A vakok hatalma avagy a hatalom vaksága

2017. 08. 26. 22:11

Hans Neuenfels rendezésében mutatta be a Müncheni Residentheater Szophoklész Antigonéját. Az előadást Fám Erika méltatja.

 

Valery Tscheplanowa (Antigoné) és partnere, Norman Hacker  

 

A díszlet monokróm, fekete-fehér szürke, egyetlen színfolt az a hatalmas festményszerű textúrával rendelkező háttérkép, amelyen a következő szöveg áll: Der Krieg ist vorbei. Das Lied der Vögel könnte beginnen. A háború véget ért. Kezdődhet a madárdal. Avagy kezdődhet az előadás. 

A színpadon csonka szoborpáros, embernagyságú szürke alakok, megvilágítatlan keretben, ők a harcban elesett férfiak: Polüneikész és Eteoklész. Együtt mutatva őket, mint az előadás során végig jelenlévő élettelen, mozdulatlan figurák egyszerre válnak egyenrangú hősökké és felkiáltójelekké, mint akiket nem lehet kitörülni a köztudatból, a kollektív emlékezésből. A színpadi kostrukció mozdulatlan, fénytelen, kicsit homályos közeg, mintha Kreón merevségét, csökönyös kicsinyességét, hajthatatlanságát hangsúlyozná minden elem, ami jelen van. A trón helyett egy ágyat látunk, amely Kreón birodalma, egy trónszerű építmény csak arra szolgál, hogy a kórust helyettesítő thébai asszony ülőalkalmatossága, menedéke legyen, ez az előadás origója.

A fekete-fehér filmekre, de inkább egy fekete-fehér fotóra emlékeztető előadás minimálisra csökkentette a mozgást, annyira visszafogott a látvány-impulzusa, hogy a színészi játék feladata lett kárpótolni a nézőket, és bár illusztris nagy nevű színészek játszották a Neufels-i Antigoné-koncepciót, mégsem sikerül áttörni a tablau-vivant-szerű összképet. Inkább a szöveg dominálja az előadást, a színészek hangja lengi be elsősorban a teret, a színészek hangerejük, hangszínük, verbális játékuk révén vannak jelen, ennek köszönhetően sokszor érezhette úgy magát a néző, hogy egy rádiójáték felvételére csöppent be, ahol a hangszínek, a hangárnyalatok kell minden egyebet helyettesítsenek, hiszen a hallgatóság csak eképpen kóstolhat bele a görög dráma atmoszférájába. A müncheni közönség számára mégsem idegen az ilyenfajta előadás, hiszen nagy óvációval ünnepelt a végén. Nagy valószínűséggel kelet-európai nézőként fogalmazódott meg bennem  a hiányérzet, hiszen sokkal inkább a látványszínház természetesnek ható környezetében tanultuk mérni a teljesítményt és alakult a színházi értékrendünk. Talán magyarázhatjuk a lecsupaszodó színházi megoldásvilágot azzal a szándékkal is, hogy a mindennapjainkban egyre felerősödő vizuális élményanyag ellenében fogalmazza meg magát, nevezetesen, hogy elsősorban a verbalitás uralja a színházi eseményt, hogy ne a látvány legyen a legmeghatározóbb színpadi esemény. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a legkényelmesebb megoldást választotta úgy a rendező, mint a néző, a szövegre kell csak koncentrálnia valamint arra a néhány szimbólumra, amely a szavak hátterét képezi. Az 1000 férőhelyes teremben a színészek hangja bár valós erőfeszítések eredményeként valóban erős hatással van a hallgatóságra, mégiscsak hiányzó elem marad  a játék, ahol teljes lényükkel és nemcsak a felolvasás orgánumaként vannak jelen.

Fotók: Matthias Horn/faz.net

 

A kontrasztos színekbe bújtatott díszlet és a jelmezek kortalanok, univerzalitásuk keveredik a sajátos 21. századi, illetve  a görög kultúra jegyeivel, az antik szobrokat idéző konstruktumok, valamint a tipikusan kortárs ruhadarabok ellentmondásmentesen mosnak egybe korokat, embereket, a politikum és az örök emberi állandó konfrontációját zökkenőmentesen tudják egymás mellé és egymással szembe állítani.

Minimális hang- és fényeffektus van jelen az előadásban, mindezt  a minimalizmus igényessége nélkül, inkább a mellőzés, kihagyás módszerével élve, nincs leegyszerűsítés, inkább lefokozás van. Ezt a hiányállapotot próbálja pótolni a színészek jelenléte, erős mozdulatai, széles gesztusai, túlfűtött érzelmi  megnyilvánulásai, a túlzottan eljátszott szerepek természetesen aláhúzzák azt  a görcsös kínlódást és harcos engedetlenséget, amely a dráma alapkonfliktusából fakad, illetve felerősítik a morális értékrend torzulásait, mégis fárasztóvá és nehezen követhetővé válik a színpadi történet és a kihangosított szövegből, aligha jut el hozzánk a tartalom.

Az előadás legerősebb, meghatározó jelenete, amikor Teiresziász elmondja a jóslatot, amely sokkal később valóra válik. A vak jóst egy katona vezeti be, nem akárhogyan, hanem egy görgőkön guruló vaskeretre, vasrácsra felkapaszkodva, mintha járni sem tudna, mintha képtelen lenne egyetlen lépést megtenni önerőből. Amikor beszélni kezd Kreónhoz, akkor lábra áll és kilép a keretből, bár kapaszkodik a rácsokba, mégis a legkisebb fogyatékossággal mutatja magát, sőt sötét szemüvegét is leveszi és messzemenően hatalmasabbnak tűnik környezeténél. Így válik a vakság az előadás legerősebb princípiumává, hiszen ebben a jelenetben válik egyértelművé Kreón vaksága, a hatalom vaksága. Az élet és a halál a látók számára kapja meg igazi jelentését.

A hatalom mindenkori vaksága sokszor a csillogás, a ragyogás eredménye, amely nem engedi meg a befele fordulást, hogy akár a vakok, minden külsőségtől megfosztva képes legyen valódi érzelmek és valódi döntések meghozására. Teiresziásznak köszönhetően – bár az előadás fárasztóan hosszúnak tűnt – erős felkiáltójellel fogalmazódott meg bennem, hogy milyen nehéz Antigónénak maradni, amikor annyi lehetőség kínálkozik, hogy Kreónokká váljunk.

Elisabeth Trissenaar és Valery Tscheplanowa

 

Residenztheater, München

Szophoklész: Antigoné

 

Rendezte: HANS NEUENFELS

A rendező munkatársa: PHILIPP LOSSAU

Színpadkép: KATRIN CONNAN

Jelmezek: MICHAELA BARTH

Zene: ARNO WASCHK

Fény: STEFAN BOLLIGER

Dramaturg: SEBASTIAN HUBER

Játsszák:

VALERY TSCHEPLANOWA

ANNA GRAENZER

ELISABETH TRISSENAAR

NORMAN HACKER

JÖRG LICHTENSTEIN

CHRISTIAN ERDT

MICHELE CUCIUFFO

THOMAS HUBER



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!