A kurd végvár különös eleste

2017. 10. 26. 10:52

Meglepetten vette tudomásul a világ, hogy az iraki kormányerők milyen könnyedén vették vissza a kurdoktól az ország egyik jelentős városát, az olajmezők szomszédságában fekvő Kirkukot. A kurd megosztottsággal magyarázható iraki sikerek hátterét Ady András írása világítja meg.

 

Kirkuk visszafoglalásának örvendő iraki kormánykatonák. Harc nélkül könnyen tudnak győzni

 

Mielőtt Kirkuk városában október 16-án megjelentek volna az amerikaiak által kiképezett iraki antiterrorista erők, hogy elfoglalják a provincia kormányépületét, levegyék a kurd zászlót a homlokzatról és tüntető egyedüllétben ott hagyják az irakit, kevesen hitték, hogy ilyesmire sor kerülhet. Főleg azok után, hogy október 12-én már összeült a kurdisztáni biztonsági tanács (KRG), mintegy előjelezve, hogy az ad-hoc határon gyülekező iraki sereg, síita milíciák, föderális rendőregységek és a Népi Mobilizációs Egységek (PMU, jobbára síita milícia-konglomerátum) egyenruhájába öltözött perzsa „irányítók” támadni fognak. Irán hatása érezhető az egész ügyvitelben, a „hogyan” még nem tisztázott, de a következő konfliktusforrás a kurd vélemény változása Teherán felé: bár emlékeznek Teherán 1988-as, és 1991-es segítségére a szaddami vegyifegyver támadások idején, illetve az Öböl-háború utáni kurd régiók elleni támadások során, most várható az ellenséges fordulat.

 

Visszatérve: Haider al-Abadi iraki miniszterelnök sajtóosztálya közleményben tagadta, hogy az iraki egységek támadni akarnak. Akkor sem sokan hitték az iraki támadást, mikor a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács elfogatóparancsot állított ki néhány kurd tisztviselő ellen, akik a referendum megszervezésében segédkeztek. Sokan akkor is békét reméltek, amikor Kirkuk határára kivonultak az iraki erők, melyek a PMU fegyvereseivel együtt mintegy negyedórás autózásra álltak meg Kirkuk határától, harmincra az adminisztratív központtól és valamivel többre az olajmezőktől. A kirkuki biztonsági erők, főleg pesmerga egységek, hajszál híján tüzet nyitottak a fegyveresekre, ám... minden leállt, amikor al-Abadi telefonhívást kapott a kurd Patrióta Uniótól (PUK), amely negyvennyolc órás türelmi időt kért, hogy a kialakult helyzetről egyeztetni tudjon a másik nagy kurd frakcióval, a Demokrata Párttal (KDP). Sok minden dőlt itt el, az is, hogy a 2014 nyara utáni ISIS-blitz miatt professzionálisabbá vált pesmerga erők miért nem estek neki az iraki hadoszlopnak. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2014-ben mekkora futást rendeztek (Moszulból is) az amerikai milliókon kiképzett, öltöztetett és fegyverzett iraki egységek, hátrahagyva minden felszerelést az ISIS-nek. Emlékeznek arra is, hogy Kirkuk úgy került a pesmergák fennhatósága alá, hogy a föderális állam föderális egyenruhájában elszaladt onnan. Ez (is), akár jogot adhat a kurdoknak arra, hogy Kirkukot, olajostól az épp referendumozott független Kurdisztán részének tekintsék. És ez egy, Bagdad számára lenyelhetetlen pirula volt, marad. Hogy Kirkuk relatív könnyen elesett, abban az is benne van, hogy akaratán kívül éppen ő adott lehetőséget Abadinak arra, hogy normálisabb hangvételben tárgyaljon Maszud Barzanival. Gondoljuk el: ha nincs a feszültség, és Abadi továbbra is nullázni akarja a KRG önállósulását, nem lett volna mire hivatkoznia, milyen véres krízis elodázására hívja fel a felek figyelmét, mivel riogatná a KRG amúgy is megosztott vezetését, elterelendő a figyelmet. A krízis nélkül nagyon nehéz kapacitálni a kurdokat, hogy gondolják meg magukat.

A zölddel jelzett területek a kurd autonóm régió hagyományos részei

 

Egy másik ok Amerikában keresendő. A megszokott trumpi egyértelműséggel a kurdok még a referendum előtt mindenféle forrázást kaptak Washingtonból, hogy nem legitim a dolog, destabilizál, Irak egysége fontosabb a béke érdekében, mint darabokban és így tovább. Majd ugyanez a Washington jelezte, Amerika nem engedi meg egyik (iraki) szereplőnek sem, hogy katonai akcióba kezdjen a kurdok ellen, figyelem: Dohuk, Erbíl, Sulejmánijja régiókban! Egy szó sem esett Kirkuk régióról, ami jelentheti, hogy Washington hallgatólagosan elismeri a kurd autonómiát a fenti három „megyében”, azokban, amelyek eddig is, mint autonóm területek szerepeltek, de nem ismeri el azon a területen (Kirkuk), amely fölött 2014 előtt nem volt de facto kurd fennhatóság. Arról, hogy Kirkukra az ISIS-attak előtt az volt jellemző, hogy megvolt a saját rendőrsége, a városban nem volt kívánatos sem az iraki katonaság, sem a pesmerga jelenlét, az olajmezőknek saját biztonsági egységeik voltak, minderről egy szó sem hallatszott. Washington hibája, hogy nem próbálta meg bevetni kapacitáló-képességét, hogy ebben a helyzetben a felek mindenikét egyfajta „minszki” deeszkaláló megoldásra vegye rá: a frontvonal mindkét oldalán vonják vissza a csapatokat, a tüzérséget, páncélosokat, alakuljon ki egy senkiföldje, amely az elkerülhetetlen eszkalálódások valamelyikét tompította volna.

 

A teljes vérfürdő elmaradása nem Amerikától függött, amelynek az iraki jelenléte 2003-óta legalább kérdőjeles, ma pedig képtelen az Iszlám Állam ellen fegyverzett és pénzelt iraki haderőt, illetve a kurd felet párbeszédre motiválni. Azért az október 16-i átvétel nem volt oly békés, épp a KRG washingtoni sajtószolgálata szivárogtatta ki, hogy volt tűzpárbaj a városban az iraki és pesmerga harcosok között, miközben az irakiak visszavették egykori bázisukat, a központi rendőrkapitányságot, a gázgyárat és a villamossági hálózatot. Bagdad replikája volt, és sejthető benne a török, iráni, szíriai PKK-pánik, hogy ez történik, mikor Erbil PKK harcosokat buszoztat abba a Kirkukba, amelyben a pesmergák úgyis gyilkos hangulatban vannak.

Másik érdekesség, hogy eközben ezerrel folytak a Patrióta Unió (PUK) és Bafal Talabani között a tárgyalások, Bafal nem más, mint Jalal Talabani volt iraki elnök fia. Ismét a PUK, és ismét a nagykép centrumában! Kirkuk átvételét tovább magyarázza: annak ellenére, hogy a pesmerga erőket elméletileg a KRG felső vezetése is menedzseli, úgy vannak számontartva, mint a PUK „paramilitáris” erői. Mielőtt az irakiak bevonultak Kirkuk régió déli részébe (újabb konfliktusalap, hogy nem tartották tiszteletben a 2014-előtti iraki/kurd határvonalat) és magába a városba, furcsán-gyorsan vonultak el a PUK parancsnokok. A Kurd Demokraták gyávasággal vádolják a PUK tisztikart, amiért elsőnek léptek le, magukkal rántva a pesmerga tisztikart is, így irreleváns, hogy a legénység mennyire akart vagy nem akart ellenállni. Tán nem várt üzenet ez épp Barzaninak, és épp a kedvenc harcosaitól, miszerint eleve elrugaszkodottnak tartották elszakadási terveit és nem hajlandóak a Barzani-büszkeség oltárán elvérezni? Az iraki sikerek kulcsa a kurd megosztottság, és ebben az európai mércével jobbközépnek tekinthető Kurdisztáni Demokrata Pártra (KDP, Maszud Barzani), a bal-középnek tekinthető Kurdisztáni Patrióta Unióra (PUK, Bafel Talabani), és a progresszív, antikorrupciós Változás Pártra (Goran, Omar Said Ali) figyelni kell. Előző írásomban jeleztem: a referendum előkészítési, lezajlási fázisában mindezek együtt húztak Barzanival, a referendum utáni időszakban azonban nem garantálható az egység, és úgy néz ki, Kirkuk esetében igazam lett. Az is ide tartozik, hogy Kirkukban nem idegen jelenség, hogy etnikai összecsapásokra kerül sor a kurd és a türkmén lakosság között, ilyes villongásokra a továbbiakban is lehet számítani. A Patrióta Uniónak Kirkukban erős a képviselete, s az arab és türkmén közösségek többnyire hallgattak is a szavukra, hisz anno ez volt az egyik legerősebb szervezet, mely szembement Szaddam rendszerével. A kirkuki régió 13 helyéből az iraki parlamentben hat vagy hét a PUK-é, és a referendummal kapcsolatban a Patrióták azt jelezték az arabok és a türkmének felé, hogy a kormányzóságot Erbil ki kellene hagyja az akcióból. Erbil nem kérdezte meg, egyáltalán akarják-e a referendumot, pedig a városnak (is) olyas az etnikai összetétele, hogy referendum esetén abból fegyveres forrongás lehet. A referendumpárti kurdok hívták Barzanit, hogy rendezze a vitát, ő meg is jelent szeptember 19-én egy magasrangú pesmerga tiszt társaságában, és mindent rendezett: a tiszt rádörrent az ellenkező Patriótákra: szakadást voksolni márpedig kell! Erre sok PUK káder el sem ment voksolni. A repedések további mélyülése éppen Sulejmánijjából várható, az elméletileg „nyugodt” részről, ahová csökkent súllyal ér el a PUK keze, és ahol az egykori alkotóegysége, a már különutas (2009-ben váltak szét) Goran a legerősebb, és a PUK-kal egyetlen közös pontban értenek egyet: a Goran sem nézi jó szemmel a Barzani-féle teljes elszakadást.

Pesmerga harcosok a kurd zászló előtt

 

A politikai skízisnek szerepe van a visszafoglalásban, de akarva-nem akarva abban is, hogy a kurd ellenzék egy részéhez közelebb hozta az arab és a türkmén közösséget: mindezt a referendum-ellenességben és a jelen eseményeknek legalábbis időleges de-eszkalálásában mérve. Ha azt nézzük, hogy a hatvanas évek óta Irak egyöntetűen arabizálni akarta a kurdokkal is telített régiót, s ennek egy etnikai feszültségektől sújtott régió lett az eredménye, úgy a PUK „árulása” az etnikai feszültség enyhülését hozza (nem az egymásnak eső kurdok értelmében), s az is helyes, hogy a türkmén populációt most nem használták élő céltáblának: így nem szakadt Bagdad nyakába a török „vész”.

 

Egyfajta finálé: a Kurdisztáni Választási Bizottság felfüggesztette a novemberben esedékes kurd államelnöki és parlamenti választásokat. A megnevezett ok: a kurd pártok megosztottsága, politikai instabilitás. Ha Barzani marad, ez a helyzet állandósul A parlamenti üléseket időlegesen felfüggesztették (október 19-ei információ), a pártok Kirkuk eleste miatt egymást marják. Az iraki egységek állítólag megálltak Altun Kuprunál, innen egy ugrás Erbil, s itt azért már voltak harcok, akkorák, hogy Irak két igazi vezetője Ali Sistani ajatollah és riválisa Muqtada al-Sadr felszólaltak: Bagdad ne nyomuljon tovább, hagyja abba a kirkuki civilek üldözését, és kezdje meg az eddig csak hangoztatott hitbéli és etnikai együttélés garantálását. Persze úgy, hogy Kurdisztán maradjon federális rész és nem külön államentitás. Remélhetően a síita klérus két vezéralakja (bármelyik képben lehet az iráni Khamenei halála esetén) vissza tudja fogni azt a Bagdadot, amely alig ismeri a fékeket, ha kurd területekről van szó.

Végül egy egészen friss fejlemény: a kurdisztáni regionális kormány felajánlotta, hogy „befagyasztja” a kurdisztáni függetlenség eredményeit. Ha Erbilből írnak ilyesmit, az biztató. És főleg, ha azt írják, hogy hajlandóak Bagdaddal tárgyalni, mégpedig az iraki alkotmány mentén. A közlemény szerint nem akarják a kurd erők és az iraki hadsereg közötti további vérontást, inkább az azonnali fegyvernyugvást. A válasz kevésbé békés, az iraki kormányerők és a siíta miliciák Ninive tartományban, Erbiltől északnyugatra indítottak tüzérségi támadéást a pesmerga állások ellen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!