Jött, látott... (meg)győző volt?

2017. 06. 02. 10:00

Meglehetősen nagy figyelmet kapott az amerikai elnök közel-keleti útja, melynek során Trump Szaúd-Arábiát követően Izraelt kereste fel. A látogatás politikai környezetét Ady András írása térképezi fel.

 

Trump keze a varázsgömbön Sziszi egyiptomi elnök, Szalmán szaúdi király és a first lady társaságában

 

Nem lehet az az érzésünk, hogy Rijád teljes erővel győzködi Donald Trumpot: vegyen részt a jemeni háborúban, mely az Al Szaúd háznak egyre kevésbé győzedelmes? Igaz: több mint ötven éve, már Kennedy elnökkel is megpróbáltak valami hasonlót, JFK-nak sikerült kikerülnie a csapdát. Rijád nem látja a jemeni „blitz” végét, kell az amerikai jelenlét (nem csak hírszerzés, drónok, légitanker tevékenység), hátha az kimozdítaná a szaúdiakat a holtpontról, bevennék Hodeidahot, a Vörös-tengeri kikötőt, s teljesebb lenne a húti erők körül a blokád. Több US-muníció, tengerészeti támogatás, kommandók és diplomáciai támasz kell. 1962-re nem akarnak gondolni: amibe akkor Egyiptom belevágott egy, a jemeni monarhia elleni elbaltázott puccs után, az ártott Nasszer szovjetes, szekularizált mintájú pánarab terveinek. Tévedés volt, hogy Jemen respublikává varázsolása forradalomhoz fog vezetni a szaúdi oldalon is. Kennedy nem harcolt Rijádért, de biztosította, hogy képviseli a belső-külső agresszió ellen. A monarchia véres fejjel húzódott vissza Jemenből, de integritása nem sérült. Trumpból hiányoznak a Kennedy-kvalitások, de hordoz pár veszélyes attribútumot: a legfontosabb, a külpolitikához kellő műveltséghiánnyal társuló döntésbeli szangvinikus ingatagság. Rijád tudja, hogy az EU gazdasági hangadója, Németország, mely a világ legjobb páncélosait exportálja, nem hiszi, hogy a jemeni problémát fegyverekkel lehet megoldani. Merkel kancellár május eleji, szaúdi látogatása kis is váltotta a szaúdi gazdasági miniszter helyetteséből, hogy: „nem fogják tovább zaklatni Berlint újabb fegyverkérelmekkel”. Így is magyarázható a nagy elvárás Trump rijádi vizitje iránt, ami röviden leírva színfalhasogatóra sikeredett. Kifejtve: nem Jemen a gond, inkább Szíria és Irak és nem a szaúdiak a ludasok, hanem az irániak. Nem feszegetve, hogy Jemenben mi történik, Rijádra támaszkodva össze kell kovácsolni egy szolid szunni ellenállást, fel kell sorakoztatni minden regionális erőt ahhoz, hogy ellenálljanak a teheráni nyomulásnak. Szeretném, ha a látogatás diplomáciai „bon mot”-ja, a terrorizmus elleni harc, azt rejtené, hogy regionálisan fel lehet készülni a Moszul és Rakka elfoglalása utáni időkre, s ezzel összefüggésben annak megelőzésére, hogy a Közel-Kelet, Afrika, Európa megteljen a két központból szétszórt iszlamista harcosokkal. A regionális izraeli, török, kurd, iraki, tehát a szunnita többségi érdekek találkoznak az amerikai érdekekkel abban, hogy a DAESH, a Hezbollah, a Hamasz, vagy az al-Kaida ne használhassa ki a zűrzavart, új helyet keresve magának. Jó lenne, ha az ügyintézésben az egyre mélyebben diffundáló orosz jelenlét nem lenne egy önmagában álló veszély-entitás, amellyel csakis egyoldalú szkepszissel lehet foglalkozni, hanem tán használni lehetne: mint adottságot.

Az amerikai elnök a szaúdi királlyal. Összejöhet a csillagászati értékű fegyverüzlet

 

Senki sem végsőkig Amerika-barát

A vizit előtti érdekesség, hogy Jared Kushner (Trump veje, Ivanka férje, szintén orosz kapcsolatok miatt vizsgált elnöki tanácsadó, a palesztin-zsidó béke „kulcsembere”) csak úgy áttelefonozott a Lockheed Martinhoz, hogy nem tudnak olcsóbban adni egy radarrendszert, melyre szüksége van a szaúdiaknak? Ezzel egy időben megerősítést nyert, hogy a washingtoni adminisztráció nagyon akar egy 110 milliárdos fegyverüzletet Rijáddal. A szaúdi látogatás egyedi volt a több mint ötven muszlim vezetőt tömörítő csúcstalálkozó jellege miatt, de a Trump-viszonyulás nem obamás jellegében is. Trump a vezetőket szólította meg, mint a fentről-lefelé hatás embere, míg Obama bármely vizitje, már a kairói kezdettől, az egyszerű emberekhez szólt. Most az volt a szándék, hogy létrejöjjön (a Közel-keleti NATO-jellegű képződmény létesítése mellett) egy regionális, szunnita dac- és védszövetség, amely leveszi a terhet Washingtonról. Már csak az a kérdés, mi jogosítja fel az aktuális adminisztrációt ily balga bizakodásra? Annak dollármilliárdokban mérhető történelme van, rengeteg támogatás ment el regionális hatalmak felé, és ma sem lehet kijelenteni egyről sem, hogy a végsőkig Amerika-barát.

A Trump házaspár Izraelben kiszáll a Szaúd-Arábiából érkező  Air Force One-ból

 

A közvetett tárgyalások pártfogója

Trump útjának második megállója Izrael volt, ezzel kapcsolatban a nagyvilágnak a lehető „legegyszerűbbek” voltak az elvárásai: felhasználva kedvező hatását biztosítania kell az izraeli-palesztin békét, s ezt ismét a lehető legegyszerűbben: ha visszatereli Netanyahut és Abbászt a közvetlen, face-to face megbeszélésekhez. Ha csak az elmúlt nyolc évet nézzük, a felek közvetlen megbeszéléseket legtöbb egy hónapig – de inkább pár hétig – folytattak, aztán ott volt John Kerry sikertelen közvetítése Izrael, Ramallah és Washington között. Trump most a közvetett tárgyalások pártolója, ott van erre (is) a szerinte legmegfelelőbb ember, a veje, akivel valamiféle furcsa, generációs szakadéknak is fityiszt mutató professzionális kettős benyomását akarják kelteni: amilyen fulmináns a karrierjük vagyonilag, oly gyorsan beletanulnak a diplomáciába is, s ennek szövevényes válfajába, a zsidó-palesztin kérdéskörbe. Netenyahunak sem érdeke a direkt tárgyalás, mert in extremis még hatékony lehetne, s akkor nehéz kihasználni a jelenlegi trumpos engedékenységet a telepespolitika iránt. Trump és Netanyahu inkább kedvelik az Egyiptomon keresztüli tárgyalást, mint a közvetlen vagy a franciás verziót, főleg, hogy Kairo hatékony a gázai hatás leszerelésében és Washingtonnak semmi baja nincs a cseppet sem demokrata, furcsán választott katonatiszt-elnök Sziszivel. A francia verzió azt is jelentené, hogy sok teret kaphat a palesztin igyekezet, amely nemzetközi diplomáciai, gazdasági-kereskedelmi és jogi elismerésen keresztül forszírozza az államiság elismerését. Ez kedvezhet Mahmúd Abbásznak, de cseppet sem Netanyahunak, és Abbásznak is rövidebb távú előnyöket jelent, hatalmi legitimációt egy olyas libikókában, amely a vezető lelkében és környezetében is zajlik. Abbász néha tényleg elfárad, és szinte hallgat arra, amit főleg Gáza sugall: mondjon le, mert öreg, erélytelen, nem elég forradalmi és nem eléggé zsidóellenes, keveset és azt is lassan ért el. Nem szabad komolyan venni a Hamasz közeledési, a Fatahhal való közös guberniumról szóló, évekre visszavezethető szó-porhintését. A Hamasz akkor se közösködik jó szívvel a Palesztin Hatósággal, ha a fontos közös ügyről van szó, akkor se, ha a regionális és globális becsapásnak jól konstruált része az alapító charta tárgyalóképesebbé módosítása, egy Palesztin állam (amelyben területileg benne lenne minden, amit Izrael 1967-ben elfoglalt, így zsidó szempontból máris nullás a terv) elvi elfogadása. És akkor se, ha a kényelmetlenné vált Khaled Meshaalt váltja a nemzetközileg szalonképesebb Iszmail Haníje a szervezet élén, akinek nincs ellenére, hogy a Hamasz, épp alapokmányában nem emlegeti a Muszlim Testvérséggel való affiliációt. Ez jelentheti, hogy a szervezet elmozdul legnagyobb kritikusa és mediátora – Egyiptom – felé, de távolodik egyik fő támogatójától, mely humanitárius segélyszervezetek révén szivárog be Gázába, s egyelőre nincs baja a Testvérséggel, sőt: Törökországról van szó. Nem komolyan vehetők akkor se, ha a charta nem „akarja” Izrael megsemmisítését, de nem ismeri el a létét: pofonegyszerű vaslogika. Minden igaz, az is, hogy Abbász elképzelését, amelyet még amerikai vizitje előtt megosztott egy japán lappal, lehet szintén az amerikai mediálásos vonal támogatásának venni: azaz sok duma, kevés kétállamos megoldás. Diszkrét egy-húron pendülés Netanyahuval? Vagy csak jelzés, hogy nagyobb kedvvel tárgyal Trumppal, mint tette azt Obamával? De mennyire igaz így Trump „elvakultsága” Izrael felé?

A palesztin-zsidó béke csak akkor jöhet, ha Irán megy, ha a terrorizmusellenes harc sikeres, ha Amerika jobban monitorizál mindent, mit Iránt jelent, főleg a Hamász és a Hezbollah támogatását. Izrael szeretné, ha Trump garantálná a Golan-fennsíkot, hiszen ott is nő a szíriai „átsugárzás” veszélye, és szeretné, ha Trump nyomására Európa nem a kétállamos megoldást erőltetné, ahogy Trump nyomására a vén kontinens el kellene álljon attól, hogy bármiféle tárgyalás alapja a Palesztin oldal által ajánlott Arab Békekezdeményezés (API) legyen.

 

Kapcsolatkeresés Rijáddal

További kérdések: Jeruzsálem Izrael fővárosa, s költözik-e az amerikai követség Tel-Avivból? Egyik a nagyon távoli, a másik a távoli jövő zenéje, itt erről csend volt. Izraelben tán kissé lassul a telepespolitika, palesztin részről tán nem támogatják annyira a „mártírok” családjait, az előző látszhat, az utóbbi látszat. A palesztin államiság kérdését ezentúl inkább egyezteti Amerika a szaúdiakkal, egyiptomiakkal és a jordániai oldallal, ami megfelelhet mind Ramallahnak, mind Izraelnek, de nem a tényleges ügyintézésnek. Várható volt, hogy ha Ramallahnak nem jó a Trump-vizit, úgy kérheti az Arab Ligát, hogy menjen neki az EU-nak, erőltetve egy ENSZ BT határozatot az 1967-es határokon lévő Palesztinára vonatkozóan. Egyelőre itt is csend. Zárásként: meg is jelent Irán és a Hezbollah részéről az első reakció: a régiót érintő kapcsolatkeresés Rijáddal, de Washington kihagyása. Annak tükre, amire Washingon készül Irán kihagyásával. Mohammad Javad Zarif iráni külügyminiszter a New York Times-ban keresi Rijáddal a dialógust egy minden regionális résztvevőt egybefogó politikai konszenzus érdekében, a Hezbollah Haszan Naszrallahja pedig muszlim összefogásról beszél, mely Irán meg nem kerülésével Rijád megvalósítása lehetne, különben a szaúdiak számára is csak a további vérengzés-vérzés marad.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!