Tangó, korai örömmel

2017. 10. 31. 08:47

Tavalyi adósságot törlesztett a Szigligeti Társulat Mrozek Tangó című darabjának bemutatásával. Baleset miatt csúszott az idénre a Harsányi Sulyom László rendezte előadás, melyben a színészi játék méltó figyelemre. Simon Judit kritikája.

 

 

A Tangó című dráma alapkonfliktusa a kulturális hagyomány és modernség szembenállása. Az író az értékrendszer félreállításának következményeit boncolgatja, és végül az értelmiség félreszorulására, térvesztésére, a hagyományos kultúra életképtelenségére esik éles reflektorfény.

„A dráma alaphelyzetéből – abszurd vonásként – maga a drámaiság hiányzik; megakadt ugyanis a nemzedéki konfliktusok örökletes folyamata. A szülők – úgy vélik – annak idején végérvényesen szétzúzták a normarendszert, és nem hajlandók átállni a hagyományőrző szerepkörre. Programjuk a teljes szabadosság (’azt csinálja mindenki, amihez kedve van’). Ennek következtében azonban a jelenkori ifjúság légüres térbe kerül. (…) Az új nemzedéknek ilyenformán két lehetősége marad: vagy újabb konvenciókat kell teremteni, vagy helyreállítani a régieket. Ez utóbbi út látszik előtte járhatónak, így tehát groteszk szereposztásként Artur lép fel a hagyomány harcosaként – a szülőkkel és nagyszülőkkel, mint a korlátlan szabadság védelmezőivel szemben, és ezzel mégiscsak kibontakozik egy fonákjára fordult konfliktus” – írta a Tangóról P. Müller Péter színháztudós a múlt században.

A darab mit sem vesztett aktualitásából, az értékek és értékrendek, a múlt a jelen és jövő, a hagyomány és modernség kérdéskörei éppen úgy foglalkoztatják korunk értelmiségét, mint 1964-ben, amikor a Tangót írta a szerző.

Mielőtt beültem az előadásra, színházat értő barátom arra kért, vonatkoztassak el mindentől, amikor a Szigligeti Társulat produkcióját nézem. Bizonyára az 1980-ban, Nagyváradon, Alexandru Colpacci rendezésében bemutatott Tangóra célzott, amelyről merem állítani, hogy előkelő helyet foglalhat el a színháztörténetben.

Persze ez nem jelenti azt, hogy 2017-ben is ugyanúgy kellene színpadra állítani a művet, hiszen mások a politikai viszonyok, más a társadalmi berendezkedés, másképpen viszonyulunk a szabad szerelemhez, a szabadsághoz, változott a polgári jelző értelmezése nemcsak 1980-hoz, de 1964-hez képest is.

Ami nem változott, legalábbis a görögök óta biztos nem, az ember és az ő viszonya a hatalomhoz.

Mrozek nem személyeket, hanem típusokat írt színpadra, helyzeteket modellezett, abszurd, groteszk helyzeteket.

A nagyváradi Tangó ismertetőjében az áll: „Végy egy háromgenerációs családot, amelyben a lecsúszott nagynéni és a jobb napokat látott nagybácsi naphosszat kártyáznak. Adj hozzá egy középkorú apát, aki idétlen kísérletezgetéssel múlatja az időt. Spékeld meg az anyával, aki a házibaráttal flörtöl, sőt!

Amikor ezek már kellően főnek a levükben, fűszerezd meg a család ifjú trónkövetelőjével, aki nemcsak hogy nem vágyik ebben a trutymóban úszkálni, de egészen más elképzelése van az egészséges táplálkozásról.

Ő véget vetne a mindent megengedő léhaságnak, és végre rend uralkodna az élet káoszán.

Nincs még kialakult receptje, de a magához ragadott szúró- és vágó eszközökkel megpróbálja újravagdalni az összetevőket, hogy hagyományos fűszerekkel visszahozza a tradicionális ízeket.

Az ő konyhájának dísze kedvese szűzpecsenyéje, amit aranyos mártásban kíván szervírozni.

Hogy ebből mi sül ki? Hát biztos nem tragédia. Apja még időben figyelmezteti korunk (konyhaművészetének) alapigazságára: A tragédiák kora lejárt! Csak bohózat lehet a végeredmény!

Azzal azonban senki se számol, mi van, ha a lé(t) váratlanul odakozmál.”

 

Nem tisztem elemezni Mrozek darabját, megtették ezt avatott irodalom- és színháztörténészek, kutatók, de annyit kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a Tangó nem családi történet, és humora ellenére még kevésbé komédia. A halál ugyanis soha nem vicces. Az önkény sem. Még akkor sem, ha a „tragédiák kora lejárt”.

A két fenti idézetet tekintve, a kiindulópont volt hibás, vagy a rendező nem a megfelelő kulcsot használta a Mrozek művéhez. A Tangót, ahogy a szerző többi darabját sem, nem lehet „reálisba játszani”, mert elvész a lényege: a jelenkor abszurditása és nem utolsó sorban drámája. A szerző maga adja meg a kulcsot, a rendező idézi is: „Csak bohózat lehet a végeredmény”. A Tangó szereplői ugyanis clownok, ami nem mindig egyenlő a cirkuszi bohócokkal. Olyan clownok, amilyeneket a politikai, társadalmi porondon látunk.

A rendező az abszurdot, a groteszket nem úszhatja meg azzal, hogy színpadra állítja a szöveget, és szépen betartja a szerzői utasításokat, mert abból nem lesz korszerű, a korunkat megmutató előadás.

A első percekben boldogan szemléltem a teret. A stúdió közepén rendetlen szoba, a káosz közepén a család néhány tagja kártyázik. Egyik oldalon ravatalasztal, a másikon tükrös szekrény, ajtó. Remek, a darab szellemiségét megmutató díszlet, és ez a „rendberakott” szobára is vonatkozik. Mi, nézők körbeüljük a „szobát”, azaz ott vagyunk. Mivel ismerem a darabot, tudtam, mi következik. Benne vagyunk ám nyakig – gondoltam és előre örültem. Aztán csalódtam, de nagyon, hiszen gyakorlatilag azt láttam viszont a színházban, amit a kötetben olvastam.

A közel három órás előadás két szünetének valamelyikében el is mehettem volna, ami mégis ott tartott, az a színészi játék.

Hiteles alakítások abban a kulcsban, amelyet a rendező a kezükbe adott. Mi több, ők ráéreztek a szerepekben rejlő clownokra, és becsempésztek alakításaikba, annyit, amennyi ebből a rendezői elképzelésbe belefért.

Közlöm tisztelettel, hogy én mindentől elvonatkoztattam, de fájdalom, Mrozekről nem tudtam megfeledkezni.

 

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Slavomir Mrozek: Tangó

Fordította: Kerényi Grácia

 

Rendező: Harsányi Sulyom László

Dramaturg: Zsigó Anna

Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos

Koreográfus: Tőkés Imola

 

Eugenia, a nagymama: Fábián Enikő

Eugeniusz, a testvére: Dobos Imre

Stomil, az apa: ifj. Kovács Levente

Eleonora, az anya: Firtos Edit

Artúr, a fiú: Hunyadi István

Edek: Sebestyén Hunor

Ala, az unokahúg: Trabalka Cecília



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!