Iraki kurdok, egyedül is megy?

2017. 10. 04. 10:02

Egy héttel a katalánok döntését megelőzően a független államiság mellett voksoltak az iraki kurdok, méghozzá sokkal békésebb körülmények között, mint európai sorstársaik. Hogy a régió különböző hatalmai mennyire hatnak fenyegetően a várhatóan elhúzódó békés önállósodásra, erre a kérdésre keresi a választ Ady András elemző körképe.

 

A függetlenségi törekvések mindenütt lendületet adnak a zászlóiparnak

 

Szeptember 25-én az iraki kurdok a függetlenség mellett voksoltak, annak ellenére, hogy ezt a jogot jobbára az égadta világon senki sem akarta megadni nekik. Régtől fogva az önálló államiság az eszményképük és ezt követték. A referendum nem volt kötelező jellegű, azaz nem eredményez azonnali leválást az iraki államról, pedig Maszud Barzani a de facto kurdisztáni vezető így hirdette a folyamatot. A leválás minden jel szerint hosszas lesz, ez adott, a mód, ahogy eléri, viszont nem. Ám minden regionális és globális partnert vagy ellenlábast figyelembe véve: soha nem lesz jobb alkalom, és soha nem lesz rosszabb, az önállósodás felé vezető úton igazán el lehetne engedni az iraki kurdok kezét... ha másért nem, hát köszönetképpen, amiért annyira harcoltak (harcolnak) a DAESH ellen.

Valójában kiket idegesít, hogy az iraki kurdok komolyan veszik régi-régi terveiket, és tényleg önállósodásra adják a fejüket? Ne kezdjem a nyilvánvaló ellenlábasokkal, inkább a demokráciák nagy garantorjával, Amerikával. Nem a referendum előtt egy nappal kezdte a voks ellenzését. Fura helyzet: a kurdok biztosra mehetnek, hogy Washington röptében átvesz bármiféle szituációt, magyarán: ha a kurdoknak problémájuk adódna az iráni vagy/és a török szomszédokkal, ha gondok adódnak magában Irakban:

Amerika a szólamokon túl kevés valódi védelmet fog nyújtani.

Akkor se tuti a védelem, ha az agresszió egyértelműen Iránból, vagy Teherán megrendelésére következik be, akkor se, ha Trump szemében az Iránnal kötött nukleáris paktum egy világklasszis gonoszság, ezért minden európai partnerrel szembemenve, életét teszi fel arra, hogy Teheránt szekálja unilaterális szankciókkal. És nem ugrik kurdokat védeni, ha közben a Gülen-kiadatás körüli cirkusz robban, Törökország akkor is kulcspozíciójú (NATO) bázisország a térségben. Ha Washingtonnak egy lehetősége lesz, azonnal és emelt fővel kiszalad a térségből, miközben hátrakiabálja: minden oké, most már stabilak és demokratikusak vagytok! Akkor se lesz régi a barátság, ha hosszú ideje érezhető és kiképzőkben meg hadianyagban mérhető a szimpátiája mondjuk a szíriai, a Rojava-tartomány önállóságban gondolkodó kurdok iránt, s ha ezeknek szintén vannak elképzeléseik egy Iraktól független Kurdisztánról. Tán a kurdisztáni olajért kissé eltétováznának még az amerikai gazdasági érdekeltségek, de valószínű gyorsan eszükbe jutna, hogy olyan olaj és gázlehetőségek után ácsorognak, amelyeket egy eddig sem, ezentúl sem túlságosan megbízható Barzani-klán tart a kezében, s hogy ezek a lehetőségek már ezerszer el voltak adva fűnek-fának (pl. oroszoknak). Jó, megy egy nagy nyersolaj-vezeték keresztül törökföldön, de az más érdekeltség, az egyelőre még Ankarának is érzékeny pontja az orosz figyelem miatt. De akkor inkább megéri Irakkal bizniszelni olajban, gázban, mert Irak belátható időn belül nem kerül oda, hogy adott esetben körbe-karikába embargózzák. Irak kell, kelleni fog Amerikának is, Iránnak is (a törököknek is), és abban a szerencsétlen-szerencsés helyzetben van, hogy a régiós kisebb-nagyobb hatalmak továbbra is ölre mennének érte. Kurdisztánért nem.

Hol veszíthet Amerika? Ha a rossz döntései miatt Ankarának és Teheránnak sikerül Bagdadot rávennie a teljes gazdasági embargóra, úgy sérülhet a DAESH ellenes küzdelem, márpedig az észak-iraki Hawija-hadművelethez továbbra is kellenek a pesmergák. Az olaj- és vámbevételek kiesését Kurdisztán csődközelbe jutása követné, a pesmerga egységeknek elmaradna a zsoldjuk és családfenntartási gondok miatt nem a DAESH-ellenes harc lenne a prioritásuk egy destabilizált és belháborúba keveredett országban.

Maszúd Barzani, Iraki Kurdisztán elnöke annak ellenére is tisztségében maradt, hogy 2015 nyarán lejárt a mandátuma

 

Irán? Kissé más történet, ott a mély-felszín arról a félelemről szól, hogy a független Kurdisztán precedenssé válik az iráni kurdok számára. Emlékezzünk arra, hogy 89-ben Bécsben meggyilkolták az iráni kurd demokrata párt frontemberét, és arra, hogy 2015-ben járt egy iráni delegáció Barzaninál. Nos, annak a delegációnak tagja volt egy úriember, aki a bécsi merényletnél is felbukkant. Ilyen valójában az iráni viszonyulás a kurd autonómia iránt. Júliusban az Iráni Forradalmi Gárda vezére, Mohammad Bagheri (Khamenei ajatollah páncélkesztyűs keze) összetrombitálta a Gárda vezérkarát, kifejtve, hogy a kurd kezdeményezéssel kezdődnek a régióban a krízisek és megpróbáltatások, tehát a referendum elfogadhatatlan. Bár Irán a referendum előtt végig egzecíroztatta hadseregét a határ mentén, nem törvényszerű, hogy Teherán támad, de arra az önállósulás hosszú folyamata miatt érdemes gondolni, hogy ki fogják használni az iraki kurd politikai tömbök közötti széthúzást. A népszavazásra nem sikerült éket verni Barzani KRG-je és a Patrióta Unió (PUK), valamint a Változás (Goran) közé, ekkor még mind a függetlenedés mellett voltak, de az elhúzódó folyamatban az ellentétek ismét felbukkanhatnak, és akkor Irán ott lesz. Még egy vetület, amelyet Irán ki fog használni: bármily szimpatikus is nekünk a kurdisztáni autonómia (vagy bármely kurd autonómia), ha azt nézem, hogy hány éve „járt” le Barzani elnöki mandátuma, s még mindig tisztségében van, továbbra is nyeregben akar maradni, s ha azt nézzük, hogy ennek ellenére nem csak politikaiak az ellentétek, úgy egyre inkább sejthető, hogy a Barzani család nem egy monolit. Könnyen meglehet, hogy Kurdisztán egy örökléses respublika lenne, igen ám, de

az idősebb Barzani fiút, Masrourt Ankara udvarolja körbe, míg az unokaöcs (Nechirvan) Irán „meghosszabbítása” lehet.

Nyílt titok, hogy Irak vezető körei mennyire telítve vannak az iráni titkosszolgálattal, alighanem Kurdisztán vezetői közül is szép számmal szerepelnek a fizetési listáikon.

 

Irak: a parlament épp szeptember 27-én fogalmazott úgy (ebből tán még nem lett határozat), hogy az iraki hadseregnek be kell vonulnia Kirkuk régióba és biztosítania az olajmezőket, mint nemzeti patrimóniumot. Továbbá Barzanit le kell tartóztatni árulásért, büntetni a kurd föderális alkalmazottakat a voksért, Kirkuk kormányzóját erővel kell eltávolítani, a KRG-határokat a szomszédok segítségével lezárni, és bezárni a területen működő külföldi konzulátusokat. Kirkuk, amely éppen kurd kézben van, nem csak olajban gazdag, de etnikumokban is: arabok, türkmének és kurdok élnek itt, s 2014-ben, az ISIS-ellenes harc fokozódásával kurdisztáni harcosok szállták meg, mintegy mellesleg hozzácsatolva azt a Dohuk, Erbíl, Sulejmánijja vidékekhez. Ha Barzanit kérdezzük, ez a vidék is a független kurd területek része. Bagdad, amint a DAESH veszély gyengült, azonnal magáénak mondja Kirkukot és a birtokjogot hadsereggel szilárdítaná. Nem baj, hogy a mintegy 8 millió iraki kurd 92-94 %-a voksolt az elszakadás mellett, akik miután Saddam vegyi fegyverrel irtotta őket, meglehetősen allergiásak bármiféle iraki katonai jelenlétre. Mivel Irak szuverenitását területe felett senki sem kérdőjelezi meg, s mivel a kurd régiók még ennek részei a nemzetközi jog szerit, hatékony lehet, ha az erbíli és sulejmanijjai kereskedelmi és civil repülőjárataikat már visszafogó Egyiptom, Jordánia, Libanon, Irán és Törökország mellé többen társulnak. Más: tényleg akarhatja al-Abadi miniszterelnök, és az amúgy síita, de iraki nacionalista Muqtada Al-Sadr, hogy Irán terve működjön: végleg meggátolni egy szektariánus érdekek fölötti szekuláris, egy szunnitákkal barátkozó síita, arab, kurd Irak létrejöttét?

A népszavazás eredményét ünneplő kurdok Erbilben

 

Törökország: mitől tartottak a legtöbben Irakban, 2003-ban? Hogy a kurd vidékeket megszállja a török katonaság. Kiknek volt akkoriban a legnagyobb hangja, ha nem az Iraki Türkmén Frontnak? Az se volt teljesen egyértelmű, hogy miért ódzkodnak a törökök attól, hogy felvonulási területté váljanak az amerikaiaknak, ha csak nem azért, mert kurd vidékre akarnak érkezni, a „felszabadító” koalíció részeként.

Régi török félelem, hogy egy iraki függetlenedésből török precedens lesz,

hogy a PKK vezetőkáderek által (is) irányított Rojava-mozgalom minden török által üldözöttje (törökösen: terroristája) az iraki Kurdisztánban talál búvóhelyet. Ám időközben a Barazani-család és Erdogan inkább partnerek lettek, mint ősellenségek. Egyszerű: török bizniszek kurd vidéken, kurd olajvezeték Törökországon át. A mindenható bevételek barátságossá tették őket, ez a vonzalom nem magyarázható csak azzal, hogy mindketten utálják a PKK-t. Így kicsikét érthetőbb, hogy míg Erdogan háborúról papol, a török miniszterelnök elítéli a referendumot, a parlament engedné, hogy az amúgy is a határon gyakorlatozó csapatok behatoljanak Irakba, hogy a Cayhan vezetéket lezárhatják, a Habur határátkelőt is, az élelmiszerexportot stoppolhatják, – mindezekből egyelőre semmi se történt. Gazdaságilag (a Barzani és Erdogan családok szintjén is) kontraproduktív lenne a zárlat. Tán Ankara arra játszik, hogy hosszú távon alakuljanak elképzelései szerint a függetlenedési ügyek: húzódjanak el a végtelenségig, és függjenek tőle, ellenkező esetben tényleg lépnek? Akkor is, ha eddig már a DAESH ellenesség leple alatt számtalanszor megpróbálták az iraki bejutást, a bázis-ottlét kiszélesítését, és így jócskán felpiszkálták Bagdad ellenszenvét?

 

És végül még két meghatározó komponens: Izrael, amelyik jobbára az egyetlen igazi pártolója a kurd függetlenedésnek, tán hatással lehet Amerikára a puhulás irányában, ugyanakkor ott a gondolat, hogy Kurdisztán még hasznos lehet Irán ellen egy izraeli nagy sémában, és az se feledhető, hogy a hatvanas évektől mindkét közösség egy, a régióban a túlélésért küzdő, mindenki által ellenségesen kezelt és sorstársaságot vállaló csoportként definiálta magát.

 

S végül az oroszok: a cél növelni a közel-keleti politikai súlyt a gazdasági hatékonyság növelésével, mélyebbre menni a kurd gázbiszniszbe, hogy Moszkva megőrizze vezető gázexportőr szerepét. Minimális adatok alapján is egyértelmű: Moszkva nem ugrik Kurdisztán miatt, de nem is hagyja veszni gazdasági befektetéseit, terveit. Eddig legalább 4 milliárd dollárja van az olaj- és gáziparban, februárban a KRG és a Rosneft két éves üzletet kötött olajfinomításra, júniusban 20 éves szerződést olajvásárlásra, mely olajat majd Németországban(!) finomítják, és egy héttel a referendum előtt startolt az a nagy Rosneft-projekt, amely gázvezeték-építésre és fejlesztésre vonatkozik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!