Gyerekszáj: Szentjátszó tér
2017. 03. 30. 20:11Szilágyi Aladár érzelmes jegyzete arról, hogy minden gyermek nyelvújító, és az általuk alkotott remekléseket érdemes megőrizni, közkinccsé tenni.
A szó szerint szóban forgó szőke, kikericsszemű leányzó vállait két esztendő és négy hónap nyomja. Egy ideig úgy tűnt, nem hajlandó – néhány mama-, tata-, babaszerű alapszó kivételével – felnőttül megszólalni. Kialakította a maga exkluzív szókincsét a környezete legszükségesebb dolgaira, és jóideig nem ismert nyelvi akadályokat. A családtagoknak kellett abigélül megtanulniuk ahhoz, hogy a kommunikáció zavartalan legyen. A „nyelvváltás” körülbelül kétéves korában következett be, robbanásszerűen. A felnőttek nem győzték kapkodni a fejüket. Nem csak szóözön, nem csupán mondatok sokasága kerekedett a csöppnyi ajkakon. Jószerével néhány hét alatt egyre-másra zsákmányolt versikéket, mondókákat, dalokat, s azokat azóta napra nap előszeretettel reprodukálja a hálás családi publikum előtt. Igaz, kiejtése „nem tökéletes”, fonetikailag bőven akad „kifogásolni való” a repertoárja előadásában, esetenként csak a legközelebbi hozzátartozók értik meg szülői/nagyszülői szinten, hogy mi is volna az a bizonyos mondóka, de a siker maradéktalan.
Minden gyermek nyelvújító is a maga módján, s az ilyesmire érzékeny, vájtfülű szülők akár bele is foglalják a családi zsargonba az efféle, gyakran félrehallásból fakadó nyelvi remekléseket. Félre is teszik, meg is őrzik őket, s évtizedek múlva – akár a megsárgult családi fotográfiákat – ezeket is elő lehet szedni, felidézni, nosztalgiázni lehet velük, „arra emlékszel-e, amikor…” formában. Vannak szülők, akik gondos szeretettel fel is jegyzik ezeket a gyerekszáj mondásokat, s manapság mindenféle technikai eszköz a rendelkezésre áll ahhoz, hogy képben, hangban, mozgásban továbbmenthetők legyenek, akár a következő generációk számára is.
Nos, ami az én Abigél névre hallgató (vagy nem hallgató…) hősnőmet illeti: a minap szolgálatos nagyija gardírozásával indult anyával és apával találkozni. Amikor a nagymamája tájékoztatta úti céljukról, így örvendezett:
Most a Szentjátszó térre megyünk?
Két apró, de fontos konklúzió:
1. Abigél családja a mai napig következetesen Szent László térnek hívja a Szent László teret, a gyerek is ezt hallja, ezt tanulja tőlük.
2. Ha azt mondták volna a gyereknek: „Most az Unirii térre megyünk”, hogyan születhetett volna meg ez a nyelvi remeklés?
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
