Hová vezetett Rómából az út?

2017. 03. 16. 09:27

1957. március 25-én írták alá az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római szerződést. Az azóta zajló európai integráció időszakát és a jelenkor kevésbé ünnepi mozzanatait Ady András írása összegzi. Aprócska jó hír Európának, hogy március idusán Hollandiában nem a Nexitre törekvő radikális jobboldali párt nyerte a választást.

 

A szerződés aláírása Rómában

 

Hatvan éves a Római Szerződés, azon projekt egyik startpontja, amelyről az aláírása pillanatában csupa jót képzeltek. Többek között sokan remélték, eljön az a pillanat is, mikor nem csak Nyugat-Németország szerepelhet a projektben, de az egyesült ország. Igaz, a Szovjetunió implóziója után egy olyan Németország határozta meg az EU-t, amely az eredeti aláírókat (Belgium, Franciaország, Olaszország, Hollandia) nem csak utolérte, de be is előzte. Róma előtt volt egy embrionális EU forma: a Szén- és Acélközösség, mely szerint, ha a nagyipart békés célokra használják a nemrég még egymást gyilkolászó országokban, úgy megteremtik a béke pragmatikus alapját. És az ötlet – a Római Szerződés után, meg azzal együtt – működött, annyira, hogy vélhető lett az evolúció: politikai közösség, tán monetáris is. Szintén az előzményekhez tartozott (és az alapokhoz) a becsődölt Európai Védelmi Közösség (a Pleven-projekt bukása, és így a NATO-projekt európai sikere), amely nem vette el a lendületet a folyamattól. A folyamat része, a sokak által vitatott fontosságú, de mindenki által megjelölt messinai konferencia (1955) és az azt követő miniszteri és szakértői találkozók sokasága, vagy az 1956 áprilisi brüsszeli találkozó, ahol konkrétan körvonalazódott a két alappillér: az európai közös piac létrehozása, és az Atomenergia-közösség (Euratom) létrehozása.

 

Működő Európai Gazdasági Közösség, miért ne? Nem volt se háború, se béke, kimondottan nem öldökölte egymást a két tábor, de azért az összeugrás veszélye mindig ott volt, annyira, hogy a nyugati blokk tagjait összetartsa: egy teljes Unió éberálma ez. Újabb jóslatok válnak valóra: a vámok megszűnése a tagok kereskedelmi működésére világít, vagy, hogy Európa (a „jobbik fele”) nem éhezik, sőt. A dánok, írek, az angolok felvétele ahhoz hasonlóvá teszi az Uniót, ami most, vagy ami pár éve volt. Van már Európai Parlament, polgárok által választhatóak a képviselők, aztán a nyolcvanas évek elején jönnek a görögök, majd a spanyolok, portugálok... Berlinben egy falrészlet már romokban hever. Micsoda Európa! Mintha csak a CCCP bukásán viccelődnének a Maastrichti és az Amszterdami Szerződések közé ékelt szabadságok: áru, szolgáltatás, személy és pénzáramlás. Jönnek az osztrákok, a finnek, a svédek, megismerjük Schengen városkát is, 2007-ig egyre dagad a Kánaán, aztán megérkezik a két díjnyertes: Románia, Bulgária. Ennek ekkor már diszkrét NATO-illata volt, s bár a két szupranacionális entitásnak nem kellett volna keverednie egymással, ez már a Putyin-éra biztonsági létbizonytalanságának az időszaka: ha akkor nem volt (most se konkretizált), de beszéltek legalább egy közös európai védelmi szükségszerűségről, hát ott volt kézügyben a NATO.

 

Snitt: örvendetes alkalom emlékezni, mi minden szép történt az elmúlt hatvan évben, de örvendetesebb lett volna emlékezni a létezés 50 évéről, még a globális pénzkrach előtt, a folyamatos Grexit-rém láncrázása, a Brexit-rém önálló életre kelése előtt, a bevándorláshullámok sokkja és a bevándorláskérdés bárminemű logikával és humanizmussal való kezelhetőségének elbaltázása előtt. Egy nem zilált Európa nem pánikolna a Brexit, tán egy Grexit miatt se: már ha tények és nem téveszmék akarják a megújulást, őszinte újrakezdést, az átfogó restrukturálást a konszolidációért. A növő orosz presszing, amelynek az EU-jövőt meghatározó hatásait könyvekben lehetne elemezni, illetve a terrorizmusveszély lennének a „külső” EU-sorsproblémái. A politikai kisiklások, a szociális idegenedés, az européer empátia sivatagosodása, a sokrétű euroszkepticizmus, a lassú gazdasági növekedés és növekvő munkanélküliség: ezek a szétfeszítő belső problémák.

A zászlókon nem múlik az Unió egysége

 

Pár gond, (euroszkeptikus pártok előretörésével osztrákoktól, dánoktól, finnektől, franciáktól, németektől, magyaroktól, görögöktől, olaszoktól, hollandoktól, lengyelektől, svédektől, még kicsikét Angliától, spanyoloktól „fogva”) amely játszva szétkaphatja az Uniót, miért akkor az ünneplés? A kerek számok vonzata lenne? Valami belülről rothasztja ezt az amúgy nemes kezdeményezést: egy kommunikációs gikszer. Baki, közlési, illetve nem-közlési, ha nem akarunk hazugságot kiáltani: bár a szakmai része mindig sejtette az alapigazságot, hagytak ráépülni egy szép sztorit, amely az első fuvallatra lerepült. Jól kereskedni jó, miért ne tetszene hát a két világégésből épp félholtan előtámolygó Európának, ha nyugodtan, teli gyomor reményében kereskedhet, ha problémaokozó határai formálissá válnak, ha adott esetben egy közös pénznem azt is jelzi, hogy lassan eltűnhetnek az országok közötti ipari, gazdasági fejlődéseltérések. Ám amikor képbe került az, hogy nem ártana, ha kulturális, politikai, etnikai közkinccsé válna minden egyes állam, nemzetiség saját, féltett értéke-múltja és privát-értékjövője, a reakciók érkezni kezdtek, és elkezdtek megszaladni. Ehhez társult a hazugság is, mely szerint, ha gazdasági békéje és fejlődése lesz a tagoknak, akkor a tagországok lakosságára biztos Kánaán vár, a multi- és szupranacionális gazdasági jólét az egyedek számára is gazdagsági jólétet hoz. Logikusnak látszó folyamat, garancia nélkül, s most már egyértelmű: ha tíz éve azt mondom, hogy az Unió nem csak a brüsszeli rémmesékben többsebességes, de valóban az, hát falhoz állítanak. Ma már Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke is használja e fogalmat. Ha tíz éve egy Észak-Dél fejlődési sebességre utaltam volna, úgy ma már lehet beszélni egy további Kelet-Nyugat skízisről is, és a falhoz állítás elmaradhat. Főleg ha Angela Merkel, Francois Hollande, Paolo Gentiloni és Mariano Rajoy egy versaillesi munkalöncsön, ahol a 60 éves Római Szerződés illő megünnepléséről egyeztettek, megegyeztek, hogy a tagországok különböző integrációs szintje nem gond, attól Európa még lehet integrált, csak hát mindenki a saját képesség-ritmusa szerint az. Juncker használ még valamit, egy „fehér könyvet” egy EU-jövőképet vizionáló lehetőségstruktúrát, amiről egyelőre a legtöbb pozitívum az, hogy nem szűkölködik formai lehetőségekben. De tartalmiakban kevés.

Az első lehetőség szerint minden marad így(?),  szorosabb integrációval, miközben a tagállamok megőrizhetik szuverenitásuk definiálónak nyilvánított elemeit. Lehet szoros az integráció, ha már most minden a szertehúzó szuverenitásokról szól? Új variáns: integráció visszafogottan és főleg az egységes piac területén, a menekültkérdésben nem uniós generáliák vezetnek. Pazar lesz, de legalább lepapírozott és félszent: a visegrádiak párcserésen beszélgetőznek, az EU „brancs” többije, s főleg a francia, holland, német választások után oda húz, hol erősebb a centrum. Ha már a belső határokat késő védeni, minden passzolódik a nem védhető külső határokra, azaz a régi képlet: a görög és török fújj, akkor is, ha impotenciájukat ismerve mégis ők a megbízottaink. Apropó Ankara: mivé lett ez az ország és mivé lehet még egy sikeres „adjunk szultáni hatalmat Erdogannak!” referendum után? Igaz, legalább az Uniónak nem kell majd hazudnia a tagságot illetően, Erdogannak is a tagságukat illetően, és igaz: lehet, hogy a menekültkérdéstől megszabadul. A menekültek nem szabadulnak. Milyen az európai török kisebbségek pre-referendumos hangulata?

A harmadik, a hajrá neki a többsebességes Európának verzió legnagyobb erélye, hogy most verbalizál egy már ősrégi valóságot: kulcsfontos a belső piac erősítése, amúgy az alap a második verzió. A negyedik: problématerületeken (menekültkérdés, kereskedelem, külpolitika, határvédelem) erősítik a tagállamok együttműködését, de amúgy nem nagyon lépnek közösen. Mi lenne, mondjuk a szabadjára engedett nagy szabadterület: hogy mekkora legyen Európa kopratermelése 2018-ban? Végül az ötödik minden szégyenérzet nélkül ajánlja az Unió szétesését: föderalizálódás, de egységes piac. Ha ezzel azt akarja Juncker mondani, hogy ideje visszatérni a megbízható alapokra, a csalódást nem okozókra, a gazdasági közösségre, akkor jó, de miért nem mondja ki érthetően? Igaz, csak úgy visszazuhanni a működő kereskedésre és iparra, azzal, hogy majd ez az alap megoldja a többi problémát, az az eddigi blöffök perpetuálása, mert a továbbra is menekülthisztériában és gyűlöletben élő Európában nehéz ám munkaerő mozgásról beszélni, a másság értékvesztése közben pedig emberjogokról, és így tovább. Ha meg csak az alkotás kedvéért alkotott, úgy inkább ne tette volna.

 

Március 15-én Hollandiában fölényesen győzött a jobboldali liberális kormánypárt az első exit poll szerint. A Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) a szavazóhelyiségekből távozók megkérdezésén alapuló Ipsos-felmérés szerint 31 helyet nyert el a parlament 150 fős alsóházában, fő riválisa, a Geert Wilders vezette bevándorlásellenes Szabadságpárt (PVV) pedig 19-et. A kereszténydemokraták (CDA) és a liberális D66 a PVV-hez hasonlóan 19-19 helyet szerzett, a környezetvédő Zöld Baloldal (GroenLinks) 16-ot, a szocialisták 14-et, a szociáldemokrata irányultságú Munkapárt (PvdA) kilencet, a Keresztény Unió (CU) pedig hatot. Az Ipsos jelentése szerint a részvételi arány rendkívül magas, 81 százalékos volt.

 

Joschka Fischernek van egy érdekes cikke a Project Syndicate-ben, melyben igen szoros kapcsolatba helyezi Európa jövőjét és az amerikai elnök politikai feje-lágya benövését. Élesen, ám mégis reménykedve fogalmazza, hogy amennyiben Európa biztonságát nem tudja a továbbiakban szavatolni Amerika, épp a bajban lévő védelmi és szabadkereskedelmi szövetségen keresztül, úgy e tradicionális támaszok nélkül az EU, Európa veszélybe kerül. Mindez függ attól is, hogyan viselkedik a kapcsolatrendszer angol-amerikai eleme, hogyan viseljük mi a Brexitet, de ismétlem: a kiszámíthatatlan és így biztonsági rizikós Trump-komponens hatása erős. Így látja Fischer és csak kissé túlzóan. Ami viszont fontos az amerikai elnök veszélyességében, az a populizmus, az idegengyűlölet, a másság-herót (lásd beutazási rendelet 2.0), s ennek európai korrespondenciái. A következtetés: ha a május 7-i francia elnökválasztáson a szélsőjobb Front National (FN) Marine-ja győz, az EU szertehull. Jelzem: nagy a félelem, annak ellenére, hogy a Guardian hírt adott egy francia felmérésről, miszerint a centrista Emmanuel Macron lekörözné Marine-t, akár az első fordulóban tán. Az valószínűbb, hogy többséget nem nyer egyik kandidátus sem az első körben. Tehát ha az FN nyer, Franciaország és az Unió országai mély gazdasági krízisbe kerülnek, a krízis globalizálódik, s közben szétverődik az Unió. Ha mégsem Le Pen nyer, úgy a nacionalista hullám megtörik, időt adva Franciaországnak és Európának a talpra álláshoz. Tán ez is egyszerűsítő kép, de végignézve Európán, ahol a legnagyobb nyilvánosságot azon, kommunikációnak csúfolt verbális mutatványok kapják, amelyeket a tesók és rohadt ellenségek (menekült, muszlim, homoszexuális, cigány, zsidó és így tovább) végzik, lassan a túlzás a jövő normalitása.     



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!