Kampány előtti kisokos

2018. 01. 22. 22:00

Ha elfogadjuk azt, hogy minden embernek kötelezően egy közös célt kell követnie, és büntetjük azt, akinek nem ugyanaz a célja, mint nekünk, máris semmivé vált a szabadság (és főként a véleményszabadság) elve. Markó Balázs publicisztikája.

 

Hamarosan a szavazóurnákhoz járul Magyarország az erdélyi magyarság egy részével együtt, és megválasztják a következő négy év Országgyűlését. A kampány már most is zajlik, de rövidesen nagyobb sebességre kapcsolnak, és nem lesz olyan szavazó, aki ne ismerné a főbb pártok üzeneteit, legalábbis így fogják gondolni. Minthogy pártprogramot már nem igazán olvas a többség, sokan újra el fogják követni a régi hibát, és elhisznek mindent, amit a szimpatikus közszereplők mondanak, vagy ami jól cseng. És ez sajnos nem csak most probléma: valószínűleg ez az emberi társadalmak egyik legrégebbi hibája. Valós információkhoz jutni nagyon sokszor fárasztó lehet. Erre, persze, sokan csak legyintenek, hiszen mi lehet egyszerűbb egy vagy két cikk elolvasásánál? Vagy, ami még rosszabb: erre sem fordítanak időt, inkább nem mennek el szavazni, és hagyják, mások döntsenek helyettük. Egyre inkább probléma ez, mert most már nemcsak arról van szó, hogy kire szavazunk, hanem arról is, hogy miben hiszünk, mit tartunk helyesnek, mit nem: röviden, az egész etikai szabályrendszerünkről van szó. A politika nem egy olyan munka, amit pár százan elvégeznek, és ha jó, jó, ha nem, majd lesz jobb: a politika mindenkiről szól, és az is politika, amiből talán a legkevésbé néznénk ki, például: mit gondolunk a bevándorlókról? Milyen nyelven beszélünk? Meg tudjuk-e venni a holnapi ebédünket, a „mindennapi kenyerünket”? Mi az első gondolatunk, ha egy meleg pár csókolózik mellettünk? Ez mind politika, és sokszor felkészületlenül ér az, ami talán egész életünket eldöntheti, és ami azért történhetett meg, mert a többségnek nem volt kedve informálódni. Írásomban általánosan szeretnék beszélni erről a kérdésről, médiáról, információról, etikáról, pár konkrét példát is említve a magyarországi és romániai közéletből.

Talán az egyik első kérdés, amit fel kell vetnünk, hogy kinek hihetünk, kinek higgyünk? A legtöbbször felhasznált módszer az, hogy az ismerőseinknek, barátainknak, családtagjainknak hiszünk, és ha egy ismeretlen véleményével ütközik az ő véleményük, nem kérdéses, melyiket fogadjuk el. Elég biztosnak tűnik, nem? Persze, vannak ismerőseink, akiket nem szeretünk, de azokról, akiket szeretünk, tudjuk, hogy általában jót akarnak nekünk, és hogy nem tennének rosszat, nem hazudnának nekünk. Ez az a módszer, ami a legtöbb kárt okozza a közéletben. Megtörténhet, hogy valóban szeretnek barátaink, jót akarnak nekünk, de ne felejtsük el: sokszor a nehezen elviselhető emberek több jót tettek az emberiségnek, mint a nagyon szimpatikusak. Megtörténhet, hogy ismerőseink valóban jószívűek, de ennek semmi köze ahhoz, hogy mi a statisztikai igazság.

Attól, hogy valaki őszinte, nem biztos, hogy véleménye mindig a valóságot tükrözi.

Próbáljuk meghallgatni mindazokat, rokonszenvesek vagy sem, akiknek van véleménye egy adott problémáról: nem csak jobban fogjuk ismerni embertársainkat, de ha hideg fejjel mérjük fel az érveket, amelyeket felsorakoztatnak, közelebb kerülhetünk az igazsághoz (nem találhatjuk meg, mert abszolút igazság nincs a közéletben). Ugyanez a helyzet a médiával: ne csak a jól ismert hírportálokat, adókat kövessük, lássuk, mit mondanak a másik tábor képviselői, lássuk, mit mondanak azok, akiket nem szeretünk! Ha nem is változtatjuk meg véleményünket, legalább jobban fogjuk ismerni érvelésüket.

Gondoljunk csak a 19. századi kommunista értelmiségiekre! Marx, Engels, Kautsky vagy akárki más közülük igazán nem vádolható azzal, hogy hazug, gonosz vagy vérszomjas lett volna. Sőt, nagyon is szolidárisak voltak azokkal, akik a leginkább szenvedtek az ipari forradalom következtében, és biztos vagyok abban, hogy a kommunista projektben az abszolút béke és boldogság ígéretét látták. Mégis nagyot tévedtek, mert nem hitték, hogy a kollektivista etika és a szabadpiac felszámolása olyan véres totalitárius diktatúrákhoz vezethet, mint amilyenek a sztálini vagy a maói uralom alatt megjelentek. Marx és Engels projektje (persze, nem felejtem el az előttük munkálkodó Saint-Simont sem), ami mindenképpen jó szándékkal indult, a 20. század egyik leghalálosabb társadalmi kísérletévé vált.

A másik nagyon fontos kérdés, amit felvetnek az emberek, hogy mik azok az etikai normák, amelyeket mindenkinek be kell tartania? Milyen dogmákat kell elfogadni ahhoz, hogy jól működjön a társadalmi rendszerünk?

Valóban, vannak olyan törvények és szabályok, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy egy társadalom jól működjön, de ezek sokkal tágabbak, mint ahogy általában gondolják. Ezek főbb része a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1789-ben elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozatában megtalálható, amelyben megfogalmazták a szabadság, jogegyenlőség és az ártatlanság vélelmének elveit. Ezzel szemben egyes kollektivista etikai szabályok, amelyeket újonnan fogalmaznak meg (filozófusok vagy politikusok) nagyon veszélyesek lehetnek, mert hamar elvezethetnek egy totalitárius diktatúrához. A nemzetiszocialista és kommunista rendszerek is kollektivista értékrendet határoztak meg: aki nem vallotta magáénak ezeket a közös célokat, arra jobb esetben a börtön, rosszabb esetben a halál várt. Ha elfogadjuk azt, hogy minden embernek kötelezően egy közös célt kell követnie, és büntetjük azt, akinek nem ugyanaz a célja, mint nekünk, máris semmivé vált a szabadság (és főként a véleményszabadság) elve.

Nagyon sok mai politikai üzenetben is ez bújkál, és éppen ezért fontos az, hogy informálódjunk, megkérdőjelezzünk kijelentéseket, röviden:

tudjuk, mi folyik a közéletben.

Ha már említettem a magyarországi kampányt: mindazt, amit eddig leírtam, jól meg lehet figyelni a „sorosozás” jelenségében, főleg Magyarországon: általánosan „Soros-bérencnek” minősülnek azok, akiket a kormánypárt ellenségesnek tart, és ők ezáltal szembekerülnek kitűzött közös célokkal: a keresztény értékek megőrzésével és azzal, hogy Magyarország „a magyaroké” legyen. Január 9-én a kormánypárt facebook-oldalán közzétettek egy olyan bejegyzést, amelyben Judith Sargentinit, egy zöldpárti EP-képviselőt a „Soros-hálózat emberének” nevezték, aki azért utazott Magyarországra, hogy „rákényszerítse Magyarországot a Soros-terv végrehajtására”. Miért? Mert az illető rossz véleménnyel van a jelenlegi magyarországi kormányról. És mi a bizonyíték? 2013-ban egy közösségi oldalon azt írta, hogy 10 éve sikeresen együttműködik Soros egyik szervezetével. Nem tudom, ki az a bíró, aki ezt perdöntő bizonyítéknak tartaná, mindenesetre, ha elég sokan elhiszik, hogy létezik „Soros-terv”, akkor már nem fog számítani, hogy valóban létezik-e ilyesmi vagy sem.

Egy másik jó példa erre a romániai ügyészbotrány, amelynek az egyik fő pontja az, hogy Klaus Iohannis szavaival: „A politikában nem működik az ártatlanság vélelme.” (Ezt az államfő a Krajovai Ford-üzem előtt mondta). Ehhez hasonlóan fogalmazott előtte az ún. technokrata kormány igazságügy-minisztere: „egy rossz bűnüldözési rendszerrel csak elméleti luxus a jogokról való tárgyalás”. Sokan hajlamosak elhinni becsszóra az elnöknek az ehhez hasonló dolgokat, de a kérdés az, mire alapozza ezt a megállapítást? A politikusoknak nincs joguk az ártatlanság vélelméhez, mert ők nem igazán emberek? Ez röviden annyit jelent, hogy amennyiben egy ügyész úgy gondolja, valamelyik politikus törvényt sértett, akkor törvényt sértett és punktum, téma lezárva. Egyeseknek talán ismerősen cseng ez a képlet: igen, ugyancsak azok a diktatúrák juthatnak eszünkbe, ahol az emberi jogok „elméleti luxusnak” minősülnek (csak ezt általában nem mondják ki ennyire tisztán). De ameddig népszerűtlenek a politikusok, addig népszerűek az ehhez hasonló kijelentések.

Mindezekkel azt szerettem volna elmondani, hogy igenis, fontos az, mit gondolunk ezekről a kérdésekről. Fontos, hogy véleményünk legyen, fontos, hogy tudjunk dönteni jövőnkről, és ha mindezek fontosak, akkor ne hagyjuk azt, hogy manipuláljanak, ne hagyjuk, hogy mások formálják véleményünket: nézzünk utána minden értékes információnak, ne sajnáljuk az energiát a kutakodástól, mert minden jól informált ember egy új esély arra, hogy olyan jövőnk legyen, ami mindenkinek megfelel.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!