek nagyméretű konfliktusok (sőt, középméretűek, kisméretűek sem). És ezért tenni hatékonyan csak úgy lehet, ha mindkét félnek célja a konfliktusmentes együttélés. Mindazonáltal, ha én most csak arról írok, hogy mi, romániai magyarok mit tehetnénk, azt is hangsúlyozom, hogy amikor legalább mi cselekszünk ezért az ügyért, és a többség (látszólag) nem, egyrészt mindenképpen jobb, mint a kétoldalú konfliktus, másrészt kiválthatja egy idő után a többség együttműködését is.

Először is az alapkérdés az, miért hasznos, miért fontos a békés együttélés? Számunkra, itteni magyarok számára több okból is elhagyhatatlan: elsősorban azért, mert a jelenlegi feszült etnikumközi kapcsolat olyan rossz közérzetet teremt a romániai magyarokban, ami sokakat az ország elhagyására késztet (Magyarország vagy a Nyugat irányába). Ez a statisztikai adatok és személyes tapasztalataim szerint is állandó tendencia, ami úgymond „gazdasági hosszú távon” a romániai magyarság eltűnéséhez vezethet. Másrészt azért is szükséges az együttműködés, mert a magyar-román konfliktus megszűnésének semmilyen negatív következménye nincs, ellenben pozitívuma rengeteg, kezdve egy valósabb társadalmi esélyegyenlőségtől az új szociális lehetőségek megteremtéséig.

Ennek az etnikumközi szembenállásnak a békés megoldása a román államra hatalmas hatással lenne, egyrészt az említett társadalmi előnyök gazdasági hatásai miatt (pl. a román és magyar cégek együttműködése), másrészt az ország külföldi megítélésének javulása által (megjegyzem, a külföldi véleményformálóknak többnyire joggal van negatív véleménye Romániáról). És itt nem tudom megállni, hogy leírjam: akár erdélyiek vagyunk, akár Székelyföldön, akár a Partiumban, akár Bukarestben születtünk, ha itt élünk, a mi hazánk nem Magyarországon, hanem Romániában van, és éppen ezért Románia a „mi” országunk (az „országunk” kifejezésnél nem merek, sajnos,  érzelmesebbeket használni). Ezért kellene szem előtt tartanunk Románia érdekeit is.

Sokan nem értenek ezzel egyet, sokan nem gondolják így, köztük a két világháború között működő OMP (Országos Magyar Párt) sem igazán akart együttműködni románokkal, román pártokkal (legalábbis kevés próbálkozásuk volt, azok sem teljesen őszinték), céljuk egyszerűen csak az érdekképviselet volt, és a képviseletnél többet valóban nem igazán tettek (a korszak ismerőinek biztosan eszébe jut a csucsai paktum kudarca). Bethlen György, a párt elnöke és a párt vezetőinek többsége azon a véleményen volt, hogy meg kell várni a revíziót, addig pedig főképpen passzív ellenállást kell tanúsítani. Az a perspektíva, hogy az akkori kétmillió erdélyi magyar egy román többségű országban éljen, teljesen abszurdnak és lehetetlennek tűnt, és minden hasznos cselekvést abbahagytak (egyáltalán nem azt mondom, hogy a trianoni békeszerződés igazságos volt, éppen ellenkezőleg!). És ebben a korszakban hozták a legsovénabb, legmagyarellenesebb törvényeket a parlamentben (gondoljunk csak az Anghelescu-féle oktatási törvényre, ami a „kultúrzónák” elrománosítását tűzte ki célul). Veszélyes dolog a kommunikáció és a cselekvés hiánya!

Nem lehet megoldani az etnikai konfliktusokat a Nyugat bevonásával: szolgáljon bizonyítékul a ’89 utáni európai próbálkozások sikertelensége és még jóval azelőtt, amikor 1940-ben Erdély északi részét visszacsatolta Magyarországhoz egy nemzetközi döntőbíróság, mármint a fasiszta és náci rendszerek szövetsége, és ezáltal az ilyen irányú további próbálkozások hitelüket vesztették a II. világháború után. És nem gondolhatunk erőszakos megoldásokra sem: több román van, mint magyar, nagyobb ereje van Romániának, mint Magyarországnak, nagyobb Románia területe, mint Magyarországé, és ma sokkal jobbak Románia külkapcsolatai, mint Magyarországéi. Tehát ha az időnkénti ellenséges román magatartásra mindig ugyanolyan ellenségesen válaszolunk, mi járunk rosszul. És hangsúlyozom: ezzel nem azt mondom, hogy mi gyengék vagyunk, azt sem, hogy tehetetlenek (egyáltalán nem!), csak azt, hogy óvatosnak kell lennünk.

A fő kérdés pedig az, mi mit tehetünk céljainkért, a konfliktusok kezeléséért, a békés szabadságért? Nem vagyunk mindannyian vezető pozícióban, de a legfőbb eszköz, ami mindenkinek a tarsolyában van, az a kommunikáció. Szükség van mindenki részéről egy olyan kommunikatív cselekvésre, aminek célja a haladás és az etnikumközi kapcsolatok építése: ne bocsátkozzunk rögtön harcba, akármilyen verbális támadás érjen. Próbáljuk megtudni, hogy mi van emögött az elmérgesedett kapcsolat mögött, legyen világos, hogy mi miért vagyunk elégedetlenek, és ismerjük meg azokat az érveket, amelyeket ellenünk használnak: ne átalljunk beszélni előítéletekről, sztereotípiákról, és az is megtörténhet, vannak észszerű kifogások, megtörténhet, mi is hibázunk egyes esetekben! Rólunk, fiatalokról, sokszor mondják, hogy mi vagyunk a jövő: hát próbáljuk meg átgondolni azt, amit mondanak nekünk, ellenőrizzük, hogy hiteles forrásból jönnek-e az információk, és ahelyett, hogy gyűlölködünk, inkább tanuljunk és emlékezzünk. Ha egy-egy barátunktól vagy ismerősünktől megalapozatlanul sovén vagy xenofób dolgokat hallunk, kérdezzük meg, hogy mik az érvei? Bármilyen tetszetősen hangzana az, amit egyes ismerőseink mondhatnak nekünk, hogy mi felsőbbrendűek vagyunk, vagy hogy minket a történelem majd igazol, gondolkodjunk a jelenben. A romániai magyarság vezetőitől pedig azt kellene elvárnunk, hogy vállalják ezt a kommunikatív cselekvést, és legyenek óvatosak, higgadtak, ugyanakkor bátrak is: sajnos nem engedhetik még meg maguknak a lazaságot.

Nem lehet egykönnyen rendezni a romániai etnikumközi viszonyokat, nagyon sok nyugati és keleti politikusnak törött ebbe bele a bicskája. Az egyedüliek, akik igazán tudnak tenni a megoldásért, azok mi vagyunk. Legyünk elég bátrak és kemények ahhoz, hogy szembenézzünk gondjainkkal, ne várjuk a megoldást másoktól, mert ha mi merünk tenni ügyünkért és merünk kommunikálni, akkor mások is „mernek” majd megérteni minket és együttműködni velünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!