Dől? Miért nem dől?
2017. 04. 27. 20:41Reménytelen káosz jellemzi a jelentős olajvagyona mellett éhező, nélkülöző Venezuelát, a chavezi örökséget fegyveres milíciák által védelmező Maduro rezsimben mindennaposak az áldozatokat is követelő ellenzéki tüntetések. Ady András elemzése.
Egymással szemben tüntetőnők és rendőrnők egy demonstráción Caracasban
2015. december 19-én írtam utoljára amúgy istenigazából a venezuelai állandósuló krízisről még az Erdélyi Riportban, s az egyike volt azon ritka írásoknak, melyekben még nyomokban bizakodtam is. Azaz, hogy az ellenzék szinte hihetetlen módon kétharmados győzelmet szerzett a parlamenti választásokon, s ha ügyesen játszik, akár menesztheti is Maduro elnököt. Az ellenzéknek – Demokratikus Egység Asztala (MUD) koalíció – mindehhez csak azt kellett volna meggátolnia, hogy a parlamenti/nemzetgyűlési erőre-kapást a legfelsőbb bíróság ne blokkolja minden lehető és lehetetlen törvényi izémizével. Mert ami az időközben garantáltan Maduro-párti emberekre kicserélődött legfelsőbb bíróságon zajlik, az minden, csak nem törvényes és törvényszerű, bár törvény-szerűség: Maduro-féle. Mind lehetett kétharmados MUD-parlament, ha kötött a törvénykező keze, és mind érhetik nemzeti és nemetközi kapacitálások arra, hogy tartsa életben az Egyesített Szocialista Párttal, vagy annak bármiféle appendixével a tárgyalóképességet, tartsa épen a kommunikációs/konzultációs hidakat. Melyeket? Mindeddig képtelenség volt megegyezni abban, mennyire tartható, hogy legalább 2018-ban legyen államfőválasztás: eddig az időpontig az ország teljesen meggebed – mondja ezt a MUD és méltán, ez az idő viszont édeskevés Nicolas Maduronak – és a hatalom hipertrófiája szerint ez tényleg kevés idő. Csak kapkodom a fejem, ha az irányelveket, a politikai kívánságlistát olvasom: mondjuk, hogy a politikai krízisoldásnál fontosabb mindazoknak a donoroknak és donációknak az elfogadása, amelyek a nép nyomorát és betegségeit enyhítenék, így az elfogadás hamarabbi kell legyen, mint a politikai kiegyezés. De hát a krízis kell, a gondokra szükség van, mert ha nem, akkor okaveszett az a hullám, mely civilek ezreit sorozza milíciákba (épp a napokban kaptak ígéretet, hogy ez egy felfegyverzett, nem csak szlogenekkel ellátott nemzeti méretű társaság lesz). Persze az ideálishoz közeli lenne, ha az ellenzék bizalmat vinne a tárgyalásokba (melyek nincsenek), csak azért, hogy bebizonyítsák: a hatalomnak érdemes szabadon bocsátania azt a jóval több, mint kétezer politikai szereplőt, akiket ellenzéki hovatartozásért, tünetesekért, szervezkedésért lecsuktak, eltűntettek. Mert sokan eltűntek, kiket bocsássanak szabadon kellemetlen kérdések özöne nélkül? Nem lehet a keménykezű igazságosztást csak úgy nevetségessé tenni, hogy mindeddig véreres szemmel vizslatták az ellenkezőket, s most mosolyogva mondják nekik: menjetek! Az ellenzék igazi hősiessége, hogy megpróbálja tartani magát eredeti ígéretéhez: az általa szervezett rezsimellenes tüntetéseket békésen igyekeznek tartani. És ez nem kevés, elég csak az április 19-20-21-i tüntetésekre gondolni, amelyekben ismét ellenzékiek hullottak el a colectivos (paramilitáris rezsim-egységek) ütései vagy lövései alatt, s a már nyolc-tizenegy halottal járó tüntetések áprilisának még nincsen vége. A tét továbbra is az, hogy a kormány cseppet sem bírta lecsillapítani az ellenkezést, amely arra alakult ki, hogy a legfelsőbb bíróság megpróbálta feloszlatni az ellenzéki többségű kongresszust, és bár a tervről (egyelőre) a belső meg a nemzetközi (főleg szomszédos államok) nyomására elálltak, a venezuelaiak kimentek az utcára.
Ritka nyugodt pillanat: pihenő rendvédelmidek előtt sétáló eb Fotó: AFP
Ennek az összképnek a megfelelője az a beszéd, amelyet Maduro április 17-én a caracasi elnöki palota előtt tartott, ezrek előtt. Az ezrek szürke uniformist viseltek, a zubbonyok alól kis vörös háromszögként villantak ki a pólók, a hátakon, csővel lefelé lőfegyver: figyelmes milíciatagok. Volt mire figyelni: ha profin viselkednek, és jól kezelik az új tüntetéshullámot is, mindenki fegyvert kap, a soraikat százezerről félmillióra növelik. Hol maradnak azok az ajánlások, melyek mind Európából, mind – most már – Latin-Amerikából is arra kapacitálják a rezsimet, hogy hagyjon fel a milíciák felfegyverzésével, a hadsereg utcákon és tüntetők ellen való bevetésével, és az erőszakszervek taglétszám-csökkentésével járuljon hozzá ahhoz, hogy csökkenjenek az ellenzék elleni rögtön-ítélkezések. Amióta ez a hoci-nesze tart a parlament és a törvénykezés között, a tüntetések majd mindennaposak, amelyet aztán bebörtönzés hullám követ, és amelyekre az elnök mindig rásütheti, hogy ezek nem emberi jogokról szólnak, nem politikai nyitásról, az ország belső stabilitásáról és régiós egyensúlyi helyzetéről, hanem a fosztogatásról, a rablásról és a rendőrverésről. Persze, hogy nincs igaza, de persze hogy van rablás is, s van rendőrverés is: amikor azért, mert éhezel, és nem bírva ezt, a politikai tüntetésről hazamész valami élelemmel, vagy feketepiacon eladható holmival, akkor persze, hogy nekimész a rendőrnek, aki szintén ütni akar és bilincselni. Neki olyan mindegy, miért: mert imperialista vagy, vagy mert éhedben valamit cipelsz a hónod alatt. Főleg, ha Maduro szentül tartja magát továbbra is az eredeti chávezi krédóhoz: a kormány egy szövetség a civil szféra és a katonaság között, és főleg, ha a 2015-ös maduroi elszólást, miszerint itt az ideje, hogy a hadsereg visszatérjen a laktanyákba, épp az ellenkezője követte. Mi több, tán csak Iránban, vagy Egyiptomban láthatunk még ilyen kendőzetlen katonai részvételt az ország bányászati, petróleum-, és gázbizniszében, elég a Camimpeg katonai korporáció létrehozását megfigyelni.
Maduro elnök, az olajban gazdag, nélkülöző ország hatalmához minden áron ragaszkodó elnöke
2016 júliusában Maduro létrehozza a Szocialista Katonai Gazdasági Zónát, mely a képletbe bevonja a pénzügyi és építőipari komponenseket is, a szállítások, földművelés, sugárzott és írott sajtó mellé. Lehet, hogy ez errefelé nem különös, de a nemzeti gárda ott kimondottan tömegoszlatási kiképzésben részesül. És ehhez megfelelő felszerelést honnan vásárolnak? Eltalálták, az emberi és politikai jogok másik nagy tisztelőjétől, Kínától. Sok elemző hiszi (reméli?), hogy a hadsereg nem teszi a mindennapi úzus részévé, hogy fegyvertelen tüntetőkre lőjön. Annak ellenére, hogy a katonai vezetőréteg lekötelezettje volt Cháveznek és már jó ideje az Maduronak is? Nem baj, itt a rezsim-milíciák felfegyverzése. A Nemzeti Bolivári Milícia, amelyet 2007-ben alkottak azzal, hogy csakis az elnökért, az elnöknek felel, az egy másik kérdés, és történet, az ők masszív bevetése még... hátra van? Van egy veszélyes átfedési terület, mely lehetővé teszi az ellenzéki megmozdulások leverését, mondván, hogy az csak a nagy-bandák (mega-bandas) paraván-megmozdulása, s hogy a cél a ténylegesen létező és tényleges hatalommal bíró bűnöző-csoportosulások lefejezése. Erre is van egy külön katonai és rendőri kombinált program, szabadfordításban: a nép felszabadítására és védelmére szolgáló akció(k). Mi tartja vissza az országot a szociális robbanástól? Például ez az összemosás: ha az ellenzék tiltakozik, akkor az mindenképp a rablóbandák és az alvilág megmozdulása, az államellenes cselekedetet azonnal meg kell torolni, és van mivel, van kikkel. Sok tüntetőt feltehetően a rendőrségi, katonasági, milíciák általi kombinált beavatkozások rettentenek el.
Szabadságot követel a leragasztott szájú tüntető
Politikai vonalon a rezsim a minimumon tartja, de tartja az ígérgetéseket egy lehetséges referendumot illetően, vagy azzal kecsegtet, hogy csak a következő államfő-választásig kell kitartani, aztán majd... Ugyanakkor a rezsim tényleg lazított a határokon, itt a legfontosabbak a múlt augusztusban folytatott célzott tárgyalások Kolumbiával határátkelők létesítését vagy újranyitását illetően. Ez lehetővé tette mind az egyének, mind a cégek számára, hogy relatíve piaci áron hozzanak be élelmiszert, vagy alapvető árucikkeket, még az oly nagyon hiányzó gyógyszereket is. Múlt júniusi élelmiszerügyi miniszteri bejelentés, hogy az alapélelmiszerek nagy részét az Élelmezési és Termelési Bizottságokon (CLAP) és a helyi tanácsokon keresztül fogják eljuttatni az emberekhez. Az ország éhezik, a mortalitás en bloc nagy, a gyerek-mortalitás az egekben, de ez tökéletesen illeszkedik Maduro elnök terveibe: lehetőség hogy mindent átdobjon a vásárlóképes (lásd gazdag) rétegre, a kapitalistoid magánzókra és az áruházakra, mondván, készakarva halmoznak, hogy hangolják a népet, hogy a polgárok fél napokat sorban állással töltsenek. Mert a sorban állás a politikai elégedetlenség és az ellenállás melegágya. De ismerős! Jaj, hogy a CLAP rendszer működtetése azt is jelenti, hogy a rizs, cukor, kukorica, bab a „csatolt” katonai és rezsimhű civil szervezetek által jut el a polgár ajtajáig? Vagy hogy pont a hiánycikkeket irányítja át egy másik, kontrolláltan csepegtető rendszerbe, azaz még jobban kivonja őket a szabad forgalomból? Nyafkaság. Eddig azokat a raktárakat próbálták meg kifosztani az éhezők, ezután emezeket, bár itt a védelmük miatt nagyobb a halálozási arány. Mondják, az igazi megoldás ismét a Vatikán részéről jöhet, hogy éppúgy, miként a kubai rezsim puhításában, itt is szerepe van a Szentszéknek. De akkor inkább Parolin kardinális aggódó levelezését csatolják az UNASUR (vezető latin-amerikai országok politikavezető grémiuma) helytelenítéséhez. Vagy még inkább derüljön már ki, hogy Maduro ettől az évtől várja a megváltást, az olajosat, a pénzhozót, a fosszilis drágulását, de annak stabilizálódását legalább. Vagy még jobb: Kína megunja, hogy meg-megváltsa a kormány anyagi gondjait, hisz csak 2007 óta valami 60 milliárd dollárt fullasztott oda, s legalább 20 milliárdot hamar viszont szeretnének látni. S ha ehhez Oroszország elégedetlensége is társulna? Maduro szerint ebben az évben Moszkva adja Venezuela minden lisztjét. Végül is ők Venezuela legnagyobb fegyverszállítói, s mediálni is hajlandóak lennének (sejthető, hogyan), ha... nem lenne Obama Amerikája a képben. De Amerika nem Obamáé már, hanem Donald Trumpé, ami már egy kissé más történet, vagy az lehet.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!