Urbanizációtól a boszorkánykutatásig

2018. 11. 02. 09:58

Gagyi József szociográfus, egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem tanára októberben A társadalmi átalakítás és átalakulás kezdetei az 1950-es években címmel tartott Nagyváradon előadást a Szacsvay Akadémián, persze az őt faggató Szilágyi Aladár egyéb témákról is kérdezte.

Gagyi József szociográfus, költő   Fotók: Tóth Hajnal

 

Közel évtizedes hagyomány, hogy a Szacsvay Akadémia felkért történészei, akik először tartanak előadást Váradon, a szerkesztőségünkbe látogatva, röviden bemutatkoznak olvasóink számára…

 

Tisztázzuk: nem vagyok történész. Én 1974-ben végeztem Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Egyetem magyar-francia szakán. S hogy a váradi kapcsolataim egyből világosak legyenek: nekem három évig Zudor János évfolyamtársam volt, azelőtt pedig Tüzes Bálint. Velük naponta találkoztam, azon kívül a váradiak gyakran jöttek a Gaál Gábor körbe, meg mi is jöttünk ide, az Ady körbe… Ez a generáció,

a 70-es évek hangulata ma is felejthetetlen számomra.

Még egy név fontos ebből a korszakból: Aradi (Schreiner) József neve. Én is ott álltam sort a Korunk szerkesztőségében az ő íróasztalánál, kezembe adta a könyveket, sokat beszélgettünk, sok dologra, ami később a hasznomra vált, ő hívta fel a figyelmemet. Tizenkét évig tanár voltam, hat évig újságíró, hat évig szabadúszó, 2002-től pedig a Sapientia tanára lettem.

 

Gondolom, nem véletlen, hogy minden fíloszi képzettséged mellett elkezdtél néprajzzal, antropológiával, társadalomtörténettel stb. foglalkozni. Ez hogy jött össze?

 

A néprajznak megvoltak a nagy öregjei, de a „nagy öregeknek” nem nagyon voltak újító kezdeményezései. Nagy Olgával elég sokat vitatkoztunk, nem veszekedtünk, de elég sok nézeteltérés támadt közöttünk. Faragó Józseffel pláne… A Néprajzi Intézetben egy hónapig ültem vele szemben egy íróasztalnál, a tevékenységem annyi volt, hogy Fábián Imre gyűjtéseivel foglalkozzam. Céduláznom kellett, azok ilyen kiszámoló versek voltak. Céduláztam, de el tudtam volna képzelni a magam számára ennél érdekesebb dolgokat is, azért időnként ellógtam. Faragónak volt egy szokása, fogta a neccét, föltette a karjára, és tíz órakor eltűnt valamerre. Tizenkettőkor visszajött, addig a könyvtárban olvasgattam. Nem nagyon lehetett megelégedve az én kiszámoló-vers cédulázó munkámmal… Szerencsére, volt a Diákrádió, abban egy néphagyomány műsor, és akkor kezdődött a táncház-mozgalom. Egy éven át Zakariás Attila népzenét művelő, táncházas építészhallgató volt a szobatársam. Amikor kezdték a táncházasdit, én is ott táncoltam velük. Kallós Zoli bácsival találkoztunk, meg Panek Katival, a népdalénekesként is kitűnő színinövendék akkor kezdte az egyetemet. Végül is ez volt az a 70-es generáció, akiknek a falujárás, a néprajz nem volt idegen. A tanulmányaim nem voltak túlságosan néprajzos jellegűek, bár Mitruly Miklós volt a néprajztanárom, s a szakdolgozatomat is néprajzból írtam. Végig foglalkoztam vele, de igazából 1990 után nyílt lehetőségem arra, hogy Csíkszeredában szervezett keretek között folytassam.

 

Nemde, ez a KAM, a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport volt?

 

Már a 80-as évek elején találkoztunk, sokat olvastunk, beszélgettünk, vitatkoztunk. Szeredában néhány ember afféle „második egyetem”-félét hozott létre, tagja volt Balázs Lajos, Bíró Zoltán, Bodó Julianna, a feleségem, Bara Katalin, Lukács Borbála, Magyari Nándor László, Magyari Vincze Enikő, Oláh Sándor, Túros Endre, olyan nyolc-tíz ember. És Demény István, amíg ott dolgozott. Ő ragyogó néprajzos volt, aki azt hajtogatta: ti azért akartok antropológiát csinálni, mert… nem tudjátok, hogy milyen az igazi néprajz.

Gagyi József az Erport szerkesztőségében

 

Mindezek után érthető, hogy a Sapientiára kerültél előadónak…

 

A Sapientián Csíkszeredában 2002-ben indult be a szociológia szak, Marosvásárhelyen pedig a kommunikáció, mind a kettőn kezdtem tanítani. Azt megelőzően 2001-ben doktoráltam Péntek Jánosnál, és magyarországi keretekben mindenféle kutatómunkában részt vettem. Hiedelemkutatásban, sok aprómunkában, mindenben, amiért pénzt adtak, mert hát egy szabadúszónak is meg kell élnie valamiből…

 

Úgy tudom, valláskutatással is foglalkoztál…

 

Mondhatni azt, hogy vallásantropológiával. S aztán 2002-től ki kellett a tantárgyakat dolgozni, jegyzeteket írni, meg sokat tanulni is. Azért van körülöttem minden ennyire összevissza, mert az én életem három nagy pászmában zajlott.

 

Engedj meg egy indiszkrét kérdést: költőként indultál, de hová lett Gagyi József, a költő?

 

Ezt az „indiszkrét” kérdést két ember szokta feltenni nekem, te vagy a harmadik. Az egyik Cseke Gábor Szeredából, a másik az KAF (szerk. megj.: Kovács András Ferenc) Vásárhelyről, s mindig meggondolom, hogy mit is válaszoljak. De azt mondogatom, hogy

nem halt meg bennem a poéta,

hiszen én nem haltam meg… Még minden lehetséges, csak még nincs annyi, hogy mennyiség legyen, és nincs olyan, hogy vállaljam. Ugyan az ember kísérletként mindenfélét elkövet, de…

 

De ha „véletlenül” összejönne egy kötetre való vers, azt csak vállalnád, nem?

 

Cseke Gabi azt mondja, nem kell kinyomtatni, tegyem a dolgaimat internetre, nem kell mindenáron nyomtatni azért, hogy meglegyen… Nem tudom, azt mondja az ember, majd nyugdíjas korában… Jelen pillanatban én már nyugdíjas korú vagyok, de hetvenéves koromig lehet hosszabbítani és tanítani.

 

Mielőtt belekezdenénk a mai történeti témánkba, engedd meg, hogy megjegyezzem: a Szacsvay Akadémia idei sorozatának előadói között nyolc történész, és két „kakukktojás” szerepel, két olyan ember, aki távolról se történész.

 

Pál Antal Sándor, aki valódi történész, ha valahol együtt vagyunk, és én megszólalok, akkor azt szokta mondani: „Jóska, nagyon jó, hogy megszólaltál, mert szeretnénk tudni, hogy erről a kérdésről mi a véleménye a szociológusnak?” – Ami azt bizonyítja, hogy nem vagyok történész… És a legutolsó előadó kolléga, Kiss Tamás sem az. Én eltévedtem, társadalomtörténettel ugyan foglalkozom, egyrészt azért, mert kellett tanítsam, másrészt bizonyos jelenségek megértéséhez én is jártam a levéltárakat, én is megírtam bizonyos történeti jellegű dolgokat. Elsősorban engem nem a politikatörténet, nem a gazdaságtörténet, hanem a társadalomtörténet foglalkoztat, abból a szempontból, hogy milyen nagy társadalmi változások, átalakulások történtek, elsősorban a második világháború után. És ehhez kellett keresni egy címet és egy korszakot, s azt mondták, legyek én Romsics Ignác után a hatodik előadó: „Romsics professzor a párizsi békéről fog beszélni, te pedig az ötvenes-hatvanas évekről, azoknak az évtizedeknek az új folyamatairól.”

 

Romániában a háborút követő első öt esztendőben, 1945-től 1950-ig rengeteg minden történt. Ez a tematika nem új számodra, hiszen erről a korszakról már írtál, többször, több szempontból foglalkoztál a kommunista kor kezdeteivel.

 

Igen, de inkább a statisztikai része érdekel a dolognak, az urbanizáció, indusztrializáció, a demográfiai átalakulás, az infrastrukturális átalakulás, minden, aminek van egy összefoglaló fogalma, ami nagyon ködös és nagyon általános: a modernizáció. Az a világ, 1948 Romániája, ahol a társadalom 75 százaléka paraszt, ahol csak 22-23 százaléka él a lakosságnak városon, ahol a munkásság aránya 13 százalék, az nem egy modern társadalom. Nos, ami a „modernitás” kérdését illeti: elhívtak egy tánctáborba, Jobbágytelkére, hogy beszéljek a boszorkányságról. A kérdés az volt, hogy mióta nincs boszorkányság? Milyen nagy változás történhetett, amióta nem nagyon beszélünk erről a kérdésről. A helybeliek válaszolták azt, hogy amióta villany van, azóta nincsenek boszorkányok. Ismerjük a lenini tételt, mely szerint a proletárdiktatúra plusz villamosítás, az egyenlő szovjethatalommal… Én alapvetően néprajz-antropológus vagyok, s minden szakmámbéli akkor tevékenykedhet, ha van neki elegendő terepe.

A „terep” a néprajzkutatók mágikus szava.

Nekem nyolc évig volt egy izgalmas terepem Máréfalván, ahol a boszorkányokat kutattam, ahol találkoztam egy jósasszonnyal, aki megjövendölte a világ végét. Nem hatástalanul, mert 1949-ben a környéken népi mozgalom kerekedett a híveiből, összegyűltek és tényleg várták a világ végét. Abból a témából írtam a doktori dolgozatomat. 2004-től a mai napig Csíkfalvát, Jobbágyfalvát, Nyárádszentmártont járom, oda viszem ki terepmunkára, táborozni a diákjaimat, beszélgetek az emberekkel, és abból, amit hallok, tapasztalok, mindenfélét próbálok megírni.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!