Milyen lovat akarnak a franciák?

2017. 05. 05. 10:08

Ugyan nem voltunk híjával az utóbbi években meglepetést eredményező választásoknak, Ady András újabb elemzése a franciaországi elnökválasztás második fordulójában nem számol fordulattal. A helyzet persze összetettebb annál az egyszerű kérdésnél, hogy Macron vagy Le Pen nyer vasárnap.

 

Bizonytalannak tűnő francia úr a két talpon maradt jelölt plakátjai előtt

 

Kimondottan veszélyes mostanság előre jelezni, s megvallom önös is az elővigyázatosság, ha csak a Brexit-népszavazásra, az amerikai elnökválasztásra, vagy akár az olasz alkotmányos átszabásokról szóló referendumra gondolok: rossz lóra tettem. Választási, referendumos játszmák megítélésében csak a holland és a kolumbiai ügyvitelben nem lőttem mellé, így hát most is csak óvatosan. És mégis. A szakmai meggyőződés ellen is, merthogy az ügy szív-közeli. A francia elnökválasztás első fordulóját azért csak megvártam, ha nem másért, szerettem volna tisztábban látni, hogy a franciák kiket választanak „szeretetből”. Hátha letisztul a képlet a második fordulóig, mikor azért választanak, mert a versenyben maradó kettő közül az egyiket félik.

 

Helyzetben a perem

A francia megmérettetésnek volt egy olyan olvasata is, hogy elmaradt a kétfajta forradalom: a bal, vagy inkább szélsőbal által megálmodott piacszabályzó, a szinte csak a latin-amerikai régióra jellemző, vagy az olvadó jobb helyett a minden politikai morzsát összeszedő szélsőjobb EU-, NATO-, s mindenféle másság-ellenes forradalma. A politikai forrongás elmaradt, de a felfordulás nem: a klasszikus politikai bal és jobb illékonynak bizonyult, s ami a helyükben per pillanat maradt, az a perem, az outsider, az, amire eddig csak kívülállósága miatt figyeltek. Sem Macron, sem Le Pen nem a bevett forma: előbbi mozgalma, az En Marche! egy friss képződmény, olyasvalami, ami csak egyszeri célból létesült. Esetünkben a francia elnökválasztásra, de lehet, ebből bukkan majd elő újra és tán újként a baloldal, fiatalabb, piacérzékenyebb, kapitalistább, ha kell, s ez nem is esne az ifjú politikus nehezére, hisz balról jött, a balból merített. Nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy az első forduló után mindenféle morgolódás és szangvinikus veszteségkezelés dacára mind Mélenchon, mind Fillon, de a haloványan szereplő szocialista jelölt, Hamon is rájött, csak úgy van esélyük, ha Macron mellé állnak. Remélve, hogy a levitézlett nagy pártoknak e levitézlés ellenére is lesz akkora tolóerejük, hogy az engedelmes tagokat egy választás erejéig átnyomják a Le Pen-ellenes oldalra. Aztán majd kezelésbe veszik az ifjú elnököt, azt a benyomást keltve, hogy általa kezelhetővé válhatnak. Mekkora meccs lesz a második forduló után! Nemhiába beszélünk Franciaországról, amelynek történelmi múltját öt levetett monarchia, öt kipróbált respublika, és 16 fazonírozott alkotmány jellemzi, sőt, nemrég már meglebegtették egy tizenhetedik alaptörvény-módosítás lehetőségét is.

Igaz, már most nagy a polgári igény arra, hogy egy jellemző trend érvényesüljön: forradalmi(as) képlékenység után mindig jól jön egy kis nyugi. Ha Macron marad, lehet, nekifog alakítani azt a szerepet, amelyet jónéhány elnök már alakított. Az „alakító” szerepkör ez, a saját képre formálásé, és a pénzügyi szakértő, piacorientált, az EU reformját akaró, de az EU szétverésétől visszaborzadó Macron nem a legrosszabb választás ebben az esetben. Sokan mondják: fellélegzés lenne az EU számára. Nem azonnali és végleges mentés, de jó adag friss levegő. London például nem tudja, hogyan reagáljon. Nekik lehet, jobban megfelelne a Le Pen-verzió: ha egy ellenséges, vagy önmagából kilátni nem akaró konstellációval kellene hadakozniuk a Brexit kapcsán, a kedvezőbb brit feltételek elfogadtatása inkább rohamozáshoz hasonló lenne. Egy gyengülő, majd részecskékre szertehulló Uniónak képzelhetjük, mennyi Brexit-érdekérvényesítése lenne. Macron más, eszében sincs lemondani az Unióról, sem belülről szétverni azt, s ha gondolkodik is reformokban (bizonyára teszi), azoknak ha nem is célja, de eredménye lehet az Unió erősítése. Egy erősödött Uniót pedig nehezen hoz engedékenyebb tárgyalóhelyzetbe Theresa May.

Le Pen és Macron rendkívül durva hangvételű kampányzáró tévévitájuk előtt

 

Centrista baloldaliság

Az EU kríziséről sokan és sokat beszélnek, a francia kérdést ezen belül könnyelműség elintézni azzal, hogy ha nem az egyik képlet a nyerő, akkor a másik az, s hogy a franciák végtelen béketűrő elnézéssel viszonyulnak a krízis(ek) iránt. Végső soron a laissez faire-séggel vádolt, az előszeretettel a klinikai normalitás határain belül depresszív franciák közül sokan választottak radikális változást: az establishment-ellenest, azt az oldalt, amely az elfogadott politikai spektrumon kívülről jön, s azt is ígéri, semmiféle megszokott politikai döntést ne várjanak tőle. Ez azért kissé más fénybe helyezi azt a döntést, hogy szintén egy, a sorból kilógó politikai elképzelés mellett tették le sokan a voksukat, mert a Macron-féle függetlenség, ez a fajta baloldaliság, mely centrizmusnak nevezi magát, s ha a gyökereit nézzük, úgy mégis bal, ez az elhatárolódásos (vala)hovatartozás szintén a változtatás igényéből ered. Ennek megfejtése nem lesz könnyű, és mindenképp két momentum között kell megejteni: a választás utáni euforikus időszak és annak a sokak részéről talán bekövetkező felismerése között, hogy lovat, de nem ezt akarták. Hogy a Le Pen-tábor hívei mit lájkoltak, az egyértelmű: EU-, NATO-, iszlamo-, judeo-, homo-fóbia, ide csak a ruszofóbiát nem lehet behozni (de a ruszofiliát igen). A mélenchonisták másik végletként a száz százalékos gazdagadóztatást, a munkahét rövidítését, vagy a nyugdíjkorhatár csökkentését akarták. Le Pennel ne most foglalkozzunk, sok jel arra mutat, hogy élete és (apátlanított) pártja legnagyobb győzelmét aratja. Nem akkorát, hogy nyerjen, de akkorát, mint még soha, akkorát, hogy – ha ügyesen szedi össze pártját – 2022-ben reális esélyei legyenek. Addig bebizonyosodhat, hogy a franciákat nem érdeklik annyira az orosz ügyletek. Ha valakinek (Fillon, Le Pen) bizonyítható orosz befolyásoltságai vagy pénzügyi érdekeltségei vannak (kampánypénzelésig elmenően), az sok francia szemében nem annyira ártalmas, mint egy szaftos, hazai korrupciós ügy. Lehet itt a történelmi barátság szálait (francia kultúra és nyelv mint hivatalosság a cári udvarban, sokak szerint a CCCP-export szocialistává szelídült vonala főleg a francia fővárosban, egyesek szerint az 1968-as diáklázadások is), vagy a most is jól működő gazdasági összefüggéseket is nézni (lásd a francia Mistralok leszállítását csak a Krím-anschluss állította le). Nemhiába pattantak ki információk arról, hogy ha az En Marche! nyer, Macronnak „nincs más” tennivalója, csak szövetségre lépni a jobb-középpel és a bal-középpel. A republikánus jóindulat majdnem biztosra vehető, a szocialistáktól pedig elegen át fognak „riadni” az „enmarchistákhoz”.

Kampánybeszéd közben a centrista jelölt. Hogyan tovább, En Marche?

 

En Marche! – hogyan tovább?

Az elnök nevezi ki a miniszterelnököt, az a minisztereket s az elfogadott séma szerint a kormányfő segít végrehajtani az elnöki döntéseket, kevés esettől eltekintve ők ketten ugyanabból a pártból származnak. Ha nem, azt kohabitálásnak hívják, s erre a képletre egyelőre nem látom a megoldást. A francia elnöknek tényleg több hatalma van, mint a parlamentnek, a parlament csak úgy mehet neki az elnöknek, hogy a miniszterelnököt meneszti, ám az elnök oszlathatja a parlamentet, s egy ilyen hiányban vezethet maga is törvényekkel, vagy referendummal. A parlament tehát áttételekkel operálhat, az elnök közvetlenül avatkozhat be. Ő nevezi ki a miniszterelnököt, a kabinetvezetőket, a követeket és a katonai döntnököket, hadúr és a nukleáris erők parancsnoka. Meghatározza a külpolitikai irányt,  paktumokat köt vagy old, megkerülheti a parlamentet, alkotmánymódosítást kezdeményezhet (hármat ő nevez ki az alkotmánymódosításokhoz értő kilenctagú grémiumból), bevezetheti a szükségállapotot, többlet rendőri és katonai hatalmat alkalmazhat, választásokat indíthat. Tényleg hatalom. Az En Marche! tényleg megpróbálhat startból pár szimpatikus újítást bevezetni, persze az 577 parlamenti hely elvitelére vicces az esély akkor is, ha mindenikre van jelöltjük. Újdonság, hogy fele-fele arányban akarnak női és férfi kandidátusokat indítani. Érdekes kitét, hogy a jelöltek fele olyan legyen, aki még sosem indult. Ugyancsak érdekes, jelöltjeik fele a civil szférából (értsd, nem professzionális politikusságból) származik, hanem vállalkozók, NGO-emberek. Szintén dicséretes kitét, apropó korrupciós félelem: bizonyíthatóan egyik kandidátus felett se fityegjen semmiféle jogi ódium. A szocialista oldalon mindenkinek, aki manifeszt módon Macron oldalán volt, elméletileg nagyon jó lesz, nagy kérdés marad, hogy a párt sérült burkolata kibírja-e a választási nyomáskülönbségeket. A jobboldal továbbra is ramaty helyzetben: hiába szépítik, két variáns között választhatnak: Macron vagy Le Pen. Egyiktől sincsenek elbűvölve, de mindkettővel tovább kell élni, és balanszírozni a végtelenségig, nagyon építeni arra, hogy országszerte tradicionálisan elfogadott, akár szeretett is a republikánus képviselő, a polgármester és így tovább, a szervezetet sok helyen viszi tovább a bázisa. Balanszíroznak, majd ha már a politikából kifogytak, a pénzből is kifogynak: akkor vagy jön a pártélre valamiféle messiás, vagy...



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!