Gyermekáldozataink, Oroszhegy

2017. 03. 01. 20:12

„Erdélyi migránsos” videóként járta be a magyar sajtót egy „klasszikus” farsangi felvétel, amelyen jelmezbe öltözött gyerekek „menekültesdit” (menekültüldözősdit?) játszanak. A jelenetet a háborús övezetekből érkezőkkel szembeni sértő, intoleráns tartalom miatt marasztalják el sokan. Nem csak a „messzi idegenekhez” való viszony miatt súlyos és káros, amit ezeken a képkockákon látunk, hanem azért is, amit önmagunkról, a sokat emlegetett értékeinkről, hagyományainkról állít. Parászka Boróka jegyzte.

 

A felvétel egy iskolai farsangi jelenetet rögzít, amely a szokásoknak megfelelően, tanári irányítással, a közönségként jelen lévő szülők előtt zajlik. Elvileg, a tradícióknak megfelelően, ilyenkor a farsangban résztvevők saját vágyaikat, félelmeiket mutatják be, jelenítik meg. A gyerekfarsang a gyerekeké. Oroszhegyen azonban (és tapasztalataim szerint sok más, hasonló rendezvényen) a gyerekeket a szülők-pedagógusok még ekkor sem hagyják annak lenni, akik lenni szeretnének, hanem saját, felnőtt életük karikatúrájaként állítják nyilvánosság elé az áldozatokat.

Itt is ez történik, ráadásul a felnőtt életnek egy sajátos szeletét, a sokszoros szűrőn, véleményen át közvetített politika torz szerepeit kapják a gyerekek feladatként egy olyan térben – az iskolában – amely a törvényi előírások szerint is politikailag semleges térnek kellene lennie. Ezzel nem azt állítom, hogy a gyerekekkel ne kéne és lehetne politikai-közéleti ügyekről beszélgetni, ne lenne nagy szükség arra, hogy érthetőbbé és feldolgozhatóbbá tegyék a felnőttek (szülők-pedagógusok közösen) a gyakran szorongató, nehezen áttekinthető eseményeket, tényeket. Még csak azt sem, hogy ennek a feldolgozásnak ne lenne hasznos módja például a szerepjáték, a drámapedagógia. Azt azonban körültekintően, kiegyensúlyozott módon lehet jól gyakorolni, másképp, mint ebben az esetben. Mert így sajnos a traumák, a zavarok nem enyhülnek és tisztulnak, hanem súlyosbodnak. Mit érthettek az oroszhegyi gyerekek ebből a tanítónéni és szülők által preparált, írt, vezetett, rendezett jelenetből? Hogy veszély fenyeget, mindenki gonosz és megvesztegethető, nincs mód és esély a segítségre, védelemre.

Nem csak a biztonságérzetük, hanem az identitásuk is csorbul, az az identitás, amely védendő és megkérdőjelezhetetlen értékként jelenik meg közösségi, politikai életünkben. A „székelyek vendégszerető népek” – hangzik el az egyértelműen felnőttek által írt versikében, de semmi sem utal arra, mit jelent a székelyek számára a vendégszeretet, milyen az, ha a székelyek befogadók, nyitottak. Az sem derül ki, hogy a rendőr-menekült jelenetéhez egyáltalán mi köze lehetne a Székelyföldön élőknek. Ha a Székelyföldre érkező nem létező menekültek számát tekintjük, akkor azt is mondhatnánk, hogy semmi, és hogy ez az egész játék független a környezettől, ahol előadják, ez így bárhol előfordulhatna, és helyiek pedig úgy viselkednek, mint bárki más. Nincs különbség, teljesen mindegy, hogy valaki a székely szokásrenden nőtt fel, vagy sem. Ha viszont a székelyföldi tradíciókat vesszük alapul, a szokásjogot, ami ezt a közösséget annyi évszázadon át megtartotta, és azzá tette, ami, akkor azt mondhatjuk: nagyon is sok köze lehetne a történetnek, ha a gyerekeket nevelő pedagógusok, szülők tisztában lennének saját kulturális örökségükkel. Itt ugyanis a befogadásnak, a segítségnyújtásnak jól rögzített módja van. Elég egy rövid séta, bármelyik székelyföldi kis faluban, hogy ezt megértsük. Még ma is sok bejáraton, székelykapun ott a felirat: „béke a bejövőre, áldás a kimenőre”.  Igazán nagy és szép drámapedagógiai feladat lenne ezt a megszokottá vált, talán már észre sem vett intést elevenné és értetté tenni. Eljátszani, mit is jelent a székelyek számára a békés befogadás, és az áldásos búcsú.

Kudarc ez a történet, nem csak azért, mert a magyar közösség számára oly létfontosságú, az iskola politikai semlegességéről szóló törvényt sérti. (Képzeljük el, mi lenne, ha ugyanilyen jeleneteket kellene előadni az egységes, román nemzetállam tiszteletére. Sokunknak vannak hasonló élményei a Megéneklünk Románia rendezvényeiről). Nem csak azért, mert a székely tradíciók nemismeretéről és megtagadásáról szól. Hanem azért is, mert ahhoz szoktatja a gyerekeket, hogy a hatósági erőszakot viccesnek, elfogadhatónak tekintsék. A jelenetben játszó, romániai rendőregyenruhás gyerek arról beszél, hogy az általa előállított menekültet megpofozta, megrugdosta (?) és ezeket a bejelentéseit a közönség (felnőtt emberek) ovációval, tapssal, nevetéssel jutalmazza. Egy olyan országban, ahol a rendőri erőszaknak több évtizedes hagyománya van. Egy olyan térségben, ahol a „román rendőr” és a magyar helyi lakosok viszonya etnikai szempontból is terhelt, konfliktusos. Ennek a farsangnak a szervezői ne csodálkozzanak, ha jogaikat érvényesíteni nem tudó, rettegő, szorongó, felnőttekké válnak gyerekeik. Ők nevelik arra őket, hogy az alávetettséget, az erőszakot elfogadják, sőt mi több szeressék.

A közösségi kultúráról, a közbiztonságról, közviszonyokról alkotott elképzelések mellett a magánviszonyok is mélyen, súlyosan sérülnek ebben a jelenetben. Egy gyermekét magával hordozó nőt ér rendőri erőszakot röhög ki az anyukák és apukák közössége. Az a kislány (nom du nom: Annamária!) aki ebben a játékban részt vett, és akinek társai végignézték a jelenetet, azt tanulják, hogy nőket lehet rugdosni, pofozni, fojtogatni. Nem számít az sem, hogy nők, hogy a családjukat keresik, hogy a gyermeküket védik. („az egész családom itt bujkál a határon” – mondja egy adott pillanatban a kislány, teljesen feleslegesen, röhögésen kívül nem kap erre más választ) Nem számít a család sem, bármennyit is halljuk ezt manapság más kontextusban, mégsem mindenek fölött álló védendő érték.  Nem véletlen, hogy a farsangi versikében a rendőr a „fehérnéphez” beszél, és megszólításként nem az „asszonyom”, „hölgyem” ilyenkor elvárható kifejezést használja. A „fehérnép” kifejezés archaikus szavunk. Ma is gyakran használják Székelyföldön, legtöbbször akkor, ha rangban feljebb álló szól az alatta lévőhöz, vagy konfliktusos helyzetben szólítanak meg egy nőt. Eredetileg ugyanis azt jelenti: az, aki otthon ül, aki nem dolgozik a mezőn, nem végez nehéz munkát, nem barnul le. Fehérnép. Furcsa paradoxon ez. Most, amikor a faji megkülönböztetés, a (sötét) bőrszín miatti megbélyegzés megint terjed, azokra az időkre emlékeztet, amikor még a fehér bőrű asszonyt nézték le.  S bár itt a „fehérnép” az erőszak és megszégyenítés nyelvében bukkan fel, azért emlékezzünk arra: volt idő, amikor a büszke székely férfi adott magára, és arra, hogy ne legyen „fehér”.

Végezetül: a korrupcióellenes tüntetések idején a Székelyföldön (tegyük hozzá gyorsan: a székelyföldiek nem jeleskedtek túl nagy számban az idei, tisztább közéletet követelő demonstrációkon) arról szól a játék, hogy a megvesztegetés lehet az egyetlen kiút. A nőkkel, gyerekekkel, családokkal szemben erőszakosan, tiszteletlenül fellépő rendőr a pofonokért kap fizetésemelést, de ez sem elég neki, még mindig le lehet kenyerezni. És ez teljesen érthető, elfogadható. A csúszópénz ugyanis, mint többletforrás arra jó, hogy a rendőr elmenjen majd vakációzni.  A hazai bérek, még a fizetésemelés ellenére sem elegendőek a nyaraláshoz – erre következtethetünk a látottakból.  Minden jó, ha vége jó, a korrupciót végülis inkább megmagyarázzák elfogadóan, és megértően ezek az emberek, mintsem kinevetik, elutasítják. Sok mindennel le lehet számolni: az állampolgári jogbiztonsággal, a nők és gyerekek jogaival, a tradíciókkal. Az viszont, hogy valaki megvesztegethető, az érthető, és elfogadható Székelyföldön – még akkor is, ha egy „román” rendőrről van szó.

Ez az, ami közvetlenül, a mindennapi életünket érinti és veszélyezteti. Hosszan és mélyen kellene foglalkozni azzal, hogy egy ilyen átgondolatlan játék révén hogyan alakulhat a gyerekekben a kereszténységről kialakított kép. Ez a kislány, aki itt a menekült nőt játssza, lehet, hogy három hónappal korábban, ugyanebben a jelmezben, ugyanezzel a babával a betlehemes játék Máriája volt. Lehet, hogy felmerül a kérdés benne: ha Jézus abban a játékban legalább a jászolban helyet kapott, most miért kell eurókkal megvesztegetni a rendőrt a meneküléshez, miért ütik-verik az ugyanolyan kendőt viselő anyját? Vagy azzal, hogy akkor, ahogy a gyerekeinket szórakoztatni és nevelni akarjuk, amikor emlékként a hangjukat és arcukat rögzítjük, majd közzétesszük, mennyire veszélyeztetjük az alapvető jogaikat. Remélem, ennek az esetnek a résztvevői, és székelyföldi szülőtársaim, a pedagógusok felteszik ezeket a kérdéseket. Nagyon sok, a felnőttek számára is nehezen megválaszolható, vagy nem megválaszolható kérdés vesz körül bennünket – a menekültek gondjaival, tragédiáival kapcsolatban is. De ezek a fenti problémák, nem a menekülteket érintik, hanem a sajátjaink. Arról szólnak, hogyan vagyunk férfiak, nők, gyerekek, székelyek. Vagy hogyan nem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!