Vallomásos színház Szentgyörgyről, románul

2017. 02. 04. 08:39

Hogyan képes néhány színész úgy színpadra állni, hogy önmagát kell játszania, álca, jelmez, elvárások nélkül, éppen abban a térben, ahol kötelezően mások életét, érzéseit, történéseit kell tolmácsolja? A kérdésre a válasz FÁM ERIKA írásában a sepsiszentgyörgyi román színtársulat előadásáról.

 

 

A színháznak egyre többféle arca van, egyre több formájával találkozunk, a mozgásszínháztól a fényszínházig, a táncszínháztól a látványszínházig, a zenés színháztól a színházi performanszig, installációig. Egyre gyakoribb a dokumentarista színház, amely aktuális társadalmi kérdésekre fókuszál, hazai színpadokon is egyre sűrűbben bukkannak fel olyan előadások, amelyek nem ismert drámákat közvetítenek, hanem valóságunk egy bizonyos arculatával szembesítenek.

A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşeanu Színház Jurnal de Romania. Sf. Gheorghecímmel mutatott be dokumentarista színpadi produkciót, Carmen Lidia Vidu rendezésében. Az előadás része egy nagy, országos projektnek, amelynek az a célja, hogy a színpadon meséljenek önmagukról a színészek, Sepsiszentgyörgy volt az első állomása a tervezett előadásláncnak, ezt követően Konstancán, majd Bukarestben kerül sor hasonló színpadi kísérletre.

 

Hat színész őszinteségi próbája az előadás

 

Az előadás a próbák alatt született meg többnyire, beleértve a színpadon másfél óra alatt elhangzó szöveget. Monológokat hallunk, a résztvevő hat sepsiszentgyörgyi román színész vallomásos megnyilatkozásokban tárja elénk a várossal, a szakmával, a mindennapokkal való kapcsolatát, érzéseit. A színpad közepén álló színészek mintha díszbeszédet mondanának, verset szavalnának, vagy felmondanák a házi feladatukat, egy helyben maradva, visszafogott apró mozgásokkal mesélni kezdenek az életükről. Nincs túlzott retorika ebben a memoárok hangvételét idéző szövegáradatban, szövegfolyamban, nem érezzük a vallatás kényszerét sem, de a megfelelni vágyás görcsét, sőt, a tetszeni akarásból fakadó ferdítéseket sem. Az őszinteségnek egy olyan megnyilatkozásával találkozhatnak a nézők, amely húsig hatol, pedig nem hátborzongató, nem is pszichoanalitikusan kényszeres mélyfúrások ezek. Olyan mondatok hangzanak el, amelyek azokra a kérdésekre adott válaszok, amelyeket nem, vagy csak nagyon ritkán tesznek fel nekünk, amelyeket mi sem szívesen teszünk fel másoknak, de maguknak sem. Őszinteségi próba az egész előadás. Hogyan képes ez a néhány színész úgy színpadra állni, hogy önmagát kell játszania, álca, jelmez, elvárások nélkül, úgy kell játszania önmagát, hogy éppen abban a térben kell megmutatkoznia ebben az állapotában, ahol kötelezően mások életét, érzéseit, történéseit kellett tolmácsolja? Nem könnyű feladat. A rendező éppúgy megfigyelő ebben a darabban, mint mi nézők, hiszen ezen az előadáson a rendezés hiánya a rendező kézjegye, az a távolmaradás, amivel engedte, hogy a színészek maguk írják meg a szövegeiket, hozzák el a családi fotóalbumokból a releváns képanyagot. A rendező távolmaradása mellett, távoli irányító, kiváncsi, provokatívan kíváncsi megfigyelő, hiszen meg kellett teremtenie azt a légkört, hangulatot, amely megengedte, kibontotta az elhangzó szövegeket.

A szövegek hátterében pedig folyamatosan látjuk a vetített képet, többnyire állóképeket, fotókat a színészek gyermekkorából, fiatalkorukból, nagyrészt magánéleti vonatkozású fotókról van szó, amelyet tarkít a Sepsiszentgyörgyön készített városfotók sokasága, a kollázs olyan egyveleget képez, amely világok találkozását teszi lehetővé, a különböző városokból érkező román ajkú színészek korábbi és jelenlegi életterének az ütköztetése a háttér.

Erős hatása van a kinagyított családi fotóknak, miközben a kép előtt látható a hús-vér ember, aki csak beszél és beszél. A kontrasztok csak erősítik az őszinteséget, nemcsak a múltjukat, de a szívüket is mutatják ezek az emberek, a legbelső tartalmakhoz engednek közel, néhol dermesztően nyers módon.

Többszörösen is fontos előadás Carmen Lidia Vidu kísérlete, hiszen aligha kérdez rá valaki arra, vajon hogyan érzik magukat egy többségében magyar városban a román ajkú színészek, akik máshol születtek, nevelkedtek. Jó alkalom, hogy szembesüljön ezzel ne csak a helyi román közösség, de a magyarok számára is nagyszerű alkalom, hogy tükröt kapjanak, hogy szembenézzenek önmagukkal, méghozzá olyan tükröt, amelyet a más-kultúrájú helyi értelmiségiek tartanak. Olyan dokumentum-előadás ez, amely 30-40 év távlatába tekint vissza, a 70-es, 80-as, 90-es évek romániai realitásával találkozunk, ismerős, tipikus tárgyi valósággal, sajátos életstílussal, román családok belső tereivel, ugyanakkor emlékekkel, érzésekkel, ellenérzésekkel, amelyek nem valamikoriak, hanem frissek, amelyek holnapra esetleg megváltoznak, amelyek folytonos átalakulásban vannak. Nem könnyű feladat színésznek, nézőnek ez az előadás, hiszen ha őszintén szólnak hozzánk, akkor őszintén meg kell vizsgálnunk saját belső tartalmainkat is.

Sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház Jurnal de România. Sfântu Gheorghe
Rendezés & díszlet: Carmen Lidia Vidu Fotó-videó: Vetro Baji & Levente Vargyasi Zene: Kónya Ütő Bence & Luiza Zan Jelmezek: Raluca Alexandrescu

Játsszák: Elena Popa, Alexandrina Ioana Costea, Sebastian Marina, Costi Apostol, Daniel Rizea, Ion Fiscuteanu Jr.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!