A Freedonia hadművelet 5.

2017. 07. 16. 18:13

A kiképzés utolsó két napján az újságírók csapata hadgyakorlaton vesz részt, melynek neve: Freedonia hadművelet. Kiszabadított túszok, búcsúbeszédek, pálinkás bonbonok Parászka Boróka  riportsorozatának befejező részében.

A Sasok által kiképzett csapat még (vagy már) a buszon, civilben

Az újságírók kiképzéséről készült videót Itt lehet megtekinteni.

 

Mindenképpen összeáll belőlünk is egy csapat, ha nem is olyan mindenre elszánt, és felkészült, mint amilyennek a különleges zászlóalj tagjait megismertük, de valamilyen véd-, és dacszövetség körvonalazódik. Szükség is van rá, mert a kiképzés utolsó két napján hadgyakorlat van: a Freedonia hadműveleten veszünk részt, Marosbogáton. A forgatókönyv szerint egy polgárháború sújtotta országban kellene dolgoznunk, a katonai kontingens részeként, egy katonai körzet lakóiként. „Freedoniában él egy húsz százalékos kisebbség. Igen veszélyes emberek, bajkeverők, akik észrevétlenül el tudnak vegyülni a tömegben. Az a céljuk, hogy átvegyék a hatalmat, de mi ezt nem hagyjuk” – hangzik az eligazítás. „Kérdés van?” – laposan pillantok körbe. Én kérdeznék: miért pont a kisebbség, és milyen kisebbség, etnikai, vallási, politikai? És mi alapján dőlt el, hogy kit támogat a hadsereg? Mi váltja ki az agressziót, milyen jellegűek az atrocitások? Hogy vehetjük fel a kapcsolatot a polgárháború minden résztvevőjével, a front mindkét oldalán? Hol a tolmács, hol a fixer?  – van dilemmám bőven. De nem akarok megint én lenni a nagypofájú magyar, ebben a hadgyakorlatban, ahol a veszélyes kisebbség ellen indulunk hadba. A rögtönzött körzetben ilyen, valóban sajtós kérdésekkel nem foglalkoznak. Egész délután gyakorlatozunk: mi a teendő közvetlen és közvetett támadás esetén, hogyan kell fedezékbe vonulni. Tizenöt-húsz percenként szólal meg a sziréna, különböző hangjelekkel, ezeknek megfelelően kapkodjuk magunkra a cudar nehéz golyóállómellényt, sisakot. Iszkolunk a védett övezetbe a kávé mellől, a vécéről, onnan, ahol a játék-háború épp elér. Aztán lőgyakorlat, nehéz fegyverzettel. Ez már kifejezetten zavar: nagyon valószínűtlen, hogy újságíróként valaha is ilyen közelébe kerüljek. Még valószerűtlenebb, hogy használjam. De azért engedelmesen várok a soromra a rekkenő hőségben, a katonai terepjáró árnyékába húzódva. Közben híreket olvasgatok. „Nem jöhetnek át a román tankok Magyarországon”. Ez a cím ugrik elő legelőször, gyorsan körülnézek, valaki látja-e rajtam kívül. És ha látja, mit gondol a tankokról, Romániáról, Magyarországról, és rólam, aki egy katonai terepjáró árnyékban így tájékozódom. A hír persze álhír, és manipulatív, de nincs idő ezt akkor leellenőrizni. És nem is így működik. A körülöttem lévő katonák zöméhez valószínűleg csak a cím jut el, a zönge.

A terepjáró tetején állva lövök, hatalmasakat rúg a fegyver,

a kiképző nekitámaszkodik a vállamnak, hogy tartson valamennyire, segítsen célozni. Én meg eleresztem az egész tárat, bele a semmibe. Az igazi fegyverek vannak a kezünkben, ott a szerkesztőségi asztalok mögött. És azt lövünk vele agyon, akit akarunk, a rohadt életbe.

Esteledik, mire végre az első katonai gyakorlat, és újságíró járőr-csapatunk elindul a katonai bázisról Freedoniába. Két nőt, két férfit választanak ki, és a tervek szerint óránként váltjuk majd őket, hogy az utasítás szerint „interjút készítsünk a helyiekkel”. Megint nem szólok bele, nem mondom, hogy ilyet terepen dolgozó sajtós aligha vállalna. Katonai kísérettel, este civilek közé menni, frontvonalban – reménytelen vállalkozás. Ilyenkor nem nyilatkozik senki, vagy ha nyilatkozik, abban nincs köszönet és információ. Balsejtelmeim a küldetéssel beigazolódnak, a járőrautó nem tér vissza időben. A játék és a valóság közötti határvonal pedig lassan megint elmosódik. Leszáll az este, a katonák eltűnnek, magunkra maradunk újságírókként. A többiek csoportba verődve találgatják, mi jöhet még. Én a telep szélén üldögélek, egy farakás mögött. Jobb ilyenkor nem tömegben lenni. Jó ilyenkor belátni a környező utakat, házakat. A sötétben bizonytalan alakok imbolyognak, katonai nadrág, civil ing van rajtuk. Feltűnnek, eltűnnek, próbálom megérteni milyen rendben jönnek-mennek a kukoricás között. A közelben parkol egy mentőautó, ellenőrzöm: nyitva az ajtaja. Benézek alája, ahogy tanultuk: nincs-e ott robbanószerkezet. Ez csak játék, ez csak játék – magyarázom újra és újra magamnak – közben pedig, ilyen a veszélyhelyzet, azt keresem, ha jön a támadás, hova rejtőzködjem. Kiveszem a telefonomból az akkumulátort, ne legyen leolvasható az adathordozó. Elrejtem az okirataimat. Ha itt katonai vegzálás lesz, nem leszek könnyű préda.

Egyik óra telik a másik után, egyre biztosabbak leszünk a támadásban. De senki nem lő ránk, a szirénák is elhallgatnak. Minél nagyobb a csend, annál ijesztőbb. Ekkor érkezik a hír, hogy az esti járőröket foglyul ejtették. (Na ugye, na ugye, nem kellett volna így elindulni!). Válságstábot hívnak össze, ott ül az összes kolléga, és arról beszélgetünk: ilyenkor milyen információ szerezhető, és adható tovább, hogyan zajlik a mentés, mit tehet egy fogságba esett újságíró. Közben „videóüzenetet” is küldenek az emberrablók, pont olyan pushit viselő „terroristák” fogták el a kollégákat, mint amilyennel én is a terepre érkeztem, s amilyennel a sajtótájékoztatón részt vettem.

Freedonia ide, Freedonia oda, a fikciós kerettől függetlenül az iszlám terrorizmus szimulációját látjuk. Ezt persze nem mondja ki senki, annál korrektebb a forgatókönyv. A kollégákat a viedóüzenetek szerint nem kímélik. Órákon át tart a kihallgatásuk, „kínzásuk”. Elmagyarázzák, miért térdepeltetik, hogyan állítják a falhoz a foglyokat hasonló esetekben: melyek azok a testtartások, amellyel az ellenállás megtörhető.

Elmondják, melyek a dehumanizáló technikák, és hogyan lehet ezek ellen védekezni.

Több mint nyomasztó, amit látunk, habár tudom: terepen nem ez a fajta veszély a leggyakoribb. Amit látunk, az kifejezetten katonák ellen indított támadás, úgy is zajlik. Az aprótermetű, madártestű kolléganőnek folyamatosan üvöltik a fejébe, hogy mondja meg a rangját. Nyilván nem mondja meg, nincs is rangja, nem katona. Jóval éjfél után jár, nem fekszik le senki, várjuk az újabb híreket, latolgatjuk az esélyeket. Egyre kimerültebbek leszünk. Próbálom oldani a hangulatot, gyümölccsel kínálom az egyik kiképzőt, pont az ül mellettem, akivel az ejtőernyős ugrás során, a nevem miatt is volt már összezörrenésem.

„Nem eszem gyümölcsöt, csak húst” – mordul rám, a sötétben úgy tűnik: vicsorít. Már vonnám a vállam, és fordulnék el tőle, amikor utánam szól „te meg miért beszélsz olyan rondán románul”. Rondán? Egészen biztos, hogy rondán beszélek románul? – kerekedik el a szemem. A sajtósok egymás után kiabálnak be, hogy nagyon szépen beszélek, sőt, kifejezetten jól románul. Majdnem kicsúszik a számon, hogy ahhoz képest, hogy ő a nevemet sem tudja kimondani, én azért messze jobban beszélem az ő anyanyelvét. Aztán inkább terelni kezdek, csevegni Szatmárról, meg Máramarosról, ahol ezt a „ronda románt” végül megtanultam. „Különben is, verje mindenki a sajátjával a csalánt” – vágok kicsit oda, nagyot nevetnek nem csak a civilek, a katonák is, az egyik hahotázva megcsapkodja a hátam. Oldódna a hangulat, de a kiképző érzi, hogy rajtavesztett, megint belém köt: „Úristen, hogy meg voltál ijedve az ejtőernyős ugrásnál!’ – mondja kötekedve, nem csak a nyelvvizsgáján buktam meg, hanem gyávának is minősültem. „Ebben az országban még van rajtam kívül egymillió kétszázezer ember, akinek nem román az anyanyelve” – indulatosan válaszolok, és otthagyom a társaságot. Nem érdekel már a háborús hangulat, a kukoricásban felvillanó fehér ingek, a kinézett menekülési útvonalak. Akármit is modellezünk is, akármilyen elképzelt országban vagyunk, jól koreografált stratégiák katonáiként, mégiscsak a saját rögeszméink foglyaként viselkedünk. És dacára a sok-sok évnyi, nacionalizmussal folytatott birkózásomnak, az empátia gyakorlatoknak, a megértő szándéknak – én sem tudom ezt kezelni. Elvesztem az önfegyelmem. Ez is a hadgyakorlat része lenne? Most buktam le, mint gyenge láncszem?

Az egyetlen velünk lévő katonanő jön utánam. A sötétben átfogja a vállam. Vigasztal, támogat, szolidarizál. Őszinte, kedves, öt perc sem kell, belenevetünk a sötétbe. Rémes a rendszer, de kikezdhető, és átalakítható: ez ennek az egy hétnek a legnagyobb tanulsága, tapasztalata.

A hadgyakorlat zárásaként reggel „kiszabadítjuk” a foglyul ejtett újságírókat. Helikopterek, terepjárók, fegyveresek, látványos show, megint kamerabarát, jól filmezett akció. Egy „UN” feliratú épület körül zajlik a harc, a domboldalon betonelemekből emelt tankcsapdák. Mikor kerülhetett ide ez az ENSZ központ? – kérdezgetem, senki sem tudja a választ.

Gabriele del Grandera gondolok, akit Törökországban tartottak fogva idén tavasszal. Nem törvényen kívüli terroristák, hanem a török hatóságok. És akinek a szabadulása korántsem volt ilyen látványos, színes szélesvásznú, mint ahogy azt mi eljátszottuk. Azóta a Gabriele del Grandeert küzdő emberjogi aktivistákat is letartóztatták, egyre-másra érkeznek a hasonló visszaélésekről, agresszióról szóló hírek. Így a háborús-játék happy end-jét megint csak távolról, és kissé csüggedten figyelem.

Este buli van, a lányok kicsípték magukat, a fiúk civilben feszítenek. Nézem a kiképzőinket, akiknek a parancsszavait egész héten hallgattuk. Kedves arcú huszon-harmincas fiatal férfiak. Ha szembe jönnének az utcán, azt gondolnám, egy-egy átlagos marosvásárhelyi tornatanárral, hivatalnokkal találkozom. Én lépek oda hozzájuk koccintani: „a ronda román tudásommal” szeretném megköszönni a türelmüket, és az együttműködésüket. Meglepődnek, megilletődnek, koccintunk. „Remélem, tanultál tőlünk” – mondja a katona, aki egész héten kötözködött velem. („Azt tanulta, hogy ne álljon szóba ilyen alakokkal, mint te” – csikorog mellettem egy csípős szájú román kolléganő, jó hangosan nevetek, hátha nem hallja rajtam kívül senki.)

Utolsó nap a záróünnepségen megemlékezünk az afganisztáni kiküldetésben elesett katonákról. Ekkor tudom meg, ki volt a férfi, akinek az arcképhez a bejáratnál hozzászoktam. Tiberius Marcel Petre őrnagy. 2009-ben halt meg egy bevetésen. Utóbb próbálom összerakni a róla szóló információkat: átlagos katonasors, amely egy katonai kísérettel búcsúztatott nájlonzsákban ért véget: ez a kép is fellelhető a neten.

„Annyiszor hallom a kérdést, hogy Afganisztán miért a mi háborúnk” – mondja a búcsúbeszélgetésen az egyik román kolléganő. Nem fejti ki meggyőzően, hogy ő milyen választ kapott erre a kiképzés alatt. De elmondja ő is, ahogy mindenki sorra: milyen tisztelet ébredt a hadsereg iránt a résztvevőkben, mennyire másnak tűnik az itt végzett munka, az itt vállalt felelősség.

A szerző teljes harci díszben, a kurdoktól kapott sállal

 

Utolsóként kerül rám sor. Nem akarok szépelegni. „Erdélyben vagyunk, tabuk vesznek körül. Bizalmatlanok az itt élő magyarok veletek, a román hadsereg tagjaival szemben. És bizalmatlanok vagytok ti a magyarok iránt. Mindenkiben joggal merülnek fel kérdések. És ezeket nem lehet nem megválaszolni. Több etnikai közösség él ebben az országban sok-sok rossz történelmi emlékkel, de ugyanaz a béke és a biztonság iránti igény. Amíg a hadsereg ezt szolgálja, addig az újságíró, a média, a nyilvánosság partnere ebben. Nincs az a katonai szabály, az a stratégiai cél, ami ne rendelődnék alá az emberi jogoknak. Amíg ezeket véditek, addig, és csak addig, ugyanazon az oldalon állunk.”

Ropizással, koccintással oldjuk a hangulatot, amit oldani kell. Piros-fehér-zöld szalagos bonbonokat vásárolok ajándékként román barátaimnak. Az egyik dobozon egy ostort cserdítő betyár, a másik dobozon egy ostort cserdítő betyárnő van. Borzasztóan giccses, soha a büdös életben nem jutott volna eszembe ilyesmit vásárolni. Most azonban jó ürügy arra az ajándékozás, hogy elmondjam: a válság nőket, férfiakat egyaránt sújt, a válság megoldása is a nők meg a férfiak kezében van. Nőket a védelmi övezetekbe, nőket a békefenntartó egységekbe, nőket a háborús bűnök feltárásáért végzett munkához.

Nevetnek a szalagos cukorkán, bár vitatják, hogy a töltelék, a magyar szilva-, barack, és körtepálinka tényleg hungarikum volna. Akármi is a pálinka, vagy a cujka: a nemzeti identitás fontos alapanyaga az alkohol – búcsúzom tőlük. Harsogva nevetnek, azt hiszik, viccelek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!