Welcome in Brüsszel!?

2018. 12. 08. 14:39

Indulatos vita bontakozott ki az indulatos viták lefolytatására hivatott felületen annak megítéléséről, hogy újabb adag romániai magyar újságíró vendégeskedett Brüsszelben két európai parlamenti képviselőnk jóvoltából. Szűcs László írása.

Sietős látogatók a parlament brüsszeli épülete előtt   Fotó: europarl.europa.eu

 

Legalább egy évtizede gyakorlat, hogy az erdélyi EP-képviselők időről-időre egy csoport újságírót fogadnak az Európai Unió központjában, ahol a rendelkezésre álló két-három nap alatt alkalom adódik megtekinteni a várost, a törvénygyárat, a politikusok munkáját. (Feltéve, ha a plenáris társaság éppen nem Strasbourgban ülésezik.) Biztos vagyok abban, pártállástól függetlenül a legtöbb tagállam képviselője ugyanígy jár el, igaz, egy Nyugat-Európában élő újságírónak kevésbé nagy kunszt eljutni a belga csokifővárosba. Az sem titok, más iparágakból is indulnak turnusok, a kétezres évek végén egy sajtós csapat tagjaként kisebb gyülekezetnyi királyhágómelléki református lelkipásztorral futottam össze ebédidőben az Európai Parlament méretes étkezdéjében, ami nem sokkal szebb s nem is sokkal jobb, mint egy magára valamit adó hazai kantin. (Néhány ismerős tiszteletes irigykedve konstatálta, mi, újságírók egy fapados géppel érkeztünk frissen, ropogósan, míg őket jól megbuszoztatták öt országon és másfél napon át. Állítólag egy részük félt volna a repüléstől, hiába az Úr közelsége. Azzal vigasztaltam őket, hogy a légiút előfeltételeként levonatozni Váradtól Bukarestig s vissza sem egy kálvinista leányálom.)

A mostani vita, legalábbis brüsszeli csipkelődés több kérdés mentén zajlott. Elsősorban az vetődött fel, miért nem teszik nyilvánossá sajtóanyagaikban a kollégák, hogy ki fizette az útjukat, milyen alapon választják ki a Brüsszel-kompatibilis sajtómunkásokat, továbbá miért nincs nyoma annak, hogy az ottlét során készített interjúkban, háttérbeszélgetéseken legalább egy szál kritikus kérdést megfogalmaztak? Egyáltalán sérti-e a sajtószabadságot, ha az EP-képviselő a saját keretéből finanszírozza újságírók látogatásait? Nyilván nem kellene e kérdésekre válaszolni, nem is lenne téma mindez, ha legalább a nagyobb szerkesztőségek megengedhetnének maguknak évi 2-3 brüsszeli kiszállást, s nem az lenne a realitás, hogy a romániai magyar sajtóban dolgozók több mint kilencven százalékának fizetése nem éri el a mindenkori hivatalos hazai átlagbért. Nem éri el? Meg sem közelíti.

Tisztább helyzetet teremthetne az is, ha intézményesen maga az EP szervezne intézményként ilyen – transzparens módon megpályázható – utakat. Nem beszélve egy állandó, felkészült brüsszeli-strasbourgi tudósító szükségességéről, vagy néhány, az uniós témákban otthonos szakújságíróról.

A bírálók erős túlzása ezekre a látogatásokra valamiféle luxusutakként tekinteni, ami  sérti az etikai kódex ama kitételét, amely szerint „visszaél az újságírói foglalkozással, aki tények elhallgatásáért vagy közléséért az érdekeltektől anyagi előnyt kér vagy fogad el. (…)” Tudomásom szerint a meghívók részéről nem is feltétele az útnak, hogy abból cikk szülessen, nem köttetik erre vonatkozó szerződés, inkább az adott szerkesztőség vezetője várja el, hogy a kolléga a csoki mellett hozzon is már valami anyagot, ha oda juthatott, ahová. Ugyancsak sértő általánosítás mindenkit egy kalap alá vonva mikrofonállványnak minősíteni. 

Szignifikáns különbséget jelent a korábbi évek és a mostani utak megítélése között, hogy a két képviselőt egykor és most delegáló politikai szervezet, az RMDSZ korábban minden irányban önálló irányvonalat követett, ami ma elvesződni látszik a Budapest felé megnyilvánuló feltétlen lojalitás labirintusában. Egészen mást jelent(ene) 2018-ban a kényelmetlen kérdés, mint tíz évvel ezelőtt. Ebből következően van némi összefüggés a meghívottak összetétele és a kényelmetlen kérdések elhangzásának valószínűsége között. Egyáltalán, hány olyan médium működik ma Erdélyben és Partiumban, ahol teret engednének olyan anyagnak, amelyben a Brüsszelbe küldött kolléga némi belga sült krumpli rágcsálása közben megkérdezi Sógor Csabát, ugyan drága képviselő úr, mi volt az a furcsa „nyelvbotlás” a Sargentini-jelentés elfogadása idején? De hagyjuk is az extrém példát másra, reálisabb elvárás lenne szélesíteni a riportokban, interjúkban megszólalók körét földrajzi és ideológiai értelemben egyaránt. Igaz, ma már az EPP-frakcióban sem könnyű olyan Európa-atyát/anyát találni, aki nem szavazta meg azt a jelentést. Abban sem vagyok biztos, tudjuk-e még, mi érdekli az olvasót az európai témákkal, ügyekkel kapcsolatban. Vagy megteszi majd nálunk is kampánytémának egy kis unióellenességgel elegy euroszkepticizmus?

Ráadásul ez a vita zajlik egy olyan helyzetben, amikor a román parlamentből a legritkább esetben készít bármilyen helyszíni anyagot hazai vagy bármilyen magyar újságíró, pedig korábban ez is gyakorlat volt. Ahogy hazai magyar politikusok is a korábbi gyakorlathoz képest ritkábban bukkannak fel a román nyilvánosságban. Pedig egy bukaresti sajtós kiruccanást senki nem minősítene luxusútnak, bár ott is vannak remek kocsmák, ha nem is oly méltán nevezetes helyek, mint a brüsszeli Delirium Cafe.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!