A múltnak az idegensége érdekel (1.)

2017. 02. 14. 19:37

A Szacsvay Akadémia legújabb sorozatának tematikáját a Mindennapi történelem képezi. Nyitóelőadást Történelem-társadalom-életmód címmel GYÁNI GÁBOR egyetemi tanár tartott. A társadalomtörténet és a mentalitástörténet búvárlásának magyarországi úttörőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.

 

 

Dr. Gyáni Gábor történész   Fotó: Szombat.hu, Tatár Csilla felvétele

 

Mikor kezdett meghonosodni a történettudományban a mindennapok, illetve az életmód történelmének kutatása?

 

Az 1970-es években a történész elit körében kialakult egy diskurzus a művelődéstörténetről. A vita fejleményeit több fordulóban publikálták. Fölvetődött a kérdés: mi a művelődéstörténet? Olyan kiváló történészek kapcsolódtak be az eszmecserébe, mint Makkai László, Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Hanák Péter. Hanák, aki nekem főnököm volt – a 80-as években egy életmódkutatás-projektben dolgoztam vele együtt –, megállapította, hogy ez nem egyszerűen egy „téma”, hanem egy új történészi látásmód, mely – így fogalmazott – a praxisra, a gyakorlatra irányul. Azt mutatja, hogyan valósítja meg az ember az életlehetőségeit. Ezt kellene kutatni! Egy olyan témakatalógust is javasolt akkor, melynek pontjai mind az életmóddal voltak kapcsolatosak. Hanák Péter a művelődéstörténetet életmódtörténetként definiálta már a 70-es évek közepén: lakás, étkezés, a test, az érzelmek stb. – minden ide tartozik. Egyébként az életmódkutatás úttörői közé tartozott, elsősorban a lakástörténettel összefüggésben kezdett el foglalkozni vele, Budapest, a polgárság vonatkozásában. Amikor én odakerültem az intézetbe a 80-as években az ő osztályára, akkor el is indítottunk egy szerény projektet a polgári otthon és otthonkultúra vizsgálatára, hét-nyolc kolléga bevonásával. Kutattuk ezt a témát, nem kizárólag Budapesten, volt benne pécsi és debreceni tanulmány is. A kötetet melynek Polgári kultúra a századfordulón volt a címe, csak a rendszerváltás után tudtuk megjelentetni, de hamarosan németül Bécsben is kiadták.

 

Jól tudom, hogy Önnek már a 80-as években megjelent egy ilyen jellegű munkája?

 

Az más téma volt, a budapesti házicselédség társadalomtörténetét dolgoztam fel. Annak persze sok köze volt az életmód történetéhez, de mégiscsak egy foglalkozási réteg történetéről szólt. Hanák Péter egyébként rendszeresen rádiózott, volt egy népszerű sorozata éppen erről a témáról. Az valamikor az „ősködökkel” kezdődött, és egészen a 20. század befejezéséig tárgyalta a magyar történelmet, az életmód szempontjából. Ezt a rádiós sorozatot is kiadta könyv alakban a 80-as években, Hogyan éltek elődeink? címmel. Népszerűsítő jellegű munka volt, kizárólag az életmódról szólt, csevegések formájában. A legjobb történészeket nyerte meg a műsornak. Aztán tovább folyt az életmódkutatás, én főleg a lakástörténet búvárlásába merültem bele. Külön könyvet jelentettem meg a budapesti munkáslakásokról. Azóta ezt – szerencsére – már túlírták a tanítványaim, több monográfiát is közöltek e témakörben, de hát ez a dolgoknak a menete… Érdekes, hogy nagyobb igény kezdett jelentkezni könyvkiadók részéről is. A 2000-es években a Corvina Kiadó kitalálta, hogy – francia mintát követve – legyen egy ilyen könyvsorozat, és megvették a francia sorozat licencét. Nagyon sok képpel illusztrálják, akár 3-400 darab is van egy-egy könyvben, furcsa módon a szöveget tördelik a képekhez. Ezek nem összefüggő, hanem szócikkszerű szövegek. Az első kiadvány címe Mindennapi történelem volt. Nagy alakú kiadványok, elég drágák, a 18. századtól lényegében az 1980-as évek végéig tervezték földolgozni a magyar történelmet úgy, hogy földarabolták korszakokra, és egy, az adott korszakban jelentős szerepet játszó személyhez kötötték. Például: Hétköznapi élet Széchenyi István korában – ez a reformkori része a sorozatnak, Fábri Anna írta. A sorozat első kötete Hétköznapi élet Kádár János korában volt, ez Valuch Tibor munkája. Utána még két könyvet publikált ebből a témából, egy költözködéstörténetet, illetve egy általános életmód-történetet, mind a kettő a szocialista korszakra vonatkozik. Én írtam meg – második kötetként jelent meg a sorozatban – a Horthy kort, Hétköznapi élet Horthy Miklós korában.

Középkori piac. Ma nem tudjuk, milyen lehetett egy bűzös városban élni

 

A konzervatívabb történészek, akik a hagyományos úthoz ragaszkodtak, mennyire idegenkedtek a történettudománynak ennyire „alacsony” szintre való ereszkedésétől?

 

Egy „konzervatív” történész, ugye, az állammal és a politikával foglalkozik, eseménytörténetet ír, tehát őneki ez a hétköznapiság nem asztala. Nem tudom, fanyalogtak-e vagy sem, nyilván, mindez nem illett bele a hagyományos történetírói érdeklődésbe. A klasszikus német historizmus ezt a témát Geshäft-Geschichte-nek, vagyis komolytalannak tekintette.  A német-porosz szellemű történetírást csak az állam és a politika és az események érdekelték. Ma már messze vagyunk ettől, a történetírás átalakult az utóbbi ötven évben. A mindennapi élet, a hétköznapi élet, egyáltalán az, ami a történelmi tapasztalat fogalmának felel meg, arról szól, hogy az átlagemberek (egyébként az elit tagja is „átlagember”, amikor nem politikai döntéseket hoz, hanem hazamegy, és lefekszik a feleségével – ez is egy „tapasztalat”) életmódja, életvitele hogyan alakul, miként változik. Ehhez meg kell ismerni azokat az alapvető fogalmakat: erkölcsöt, értékeket, etikát, szemléletmódot, ami szerint élték akkoriban az emberek az életüket. Ami akkor természetes volt, hiszen mindannyian azt tartjuk természetesnek, ami szerint mi elgondoljuk, milyen a világ, vagy milyennek kell lennie a világnak. De ez folyton változik, s egy mai történész már idegen tapasztalatként tekint rá vissza. Arra, hogyan használták az időt, s ez a térre is igaz. Máshol, máskor, másképp használják, időben is másképp. Például pocsékolják az időt, én pedig racionális, modern emberként beosztom, mert rabja vagyok az időbeosztásnak… Tehát

meg kell ismernünk a fogalmakat, a mentalitást, mindazt, ami a fejekben van, és eszerint értelmezni a korabeli ember cselekedeteit.

Azért cselekszik így meg amúgy, mert ilyen és ilyen motivációi, fogalmai vannak a világról, ilyen és ilyen érzékletei. Például a túl nagy sebességet nem tudja elviselni. Azért mondom ezt a példát, mert egy Wolfgang Schivelbusch nevű német történész fantasztikusan jó könyvet írt a vasútról. Arról, hogy a vasút megjelenése a 19. században milyen forradalmian átalakította az emberi érzékelést és mentalitást. Azoknak az embereknek, akik először találkoztak a vasúttal, a sebesség, (30-40 kilométerrel „robogtak” a 19. század közepén) számukra sokkoló hatású volt, a vasúti balesetek meg traumát okoztak. A „trauma” innen jön, olyan elemi erejű megrázkódtatás, ami földolgozhatatlan. Nyilván, ma is okozhat egy baleset traumát, de az akkori, az hatalmas kulturális sokk is volt. Összeomlott a hagyományos világ, melyben ahhoz voltunk szokva, hogy poroszkálunk, legfeljebb lóval egy kicsit gyorsabban haladunk, de nem 40-50 kilométeres sebességgel, amikor nem láthatjuk rendesen azt, ami mellett elhaladunk. A példa jól mutatja, hogy milyen szembeszökő mértékben változhat az időben az emberi tapasztalat maga. Az életmód vizsgálata erre a folytonos átalakulásra képes rávilágítani. Emellett azzal is behatóan foglalkozik az életmódkutatás, hogy mit tesz az ember a testével, milyen a saját és a mások testéhez fűződő gyakorlati és szellemi viszonya: mennyire tartja például tisztán, és mennyire szám, avagy nem fontos, hogy tisztán tartsa a testét. És az is fontos kérdés, hogy mivel fedi be, hogyan öltözködik, a ruhának pedig milyen szerepe van a mindennapi és a társas életben, hogy funkcionál a hatalmi viszonylatokban. Mindennek rendkívül szerteágazó a története, mivel más történik a nők, és más a férfiak oldalán e tekintetben.

 

Az életmódkutatásnak, mint „diszciplínának” ki van alakulva a maga koherens „tolvajnyelve”, avagy, mint határtudomány, innen-onnan-amonnan csipeget?

 

Először is tematikai szempontból nagyon feldarabolódik, hiszen van lakástörténet, táplálkozástörténet, ruházkodástörténet, szexualitástörténet, stb. Az utóbbi nagy téma volt, különösen a nemi viszonyok története, a férfi-nő kapcsolat, az erőszak története. A másik dolog, az életmódkutatás jól passzol bizonyos újabb történetírói irányzatokhoz. Ilyen a mikro-történetírás, vagy az antropológiai történetírás, akár az újkultúra-történet. Ezek a résztudományok a 20. század végén, 21. század fordulóján keletkeztek, és virágoznak a mai napig. Nem politikával foglalkoznak, nem állammal, hanem az átlagemberekkel, azok tapasztalataival, mindennapi életstratégiáikkal. És nem pusztán érdekességként, hanem mert ezekből ismerik meg és értelmezik a történelmet.

Középkori ábrázolás a londoni kikötőről. A mindennapok történelme legalább annyira érdekes, mint a politikai eseményeké

 

És mindebből egy önálló rendszer épül ki, ugye?

 

Egy egészen másfajta múltszemlélet honosodott meg. A történész ez esetben nem úgy tekint a múltra, mint ami hasonlítana az ő saját világára, hanem mint az idegenség megnyilatkozására. Az ember ugyanis szüntelenül változik a térben és az időben, mivel sokrétűen valósítja meg önmagát itt és ott, ekkor és akkor. A történész, amikor az életmódot kutatja, ez okból nem arra kíváncsi, hogy mi vezetett el őhozzá, hanem arra, hogy milyen sokféleségben létezhet az emberi élet az idő és a tér történelmi tágasságában. Az idegenség válik számára érdekfeszítő problémává, a történelmi múltat is mint egy idegen világot fogja fel, amit önnön idegenségében szeretne megérteni. E törekvésének is megvannak persze a korlátjai. Mában élő történészként nem élhetem bele magamat maradéktalanul abba, hogy milyen lehetett élni például egy folyton bűzlő városban, miközben jól tudjuk, hogy a múltban az emberek, ha városlakók voltak, bűzben élték a számukra egyébként természetesnek ható életüket.

 

Ilyen lehetett London, például…

 

Igen, elképesztően bűzös lehetett. Hogy milyen volt valójában, azt amiatt sem foghatom föl, mert nem ahhoz vagyok szokva. De kognitíve, racionálisan megismerhetem. – Ez is maga a történelem, nem csak az, ha valaki hadat visel, vagy törvényeket hoz.

 

Hiszen mindennek vannak történelmi dimenziói is…

 

Ez maga az emberi élet múltja, aminek történelemformáló hatása van. Eleink olyanná alakították a környezetüket, olyanná formálták magát az emberi pszichét, olyanná a viselkedésüket. A „viselkedés” egyébként jelen van a politikai döntések mögött is. Például az erkölcsi dimenzió, hogy az adott szó mennyire számít, vagy mennyire nem; mi a becsületnek a fogalma, hogyan változik, annak hadviselés esetén óriási lehet a szerepe. A viselkedési konvenciók érdekelnek, hogy mi a „normális” egy adott helyen, mi a természetes az adott időben. Mindezt valójában így lehet megismerni, egyébként, ha visszavetítek, saját magamból indulok ki, és azt kérem rajta számon, a magam szemüvegén keresztül nézem.

 

Tehát torzítok…

 

Ezt a visszavetítést historizálásnak is nevezzük. Hogy tehát ne historizáljunk, ahhoz vissza kell állítani az elmúlt világokat a maguk eredeti formájában és kontextusába, ami korántsem olyan könnyű feladat. Többek közt azért sem, mert a történelmi dokumentumok nem sokat beszélnek erről. Hiszen minden, ami magától értetődő, ami „természetes”, azt rendszerint csak gyakoroljuk, és nem jegyezzük le magunknak vagy épp az utódok okulására.

 

Kevés az Apor Péterünk, kevés a Metamorphosis Transilvaniae jellegű forrásunk

 

Valóban kevés. Akkor keletkezik ilyen forrás, amikor megszegik ezeket a természetes normákat, és a normaszegést szankcionálják. Botrány keletkezik belőle, esetleg bírósági eljárás. Általában a források a normaszegéssel kapcsolatos dokumentumok. Azokból következtetünk vissza a normálisra. Az abnormális bevilágít a normálisba. Mert az, hogy az emberek természetesnek veszik azt, hogy havonta egyszer vagy évente háromszor fürdenek – ez legfeljebb esetlegesen van leírva. De ha valaki ezt megszegi, akkor rácsodálkoznak, és szóvá teszik.

 

Báthory Erzsébet esetében az is „gyanús” cselekedet volt, hogy a kortársaihoz képest gyakran fürdött…

 

Hát persze, a higiéniai kultúra Európában nem régebbi 200 évesnél. Ami ma nekünk természetes, az a múltban egyáltalán nem volt az. Elvégre úgy is tudtak élni az emberek… Magunkra nézve ezt ma nem tudnánk elképzelni, de a történelemben éppenséggel az idegenség az, amit el kell fogadnunk.

 

Végeredményben, a társadalom rendkívül sokféle és rendkívül diffúz, s ez több társtudomány, a szociológia, az antropológia, a néprajz vizsgálódásának is a tárgya. A történettudomány is sokat nyert azáltal, és objektívebbé válhatott, hogy ezt a fajta történészi szemléletet honosította meg, mely szerint nem próbáljuk a mai tudásunkat, gondolkodásmódunkat, normáinkat ráerőszakolni a múltra. Nem?

 

Azt nem tudom, hogy objektívebbé vált-e, mindenesetre, a korhoz magához sokkal inkább igazodik ez a történelmi tudás, amikor azt tudjuk meg, hogy a múlt emberei „nem éppen olyanok, mint amilyenek mi vagyunk”. Az ő cselekedeteik, ha olykor furcsák is a szemünkben, csupán a mai látószögből tűnhetnek különösnek, a maguk idejében azonban természetes, logikus fejlemények voltak. Az eredeti, a Leopold von Ranke-i (szerk. megj.: a modern forrásalapú történetírás egyik megalapítója) szerinti szakmai elvárást, hogy „úgy írd meg a múltat, ahogyan volt”, könnyebb így kielégíteni ki, ha így közelítünk a múlthoz. Minden ember a „mindennapiság” világában is benne él, még a legkiválóbbaknak is ez a sorsa. Ebből pedig az következik, hogy az életmódtörténet-írás nem pusztán egy téma előtérbe helyezése, hanem egy olyan tudományos érzékenység is egyúttal, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük a múltban azt, ami akkor és ott közösnek számított az akkor élt emberek mindegyikében. A történelmi tapasztalat megismerésére irányul tehát az életmód kutatása, a valamikori mentalitások, attitűdök megismerését tűzve célul maga elé, és annak a megragadásával reméli ezt elérni, ami természetes emberi gyakorlat volt a történelmi időkben. 

 

Ennek az egész kérdéskörnek komoly történetfilozófiai vonzatai is vannak?

 

Igen, ez jobban kapcsolódik a fenomenológiai iskolához, de nem túloznám el a filozófiai vonatkozásait. Ez a 19. században meghonosodott történeti tudatnak a módosítása. Amely az akkori politikai szükségleteket fejezte ki: politikai nemzetek keletkeznek, és azoknak szükségük van egy folytonos múltra. Azt leginkább abban találják meg, hogy a múlt az a jövő felé mutat előre, mifelénk, mibennünk teljesedik ki, s ezzel mi érezzük igazolva magunkat, hogy az tegyük, amit csinálunk. Ez az egyik vonzata, a másik az, hogy alapvetőn politikai aktus zajlik: a modern nemzetállam megteremtése, és ezért a történész vizsgálódásának is a középpontjában kell állnia annak a kérdésnek, hogy mi volt a politika a múltban. Mert ez a legfontosabb emberi tevékenység. Ez az új, a hétköznapokat kutató történeti szemlélet viszont elfordul a politikától. Bár a politikának is megvan a maga hétköznapisága, hétköznapi töltete. Például az, hogyan zajlanak a parlamenti ülések. De ez nem amiatt érdekel, hogy akkor milyen törvényeket hoztak, hanem az foglalkoztat, miként viselkedtek a képviselők a parlamenti üléseken, hogyan beszéltek, milyen volt a retorika. Ez esetben is az emberi viselkedésnek a hétköznapi, konvencionális szintje érdekel.

 

(Folytatjuk)

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!