Túl a tényeken

2017. 05. 03. 19:35

A tény-elit, bár sokszor kifejezetten elegáns képleteket alkalmazva, a társadalom jelentős részét logikus gondolatmenetekkel alátámasztva de facto kiírta a közösségből, lemondott róla, hagyta hányódó, zuhanó tömeggé válni. Most pedig csodálkozik, hogy az egyre tetemesebb tömeg hánykolódásától biztosnak hitt világa remeg. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Facebook idővonalamat végiggörgetve azt látom, hogy értelmiségi barátaim java része a magyarországi propaganda ilyen újabb szörnyszülöttei felett háborog: „Soros a zsidóknak kedvezve ereszti a muszlimokat Európára”, „Soros megölné az anyját”.

Pszichológiáját nagyjából érteni vélem a jelenségnek (mármint a háborgásnak), a logika, mint legfőbb rendezőelv, érvényes világmagyarázat hívei egymásba kapaszkodnak, kibeszéléssel, humorral oldják közösségben a félelmeiket, hasznát ezen felül viszont kevéssé látom. Csapatmorált erősíteni, harci kedvet szítani, fenntartani egy rég eldőlt (vagy tán inkább sosem volt) csatához nem érdemes.
Nem arról beszélek, hogy a tényeknek végképp leáldozott, hiszen a világunkat leíró divatos fogalom, a posztfaktualitás is megtartja mérceként az objektivitásra törekvő információt, mint etalont, annyi történt csupán, hogy azon nézet, mely szerint a tényeken túl légüres tér van, uralmát vesztette.

Halkan jegyzem meg, a tényeken túl mindig is volt élet, igazából ott volt csak igazán, legfeljebb erről az aprócska tényről, a tények hívei, a tények nimbuszának fenntartása érdekében, hajlamosak voltak megfeledkezni. A tény nem több, mint korlátos eszköz, mely kizárólag a tudományban hasznosítható hatékonyan (ott is ugye folyton változik, mi számít ténynek, s mi nem), az eltudományosodott életben pedig már kevéssé.

A tömeget nem hiába nevezzük tömegnek, hiszen ahogy a fizikában, soha nem is hatott rá más, mint saját tehetetlensége és a gravitáció. A tömeg esetében tény az, amit a tömeg annak elfogad, és az adott információ tényként való elfogadása nem objektív mérlegelés, hanem gravitáció kérdése. Amely információhoz könnyebb hozzájutni (nem kell érte mászni, kapaszkodni), szabadeséssel, tehetetlenül bele lehet zuhanni, hányódás közben el lehet érni, abból tény lesz, a bonyolultabb, küzdelmesebb pedig mehet a levesbe. E magatartásért a tömeget hibáztatni nem lehet, hisz ez a magatartás definíció szerint a fizikából vett analógiának megfelelően, sajátja.
Azt már sokkal érdekesebb megfigyelni, hogy egy társadalom mekkora részét köti meg a közösség, és hányan hánykolódnak benne puszta tömegként.

Fel kell ismerni, a jelenlegi helyzet kialakulásához az objektív tények és logika uralta világ nagyban hozzájárult (pontosan ez sem igazságosabb, mint bármely másik rendszer, aminek vannak győztesei és vesztesei) azáltal, hogy az elit nyakatekert érvekkel aláírta, a társadalom egy részének igenis reménytelenségben kell élnie, legalább addig a meg nem határozható időpontig, amíg a fejlődés vívmányai őket is el nem érik. Már ha rögtön utána a fejlődés újabb hulláma el nem söpri őket, hiszen a vesztesek mindig újratermelődnek.
Az életformájának összeomlását megélő középkorú amerikai fehér munkáson nem segít, ha pontosan leírom a nyomorát előidéző gazdasági és társadalmi folyamatokat, ezzel szükségszerűnek beállítva a helyzetét, esetleg megfoghatatlan utópiákkal nyugtatom, mint ahogy az érselindi putriban élő cigányon sem lendít, ha fintorgok rasszista megnyilvánulásokat hallva, és évente kétszer elküldöm neki a levetett ruhámat, miközben objektív okokkal magyarázva rendjénvalónak tartom, hogy én minden nap zabálom a csípős csirkeszárnyat a plazmatévé előtt, míg ő főzi a gyerekének a kikukázott kolompírhéjat. A tény-elit, bár sokszor kifejezetten elegáns képleteket alkalmazva, a társadalom jelentős részét logikus gondolatmenetekkel alátámasztva de facto kiírta a közösségből, lemondott róla, hagyta hányódó, zuhanó tömeggé válni. Most pedig csodálkozik, hogy az egyre tetemesebb tömeg hánykolódásától a biztosnak hitt világa remeg.
A tömeg azért zuhan és hánykolódik szabadon, mert nincs ami vagy aki ebben akadályozza, nincs aki valódi közösséget vállalva vele megtartsa. A tömeg nem követi a populistákat, nem a populistáktól szítva mond hülyeségeket, érez vadakat, a populisták állnak oda, amerre a tömeg zuhan, hányódik. Félelmei, a rá ható kényszerek kergetik, a populisták csak úgy tesznek, mintha mozgatnák a tömeget, pedig csak mozognak vele. Az egész nem több, mint illúzió és ravasz számítás, amit a tömegdemokrácia, mint rendszer lehetővé tesz. Churchill még azt mondta: amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. Most már beavatkozási, formálási szándékról szó sincs,

a populista politika nem tesz semmit a tömegért, nem formálja, nem műveli, hanem használja,

a tömegdemokráciák hatalomosztó mérlegének serpenyőjébe hajítja.

A populizmus észérvekkel nem legyőzhető, hiszen az észérvek a tömegnek nem szólnak, az objektív tények a zuhanó, hányódó tömegnek nem elérhetőek, kapcsolatot vele nem találnak. A tömeget nem szidni kell azért, mert önmaga, és ha nincs, aki megtartsa, zuhan, hanem meg kell támasztani, ki kell pányvázni, a bizalmát meg kell nyerni. Azt pedig nem érveléssel, az elitista öntudat fitogtatásával, hanem cselekvéssel lehet. Valódi cselekvéssel.
Nem jótékonykodással, nem okoskodással, hanem együttérzéssel.
Hogy ezt az együttérzést miként lehet kifejezni, a győztes–vesztes pozíciókat miként lehet felszámolni, nehéz lenne megmondani, minden kísérlet, ami ennek meghatározását célozta eddig, kudarcba fulladt, önnön ellentétébe fordult farizeus erkölcsiséggé vált. Úgy tűnik, ebbe az irányba sajnos kizárólag egyéni utak létezhetnek.
Az viszont biztos, hogy a valódi, közösséget alapozó együttérzésen kívül egyéb végleges megoldás nincs, legfeljebb a kártyákat oszthatjuk újra, olyan újabb rendszert építve, amiben ideig-óráig megint elegendően engedhetik meg maguknak az objektivitás luxusát.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!