Ciprus: a lehetetlen uniója?

2017. 02. 16. 10:23

Sokak részéről azzal a derűlátással indult az esztendő, hogy megnövekedett az esélye a politikailag kettészakított Ciprus egyesülésének. ADY ANDRÁS elemzése ugyan nem veti el ezt a lehetőséget, ám illusztrálja a helyzet bonyolultságát.

 

Egy vaskapu, mint államhatár Nicosiaban

 

Török részről Binali Yldirim miniszterelnök és Mevlüt Cavusoglu külügyminiszter, a brit külügyminiszter Boris Johnson, a ciprusi görög és török kormányzatok fejei (Nikos Anastasiades és Mustafa Akinci), valamint az ENSZ új főtitkára, Antonio Guterres bábáskodik, a ki tudja hányadszor lanszírozott Ciprus-egyesítési ügyirat fölött. A genfi találkozó szokásosan túlzott elvárásokkal indult. Ciprusból is jelzések érkeztek, hogy most lenne a legkedvezőbb pillanat, hogy a török és görög lakosság rábólintásával, használva az angolos engedékenységet, amely szerint egy „közös” Ciprusnak területeket adna át ottani bázisaiból, jöjjön létre a nagy egyesülés start-egyezménye.

 

Márciusban újra kezdik

Genfben január közepén megegyeztek a tárgyalások folytatásában, egyetértve abban, hogy a start ígéretes, de a dolgot nem kell elsietni. A „nem kell elsietni” arany vezérfonál abban a végtelen középút-keresésben, ami a Ciprusi ügyvitelt jellemzi. Február elején Espen Barth Eide ciprusi ENSZ megbízotton keresztül üzent egymásnak a kontaktcsoport, hogy mind a görög, mind a török ciprusi képviselet vár egy békecsúcsot, melyen minden garantor-hatalom képviselője jelen van, s a csúcsot márciusra kérik. Közben a felek élénken emlékeztek arra a referendumra amelyen 2004-ben – szintén „közeledő” hangulatban – a görög lakosság leszavazta a „közösködés” gondolatát is. Ha márciusban találkoznak, úgy ismét meg kell egyezni egy referendumban, ami eldöntené (ha igen), hogy milyen is egy föderális, „Kanton”-Ciprus, amelynek a létrejöttét 2015-ben, a ciprusi török és görög államfők közös újévi jókívánság-köszöntőjükbe foglalták. 2016-ban már angol, görög, török államfői szintű tárgyalással akartak indítani, s pár hóra rá életbelépett volna az egyezség. Akkor is 2004-re emlékeztek, amikor a török oldal volt engedékenyebb, s a görög oldal akart több engedményt a törököktől, egy valószínű EU–Ankara közeledés fényében. Az akkor a törökök részére is kedvező lett volna, de az engedmények túl drágának tűntek, most pedig a képletben ott van Erdoğan, az elszabadult hajóágyú. Az EU-hoz való tartozás igénye ma a török oldalon nem hasonlítható a 2004-es szinthez. Pedig egy Erdoğan-mentes Törökországnak – akár az Unióhoz való garanciás közelkerülést is félretéve – nettó többlet lenne, ha nem tartana el egy tőle teljesen függő török kirakat-Ciprust. Igaz, az Ankara–Moszkva közeledésben Ciprusnak, mint potenciális orosz bázisnak mérhetetlen az értéke, s egy pillanatra se kell elfeledni az angol (Akrotíri, Dekélia) támaszpont-területek szomszédságát. Ez is fontos annak eldöntésében, miképp működne egy kétnyelvű, föderális képződmény, amelynek az egyik komponensét kézi vezérléssel irányítja Ankara, a másikat meg Athén. Mit jelenthet az angol jelzés, miszerint a valós béketárgyalások és hatékony ügyvitel elősegítésében akár a bázisaik területéből is áldoznának? Athénnak is jó lenne a rendezés, és görög Nicosiának is? Mindenképp, mindkettőjüknek. A görög-Ciprus érzi, hogy a földrajzi kiterjedés szerint és turisztikailag is ígéretesebb vidékeket elkerülik a turisták, és ha igazán átsugárzik ide is az Ankara–Moszkva barátság, úgy még szűkösebb ez a forrás, közben attól tart, hogy a kontinentális rész, Európa „segítségével” beleroppan a menekült-ügykezelésbe.

Így mutatna a szigetország elválasztó határ nélküli térképe

 

A múlt ködébe vesző ellenérzések

A rendezés hosszú távon spórolást jelentene, ráadásul majd mindenki akarta, akarja a ciprusi békét, a görög-török közeledés, együttélés hivatalosítását, a további stabilitás garantálását. És mégis – bár tévednék! – meg fog akadni a folyamat. Miért? Régi történet, de igaz: csak a brit protektorátus előtti évekig menjünk vissza, a sziget akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozott, s már nyomon követhető az ortodox görög lakosság hátrányos megkülönböztetése. Hogy a legegyszerűbb ez? Az ortodox papság kézben tartásával, amely a görög közösségeket kézben tartotta. 1878 után a britek azt hitték, hogy hagyva az egymástól elkülönülő görög és török iskolarendszert tovább különülni, nagy szolgálatot tesznek a sziget békéjének. De nem érzékelték, hogy a kontinentális részekről érkező oktatók mit hoznak magukkal. Történelmi mélységű a nemzeti szembenállás: jellemző viszonyulás, hogy görög oldalról tekintve a törökök istentelen, félnomád emberek, mongol hordák leszármazottai, s hiába a modern szociális-kulturális máz, lovas-kardos félvadak most is. A törökök hol kemalizmus-ellenességükben, hol a pro-kemalizmus miatt görbén néztek a görögökre: az iszlám kultúra relatív szoros közösségi szabályai szerint, az a nemzeti-kulturális, nyelvi és vallási széttartás, ami Cipruson „tombolt”, mély ellenérzéseket váltott ki. Ha az atatürki elveket nézzük, az oszmán múlttal csak úgy lehet leszámolni, ha erős, szekuláris, modern, de mélységesen nacionalista államot hoznak létre. Ismét kívánatos, hogy a Törökországban egyre „tisztább” nemzeti vonal, a mások ki- és elutasítása Ciprust is meghatározza. A fő gond: mind a görög, mind a török oldalnak sikerült megoldania, hogy a két közösség tagjai ritkán lépjenek kapcsolatba, s még ritkábban keveredjenek. A brit uralomra (is) válaszképp kialakuló enosis-mozgalom (egyesülés Görögországgal) az 1912-1930-as periódusban sorozatos lázongásokat hozott, a második világháború után pedig megkezdődött a függetlenségi harc.

Az ENSZ új főtitkára, Antonio Guterres a ciprusi görög és török vezetők (Nikos Anastasiades és Mustafa Akinci) kézfogásához asszisztál genfben

 

Békétlen NATO-tagtársak

Az 1955-ben a brit uralom ellen forduló EOKA (Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete) harcosok, a törökökkel való együttélés lehetőségeit is tovább zsugorították. Az angolok ugyanis boldogan vették szárnyuk alá a Török Ellenállási Mozgalmat (TMT), amely az EOKA ellen jött létre. Az otthonról is, Angliából is támogatott török mozgalom harcolt a görög lakosság ellen, de ahogy az angolok kiléptek a képből, a törökök veszítettek. Az 1964-ig terjedő évek számukra keserűek voltak (a friss ciprusi alkotmány is előnytelen volt a törököknek), akkor csak azért nem kaptak partraszállásos segítséget a kontinensről, mert Amerika közbelépett. A török Ciprus történelmi narratívája, hogy lehetetlen a görögökkel együtt élni, a görögök traumája a törökök ellen elvesztett harc, amikor 1974-ben a török csapatok partra szálltak a ciprusi török kormányt segítve, a görög kormány megszelídítésére. Ekkor alakult ki a ciprusi territoriális elrendezettség egyharmadnyi török résszel északon és kétharmadnyi göröggel délen. Ne feledjük: a békét biztosító országok eredetileg akkor kellett volna fellépjenek, ha polgárháborús a hangulat, ennek ellenére saját politizálásukat, nemzeteikhez való viszonyaikat, hatalmi játékaikat vitték kísérleti terepre Cipruson.

A jelent érintő további aggodalom: Törökországgal megtörténhet, hogy áprilistól prezidenciális diktatúrába megy át. Cipruson a görögök nem érzik magukat biztonságban a török csapatok miatt, miközben a török lakosságnak közérzeti fontosságú a jelenlétük. Mennyire meghatározó a kontinentális török és görög oldal hozzáállása? 1996-ban háború közelbe kerültek az Égei-tengeri Kardak (görögül Imia) szigetek miatt. Ezekről a görögök azt tartják, hogy felségterületük, a törökök meg azt, hogy szürkezónás-fennhatóságú, de Görögország által semmiképp se követelhető területek. Ha két NATO-kamerád egymásnak ugrott pár hektár és néhány kecske miatt, puszta nacionalista buzgóságból, úgy mi a helyzet Ciprussal? A kardaki incidens után 21 évvel, január 29-én, véletlenül arra járt a török vezérkar főnöke Hulusi Akar, s szállító rakétanaszádja, két őrhajója csak akkor vonult el, mikor a görög parti őrség naszádjai megjelentek. Török reakció: a vezérkari főnök nem visszavonult, hanem a görög zaklatás miatt Bodrumba távozott. A görögök szerint a jelenléte provokatív volt. Az athéni lapok szalagcímei ilyeneket hirdettek: „Az ellenség már a küszöbön!”, „Merre akarnak vinni minket a törökök?”, vagy „Az Égei-tenger egy provokációs műveleti zóna”.

A görög elnök szerint a török lépés a görög felségvizek, s az európai határok megsértése, a Lausanne-i békeszereződés szembeköpése. Pedig a török oldal csak kíváncsi volt, milyen a görög reakció. Athén korábban kereken megtagadta azoknak a tiszteknek a kiadását, akik a tavaly júliusi Erdogan-ellenes puccskísérlet után Görögországba menekültek. Sokan elmentek a török külügyminiszter nyilatkozata mellett, miszerint Ankara felülvizsgál minden, Görögországgal kötött egyezményt. Ankara most ismét dühös, Európa (Angliát kivéve, de hát az papíron már kevésbé Európa) kevéssé érdekli. Máshol érdekelt immár Moszkvával együtt, ott, ahol fegyveres a diplomácia.

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!