Eseteim lágyszívű szekusokkal
2017. 02. 12. 21:46SZILÁGYI ALADÁR újabb emlékező írása arról szól, hogy miként került közvetlen, személyes-szívélytelen kapcsolatba a Securitate néhány tisztjével a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal házasokként a régente Sal Ferenc (manapság Dunărea) nevű utcában laktunk, annak sikátorrá szűkülő felvégén, melynek alvégén, szemtől szembe a Barátok templomával a Securitate székelt. Mivel naponta elhaladtunk a laktanyaépület előtt, gyakran láttuk ki-bejárkálni kapuján a belbiztonságiakat. Sokukat ismertük látásból, s néha azzal szórakoztunk a párommal, hogy a hátuk mögött haladva, a tarkójuk láttán tippeltünk: az ipse benyit-e vagy sem a Dunărea 2. szám alatti szárazkapun. Valamiféle aurája lehetett az elvtársak tarkójának is, hiszen általában beváltak a tippjeink…
Sokáig volt szemközti szomszédom itt, az Eminescu (régente: Szaniszló) utcán egy kvietált kapitány, aki forgalmas ügyvédi irodát működtetett. Magyar volt az istenadta, hangulatos úr benyomását keltette. Hamar köszönőviszonyba kerültünk. Még javában fúrtam-véstem új otthonunk falait az elavult szerelékeket kicserélendő, amikor egy délelőtt beállított, és érdeklődéssel asszisztálta a bergmanncsövekkel való birkózásomat. Egyszer rajta kapott, amint a létra tetején – a saját munkamorálom emelése végett – munkadalokat improvizálok, afféléket, hogy „nincs szebb, mint a szerelem, / míg a villanyt szerelem…” Produkcióm sikert arathatott, mert hazaugrott, és egy jóféle szatmári szilvapálinkát tartalmazó butykossal tért vissza. Amidőn alkoholszintje a kérkedhetnékig emelkedett, elmesélte, hogy ő ifjúkorában – már a Securitate állományának tagjaként – Kolozsvárott tanult jogot, méghozzá magyarul, a Bolyai Egyetemen. És tejfölösszájú hadnagyocskaként azt a harci feladatot kapta, hogy néhány kollegájával karöltve személyesen faggassa ki a professzorait, Balogh Edgár, Demeter János és Jordáky Lajos elvtársakat. Sajnos, a későbbiekben már nem vette elő ilyen mértékű őszinteségi roham, bár szívesen rögzítettem volna az emlékeit, legalább azzal az ominózus koncepciós egyetemi perrel kapcsolatban.
Egyébiránt derék magyar lehetett, nyugodjék békében, elvégre az RMDSZ létrejötte után, annak hőskorában, ott láttam tüsténkedni az alapító atyák körében. Jogi tudományoknak sem lehetett híjával, hiszen ő maga készítette fel sikeresen egy szem lányát az egyetemre. Az ambíciózus leányzó – szülei nem kis büszkeségére – a rendszerváltás után nem sokkal egyetemet váltott, a Babeş-Bolyait otthagyva, meg sem állott Oxfordig…
Az őrnagy, aki közel fél esztendőn keresztül „foglalkozott velem” a 70-es években, a nagy „Ady-körös balhénk” idején, joviális hivatalnok kinézetű emberke volt. Verejtékben úszva rótta gyöngybetűit a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira. Ha pocolista korában még létezett volna olyan diszciplína, hogy „szépírás”, bizonyára csupa kitűnővel jutalmazta volna a tanító nénije. Alapos önismeretre vallott, hogy amikor úgy érezte, be kell erősítenie, csatlakoztatott maga mellé egy szúrósabb tekintetű, megtermettebb fickót, segítségül. Nem, nem bántottak, meg se simogatták a fejemet. Én meg úgy védekeztem, ahogy tudtam. Amikor egy-egy éjszakai műszak leteltével fölszólt a villanytelep portársa a vezérlőterembe, hogy „Sziszikém, már várnak!”, mire a kapuhoz értem, gyakran sikerült kívülre helyeznem magamat magamon. Ilyen felülkerekedett állapotban, outsiderként mertem nekik szegezni a kérdést:
„Árulják el, magukat addig nem engedik haza, amíg nem produkálnak rólunk valamit, akármit, irredenta szeánszot, szexorgiát, székelyhimnuszt, egyebet?”
Olyankor szemlátomást meg is sértődtek, de az én őrnagyom hamar túltette magát az efféléken.
Később, amikor felső utasításra lezárták – ha nem is tették ad acta – az ügyünket, összefutottam vele a Fő utcán. Őrnagyom széles mosollyal üdvözölt, és megkérdezte: „Ce mai face cenaclul Ádi?” Úgy érdeklődött az Ady kör hogyléte felől, mintha egy kedves, közös ismerősről lett volna szó…
Harmadik példaesetem a rendszerboruláshoz közeli történet. Ennek a lakásnak, melyet 1982-ben béleltünk otthonunkká, előzőleg egy román család volt az albérlője. Az asszony tanárnő, a férfi szekus alezredes volt. Valamiféle nosztalgia mocoroghatott bennük az Eminescu utcai kertes ház iránt, hiszen elköltözésük után néha meg-meglátogatták az udvar lakóit. Egyszer az alezredes egyedül állított be. Az volt a feltűnő rajta, hogy ez a mindig kifogástalan öltözékű, vőfély eleganciájú, kinyalt férfiú, most fésületlenül, megbontott nyakkendővel, nyitott ingnyakkal, alkoholbűzbe burkolózva jelent meg. A markában egy félig telt borosüveget szorongatott. Egyedül voltam otthon, éppen bevallatlanul rejtegetett írógépemen pötyögtettem valamit a kerti bádogasztalon. Elmagyarázta, hogy az ő ötvenedik életévét ünneplő szülinapi bankettjéről szökött meg. Engedélyt kért, hogy letelepedhessen velem szemben. Majd arra is, hogy kicsit körülnézhessen a lakásban, mely „az első nagyváradi otthonunk volt, ahol nagyon boldogok voltunk, ahol a kisfiúnk gügyögte az első szavait, ahol megtette az első lépéseit stb., stb.” Bejelentetlen látogatóm nosztalgiája elég csöpögősre-nyúlósra sikeredett. Valamit kiolvashatott tartózkodó testtartásomból, mert kérdezés nélkül, diszkrét böffentések közepette, elkezdett mentegetőzni. Elmagyarázta, hogy őurasága szívesebben maradt volna a tanári pályán, csak hát fiatal házasokként semmi esélyük sem volt arra, hogy az isten háta mögötti hegyi faluból, ahová repartizálták őket, jobb helyre kerülhessenek. A Securitate a 60-as években fiatal, több nyelven beszélő értelmiségieket toborzott, ő az anyanyelvén kívül magyarul, oroszul is értett, angolul is valamelyest. Jelentkezett, és fél éven belül bekerültek Nagyváradra, ebbe a zárt városba, a felesége is kapott állást. Három évig laktak itt albérletben, aztán saját lakáshoz jutottak a központban. Mindezt sűrűn mentegetőzve, sunnyogva szövegelte, talán megérezhetett valamit a széljárásból, hiszen ’89 őszét írtuk akkoriban…
Rezzenetlen arcom láttán, elibém tolta a maradék italt. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy megereszkedett nadrágján jókora húgyfolt terjeszkedik.
A negyedik eset nem sokkal későbbi, 1989. október hatodikához kötődik. Gábor barátom a maga nyíltan merész módján felhívott telefonon, és aziránt érdeklődött, hogy holnapután nem tartok-e vele Aradra. Igenlő válaszom mások érdeklődését is fölkelthette, mert másnap délelőtt három férfiú állított be hozzánk. Bevezettem őket, s az egyikük ékes magyarsággal próbált lebeszélni arról, hogy hajnalban felüljek az aradi vonatra. Azt nem kérdeztem meg hívatlan vendégeimtől: ugyan honnan van tudomásuk arról, hogy hová készülünk, inkább affelől érdeklődtem: mitévők lettek volna, ha nem találnak idehaza? Holnap hajnalban az állomáson vártuk volna – válaszolták készségesen. Kiderült, hogy a másik két vizitelőm is beszél magyarul. Anyanyelvemre fordítva a szót, kevésbé választékosan, de nagy igyekezettel igyekeztek lebeszélni a zarándoklatról. „Ezek az idők nem alkalmasak az ilyen gyülekezésekre!” – hajtogatták sokat sejtetően.
Valóban, nem mentem el. Másnap este a Kossuth rádió bemondta, hogy az aradi vesztőhely környékét október 6-án motorverseny miatt lezárták, meg sem lehetett közelíteni. Tehát „beigazolódott” jóakaróimnak az időpont „alkalmatlanságára” vonatkozó jóslata. Különben amikor távoztak, az egyikük visszaszólt:
„Reméljük, be is tartja az ígéretét, nehogy holnap véletlenül egy autó elgázolja Aradon!”
Értettem a szóból. Azt viszont én sem sejtettem, hogy a kisebbik gyermekem aznap nem ment iskolába, mindent hallott a szomszéd szobából. A tizenhat éves leányka riadt őzikeszemekkel került elő az érettem „aggódó” szekusok távozása után…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
