Háromszor bukott igazi magyar

2018. 10. 31. 16:10

„Nem elég, amit a román többség kínál, vagy nem kínál, az egyéni és főleg a közös kisebbségi perspektívák útjainak ilyen fajta önkéntes, defetista lezárása veszedelmesen csökkenti túlélésünk, továbbélésünk esélyeit.” Szilágyi Aladár jegyzete.

 

A néhány soros szöveg szerzője megátalkodott kommentelő, aki egy internetes cikkre reflektálva mond véleményt, ítélkezik a romániai magyarság integrációjának immár száz esztendeje időszerű, alapvető kérdéséről. Maga a cikk arról tájékoztat, hogy egy ambiciózus magyar polgártársunk, akit néhány hónapja jogtörő módon fosztottak meg egy közintézmény élén betöltött vezetői tisztségétől, munkajogi perét megnyerve, nem volt hajlandó újra elfoglalni azt az állást, ahonnan jogtalanul elbocsátották, hanem élve a felkínált lehetőséggel, sikeresen pályázott, és egy másik intézmény élére került. A nem kis visszhangot kiváltó, pártpolitikai színezettel is bővelkedő eset megoldása generálta az önmagát „igazi magyar ember”-nek besoroló kommentszerzőnk méltatlankodását. Íme, betűhíven a hajmeresztő szöveg: „Igazi magyar ember nem is dolgozna roman administracioba, meg talan ceget sem alapitana romaniaba kiveve azokat akik a csalodas,frusztralcsag es egyeb ilyeneket keresnek. Enyi gyotres es megalazas utan jo volna mar egy mas megelhetosegi forasok utan nezni.Nincsen enek semi ertelme,naponta be meni dolgozni es celtablanak kialni.”

Két dolog bosszantott föl első nekifutásra: az egyik az, hogy a mi igazi magyar emberünk a magyar helyesírás legelemibb szabályait sem ismeri. Hiszen, ha nem vennők figyelembe az ékezetek teljes hiányát, a központozás silányságát, akkor is közel húsz megbocsáthatatlan írásbeli helytelenség (administracioba, alapitana, frusztralcsag, forasok, be meni, kialni, stb. stb.) bizonyítaná a szerző rendkívül alacsony szintű ismereteit. S ami még silányabbá teszi az egészet: a megszállott kommentelő egyetlen mondatot sem képes az anyanyelvén helyesen megfogalmazni…

Mindennek a teteje, maga az üzenet, amit ez a nyelvi remeklés tartalmaz. Hogy közel száz évvel a trianoni impériumváltás után valaki annyi realitásérzékkel se rendelkezzék, mint ez az általam inkriminált hozzászóló, elszomorító, meggondolkodtató jelenség. Több annál: veszedelmes, önsorsrontó nézet, s amennyiben száz esztendő elteltével is sokan osztják, közösségbénító, menekülésre késztető hatással bír. Nem elég, amit a román többség – akivel együtt kell élnünk, ha itt akarunk boldogulni – kínál, vagy nem kínál, az egyéni és főleg a közös kisebbségi perspektívák útjainak ilyen fajta önkéntes, defetista lezárása veszedelmesen csökkenti túlélésünk, továbbélésünk esélyeit.

Bihari földink, Szilágyi N. Sándor kolozsvári professzor minapi Ünneprontó a centenáriumra című publicisztikájában önmagát, egy másfél évtizede napvilágot látott könyvének e témába vágó, mélyen szántó gondolatait idézi: „A frusztrációérzet következményeként a romániaivá lett magyarság mintha nem vette volna teljesen komolyan azt, hogy itt ezúttal csakugyan megváltozott a világ, éspedig hosszú időre. Ez pedig sokszor lehetetlenné tette számára azt is, hogy bár az adott körülmények között elérhető lehetőségekkel élni tudjon. Hiszen azzal például, hogy a kolozsvári román egyetemre iratkozó magyarokat árulónak bélyegezte, voltaképpen saját értelmiség-utánpótlásának egyik, ha nem is optimális lehetőségétől fosztotta meg magát, ami különösen akkor tűnik nagy veszteségnek, ha meggondoljuk, hogy a húszas évek elejének nagy kivándorlási hulláma elsősorban éppen a magyar értelmiség és a hivatalnokok körében teremtett ijesztően nagy űrt. Így aztán a romániai magyarság mindjárt az elején nagy lépéshátrányba került még saját szűkre szabott lehetőségeihez képest is.”

Információim szerint az ominózus hozzászólás szerzője több-kevesebb sikerrel működő vállalkozó, itt, Romániában. Azt ajánlom őuraságának, hogy hagyjon fel a vészmadársággal, mert az biznisznek sem kifizetődő. Inkább üzletemberi foglalatosságai mellett pótolja be azt, amit iskoláskorában elmulasztott: tanuljon meg helyesen írni, fogalmazni magyarul, az anyanyelvén, és „igazi magyar” minőségében barátkozzon meg azzal a gondolattal, hogy kisebbségben élni nem okvetlenül sorscsapás, hanem ez is az egyik lehetséges és normális formája az életnek. Ahogy a Szilágyi N. Sándor által idézett László Dezső írta a 30-as években: „Merjük észrevenni a kisebbségi élet ajándékait is, és erről legyen bátorságunk nyilvánosan is beszélni.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!