S akkor ezt most hogy hívjuk?

2017. 06. 14. 10:25

Képkeretezés címmel indít sorozatot portálunkon Tamás Pál szociológus. Az első elemzésében az európai baloldal változó képét helyezi keretbe.

 

A nyolcvanas évek második felében és magánál az 1989-es robbanásnál senki sem akarta megnevezni a várt, megálmodott új rendet. A „szabadságról”, az egyéni életlehetőségek gazdagságáról, „egy jobb rendről”, „az igazság új világáról” volt, ha egyáltalán, szó. S hogy ez másfajta rendet, társadalomfelfogást jelentett volna? Persze, de milyet? A Nyugaton kipróbált változat behozatalát. Tehát akkor a most megjelenő új rendszer „kapitalista” lenne?

A pártállamban azt mindenki megjegyezte, hiszen az állami agitprop sok éven át sulykolta, hogy a másik oldal, a Nyugat kapitalista. Tehát akkor az a sok-sok ember, aki odaálmodta magát, bár nem nevezte meg, az a „jó” kapitalizmusba vágyott. De ugyanez az agitációs drill otthon a megélt múltat, amit viszont szintén „kapitalizmusnak” nevezett, rettenetesnek ábrázolta. Ha valakik otthon, a privát világban elrejtve ott mégis valamilyen élhetőre emlékezett, biztos volt, hogy valamiképpen az a kapitalista renddel ellentétben, attól valahogy megtűrve, de csak annak ellenére létezett.

A „kapitalista” az otthoni politikai fogalomvilágban nehezen vitathatóan szitokszónak számított. Akik szembefordultak az állammal, annak rendjével, először, mint a magyar októberben 56-ban, vagy 56 nyarán Poznanban, őszén Varsóban, „igazi” szocializmusért harcoltak. De a jobb, az „emberarcú szocializmus” meghatározó jelszó maradt 1968-ban Prágában, Pozsonyban is. Mennyire megdöbbentek pozsonyi újságíró-hallgatóim tavaly, amikor megmutattam a 68-ból maradt, akkori nagy közvélemény-kutatásokat, ahol még a párt reformereitől várták a megújulás irányítását az akkor megkérdezettek, s a „kapitalizmust” határozottan elutasították.

1980-ban a Solidarnosc Lengyelországában ilyesmiről már nem volt szó, de az autonóm világot építő nagy nemzeti szakszervezeti mozgalom is munkás önigazgatásról, s nem a vállalatok privatizálásáról beszélt. Az állammal szemben nem a „tőke” volt számára a vágyott, kívánt társadalmi erő. A vitathatatlanul pozitívnak megélt Nyugatnak nem volt „polit-ökonómiai neme”. Ez a szóhasználat 1989 után is nagyon lassan változott. Ha nem is számított kifejezetten illetlenségnek, de csak nagyon lassan terjedt, hogy akkor itt most kapitalizmus lesz, vagy a privatizáció kezdetével, és az állami szerepek radikális visszafogásával máris valamilyen kapitalizmus-féle jött volna létre, vagy létezne. S inkább azok kezdtek ilyesmiről beszélni, egyelőre törpe kisebbségben, akiknek az Újvilág valamilyen már megtapasztalt része (és még ritkábban az egész) valamiért nem tetszett. Ugyanakkor különböző időszakokban és társadalmi környezetekben sokan szerettek volna gyorsabban, vagy erőteljesebben „nyugatosodni”. E programok köré azonban spontán társadalmi mozgalmak általában nem szerveződtek. Szinte senki sem hitte, hogy egy ilyen programnak ne lenne az új politikai elitekben képviselete, s hogy azt kívülről, az új politikai rendszer határain túlról kellene támogatni. Következésképpen, akik azonnal „több Nyugatot” szerettek volna otthon maguknak, különböző liberális pártokat, vagy amikor ilyenek már ideiglenesen a politikai rendszerből kiestek, utódszervezeteiket támogatták. De ezek sem dicsőítették a „kapitalizmust”. A liberális értelmiség még a kilencvenes években beleszeretett néhány publicisztikai fordulatba, amelyek szerint – hol a „demokráciára”, hol a „piacgazdaságra”, vagy a „kapitalizmusra” vonatkoztatva, – az ugyan nem ideális, de annál jobbat még nem találtak ki. Vitatkozni ezért itt nincs miről.

Antikapitalista tüntetés Londonban. Nem jutnak el keletre a nyugati viták

 

Az új társadalmi rend pontosabb elnevezéseiről különösebb konszenzus azóta sem alakult ki, bár annak „kapitalista alapjairól” sem folyik különösebb vita. Az igazi kérdés inkább annak kritikája, az alternatív gondolat-, vagy másmilyen kísérletek körül alakult ki. Hogyan hívják akkor itt Keleten ezeket? Szocialistának, kommunistának, kollektivistának, vagy valahogyan másképpen? Szocialistának, mint politikai párt, vagy politikai irányzat hívének nevezheted magad, itt még a bevett irányzatok egyikéhez tartozhatsz. De a szocialista, mint ideológia, vagy világkép már kevésbé elfogadott. Ezek a mozgalmak hivatalosan inkább szociáldemokratáknak nevezik magukat. Ez az elnevezés először a külföldi szociáldemokratáknak szólt, úgymond, azoknak „testvérpártként” felkínálva az új keleti poszt-állampárti reformmozgalmakat. Később azonban a hazai ideológiai piacokon is bejáratódott. Számos dél-európai mozgalomban egymás mellett léteznek, esetenként még kormányon is szocialisták és szociáldemokraták. Helyenként a szocialisták elvben keményebben baloldaliak, képesek a fennálló rend átfogóbb külső kritikájára. A szocdemek inkább a kapukon belül érzik magukat. Átfogóbban is beérik valamilyen kiegyezéses kapitalizmussal, azt hol újabb liberális, hol klasszikusabb, 19-20. század eleji szocdem víziókkal beojtva. Bármiféle szocialistának nevezett újabb átfogó elképzelés ebben a körben tabuizálva van. Az ellenfelek így is időnként megvádolnak, hogy miközben hallgatsz, tulajdonképpen valamiféle szocializmusra gondolsz. A szocik-szocdemek pedig elkeseredetten védekeznek. Azonban itt egészében azért inkább egyféle soft taburól van csak szó.

Lényegesen keményebbek a tilos övezetek a „kommunista” politikai jelző körül. Aktuálisan kemény, kommunistának is nevezhető komolyabb parlamenti párt Közép-Európában csak Csehországban működik. Fontos és jelentős elméleti burokkal is körülvett a német Balpárt (Die Linke), de ennek csak egyik ága nevezi magát a szocialista és kommunista hagyományok határán működőnek. A térségben máshol legfeljebb kis veteráncsoportok, vagy elméleti ortodox szekták címkézik magukat „kommunistáknak”. Azonban egészében a viták, ha ilyenek egyáltalán kivehetőek, itt nem aktuális politikai jelzőkről, vagy pártjelvényekről, hanem a jövőképekről (ha ilyenek egyáltalán aktuálisan léteznek) folynak. Magukat balközépnek vélő mozgalmakon belül valamilyen csoportok „lekommunistázása” az egész irányzat deligitimációját is jelentheti. A ilyeneket maguk a mozgalmak, hiszen úgy hiszik, hogy a külvilág előtt ideológiailag veszélyezteti őket, gyakran kizárják, vagy legalább belül elszigetelik.

Azok a viták, amelyek az utolsó néhány évben a nyugati teoretikus baloldalon, legalábbis fogalmi alapkérdésekben folytak (később ezekre a sorozatban részletesen is visszatérünk) ide nem jutottak el. Romániai kis értelmiségi körökben azért megjelentek a francia bal lökdösődései, de néhány kispéldányszámú könyvön kívül sokfelé azért nem jutottak el. Magyarországon ilyesminek sincs igazán nyoma. Ezzel szemben sokáig azt hitték, hogy a társadalomkritika továbblépésének a „ballib” minőség a meghatározója. Az 1990-2000-es években, ha ideológiailag nem is, de a gyakorlati politizálásban ezt az elképzelést még lehetett a napi gyakorlatban értelmezni.  De máshol a modernizált baloldal és a liberálisok igazából nem követték a közös kormányzás magyar gyakorlatát. A két érdekelt politikai elit és a médiaértelmiség a két oldalon közben meglehetősen utálta egymást. De a liberálisok gyengébbek voltak, mintsem azt higgyék, hogy egyedül is kormányozni tudnának. Máshol meg, ahol egy ideig több szavazójuk maradt, csaknem mindenütt, nem gondolták, hogy ehhez kellene nekik bárki más is, s főleg nem a „posztkommunisták”. S amikor kiderült, hogy külön már nekik sem megy, már késő volt. De a baloldal és a liberálisok akkor sem keresték ezekben az országokban egymást. Így azután még tévedésből sem merültek fel vegyes ideológiai képződmények.

Vegyes ideológiák Magyarországon is csak az MSZP reformer jobboldalán jelentek meg markánsabban. De mert a közösnek hitt ideológiától a régi szocialisták korábbi szavazóinak fele tartósan, legalább is a kétezertízes évek végéig elfordult, a projekt megbukott. S az, hogy fogjunk össze Orbánnal szemben, nem volt újabban elégséges, ha a liberálisok maximum 1-3 százalékot hoztak volna a házasságba, a szocialistáknak meg 20-25% kellett volna pluszban valamilyen valószínűsíthető győzelemhez.

A 2000-es év magyarországi baloldala, pontosabban a gyurcsányisták, ha nem is könnyen, de ráfanyalodott a giddensi-blairi új Munkáspárt vízióira, annak is a balcentrista, az új középrétegekre építő ideológiai csomagjaira. Az nyilvánvaló volt, hogy az akkor sikeresnek tűnő brit víziók társadalmi bázisa alapvetően eltér a közép-európai ideológiai környezettől. A radikális váltás kockázatosnak tűnt, és a szocialista elitet Giddensék néhány dicsérettel nem tudták a minta követésére rávenni. Így azután, egyszer magam is jelen voltam egy nem igazán zártkörű vitán, ahol Giddens Gyurcsányt és csoportját gyávasággal vádolta, ha azok nem vágnának ebbe a modellváltozatba bele. Ők végül is belevágtak, bár eléggé nyilvánvaló volt, hogy ezen sokat lehet veszteni. S nagyon hamar kiderült, hogy a miniszterelnök óvatossága indokoltnak bizonyult. De akkor mar késő volt. A szocialista lengyel államelnöknek is tetszett a blairizmus. Az eredmények nagyjából a magyarokéra hasonlítottak. Mint közismert, azóta a brit munkáspárti vezetés is megtagadta Giddens-t és a blairi gyakorlatot. De a közép-európai aktualitásokat ez már akkor nem érintette.

A 90-es években, ha a magyar ballib modellt nem is követték, előnyeit -hátrányait azért többfele vizsgálták. Lengyelországban ismert, egyébként támogatásukat vesztett ismert poszt-disszidensek vezetésével létre is jött egy igazi ballib párt is, a Szabadságunió. A párt azonban otthon már a következő választásokon kiesett, néhány euro-parlamenti képviselője azonban még néhány évig húzta. De ha jól látom, mára már ez az ideológiai formula a térségben mindenütt lekerült a napirendről. Az erős szocdem pártoknak, ha ilyesmire van szükségük, ideig-óráig vannak kooperációs partnereik. De ebből a baloldal modernizációja sehol sem jött ki. Nem is ennek érdekében álltak össze. A balos pártelitek ebben a helyzetben azt hiszik, erős, kemény baloldali profilok vonzzák a rendszerváltásba belefáradt tömegeket. Ez a képlet néhány fontos országban működik is. Mintha előjött volna megint a határozott baloldali politizálás ideje. Más nincs, ezért még politikai szüzeknek alig nevezhető baloldali elitekkel is a képlet, legalábbis a modernista reformerekénél erősebben, működni látszik. Nincs szó autonómiáról, munkástanácsokról, az sem igazán világos, kik éppen a munkások. S ez talán igazán most senkit sem érdekel. Elméletekről nincs szó. De mintha az ösztönök lassan ismét működni kezdenének. Az embereket megint foglalkoztatni kezdi, kik a „mieink”, s kik nem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!