A Freedonia hadművelet 4.

2017. 07. 15. 20:24

„Mi kellene ahhoz, hogy két csíkszentdomokosi magyar nő, és mondjuk két Nyárád-menti roma lány úgy állhasson a román katonák mellé, ahogy az amerikaiak közt az afro-amerikai lányok várakoztak az aranyosgyéresi reptéren?” Parászka Boróka riportsorozata.

 

Úton valamelyik Vásárhely közeli gyakorlótérre. Egy alig látható katonai világ civil létünk mellett

 

Sorra bejárjuk a gyakorlótereket Marosvásárhely környékén, el Aranyosgyéresig és Marosbogátig. Volt, amelyikről tudtam, volt amelyikről nem. De arról, hogy milyen összefüggő műveleti terület kellős közepén élek, arról nem volt fogalmam. A civil életünk mellett van egy másik, alig látható katonai világ: lőterekkel, gyakorlópályákkal, tankcsapdákkal, repterekkel. Reggelente a kaszárnyában felhúzzák a román – és mellette az amerikai zászlót. A laktanyában ott vannak az amerikai katonák is – nem találkozunk velük, de tudunk róluk. Aranyosgyéresen messziről látjuk egy csoportjukat: hat ember, három férfi, három nő (kettőjük afro-amerikai) várakozik egy repülőgép mellett. Biztonságpolitika iránt érdeklődőként követem, hogy mit jelent Románia NATO-tagsága. De azt, hogy az amerikai hadsereg a szomszédomban, a városomban van elszállásolva – nem tudtam. Néha látom az aranyosgyéresi repülőtéren fel-le szálló gépeket. De eddig azt gondoltam, ez valami időszakos dolog. Most viszont láttam, hogy landolnak, hogy indulnak útnak menetrendszerűen.

Próbáltam felidézni: mikor volt az erdélyi magyar közéletben vita arról, hogy a magyar közösség hogyan vesz részt az ország honvédelmében? Vagy mit vár el tőle? Mit gondol az ország NATO-tagságáról? Azokról a katonákról, akik a magyarok lakta vidékeken is állomásoznak. Nem tudok ilyen vitáról. Próbálom elképzelni,

mi kellene ahhoz, hogy a román fegyveres testületekben kisebbségi nők szolgáljanak.

Mi kellene ahhoz, hogy két csíkszentdomokosi magyar nő, és mondjuk két Nyárád-menti roma lány úgy állhasson a román katonák mellé, ahogy az amerikaiak várakoztak az aranyosgyéresi reptéren? (Barátaimnak mesélem a dilemmámat: azonnal jön a válasz: egy egyházi iskola létrejöttét nem tudjuk elérni, és te azt kérdezed, mennyire vesznek részt az erdélyi magyarok a román haderő kontrolljában? Azt.)

Kényszeresen vissza-visszatértem a kisebbségi ügyekre, a hadseregen belüli nemi és etnikai arányokra, az elcsattanó poénokra, a nyelvi akadályokra – miközben a katonai reptér sajtósa arról beszélt, mi mindent adtak a románok a repüléstechnikának. Soha még ennyire „rögeszmésen” nem foglalkoztatott a kisebbségi kérdés, mint itt, a romániai (és nem román!) hadsereg kötelékében. Valódi ejtőernyős ugrást is megnézhettünk ezen a napon, de előtte rögtönzött sajtótájékoztató volt, magasrangú katonai résztvevővel. A kollégákat a hadsereg utóbbi időben Romániában elszenvedett balesetei (?), és a katonaságon belüli munkabiztonság érdekelte. Álldogáltam nyakamban a Törökországból hozott kurd kendőmmel, a válságövezeti tapasztalataimmal, és a többször kiröhögött magyar akcentusommal, hátam mögött az amerikai katonákkal, körülöttem a nevemet kimondani sem tudó román katonákkal, és a kedvesen, megértően feszengő román kollégákkal, s azon gondolkodtam: lehet-e itt nekem kérdezni? Például arról, hogyan működik most a romániai NATO-tagság, mit ad, mit kap az ország? Vagy arról, mit keresnek Afganisztánban, Irakban a romániai katonák? Végül nekilendültem a kérdéseknek, és kaptam mosolygós, témakerülő válaszokat is, meg egy katonai érmet annak emlékére, mennyire szórakoztató, ha egy magyar nő Marosvásárhely és Kolozsvár között a román hadviselésről érdeklődik.

Közös fotó az ejtőernyősök által hozott zászlóval   Fotók: mapn.ro

 

Az ejtőernyős ugrást végignéztük a levegőből, majd megnéztük azt is, hogyan érkeznek a katonák a földre. Egyikük hatalmas trikolórral ereszkedett, az újságírók tiszteletére. A kollégák nevetve, felszabadultan várták. Örültek a zászlónak, az újabb fényképezési lehetőségnek. Én pedig azzal a tapasztalattal figyeltem őket, amit az utóbbi évek székelyföldi, erdélyi zászló-háborúja jelent. Azt, ahogy megjelentek az óriási székely zászlók, aztán a még óriásibb román zászlók Sepsiszentgyörgytől Besztercéig. A viták, hogy mit lehet kitűzni, meg mit nem. Feltartóztathatatlanul jöttek az asszociációk. Rengeteg román- és magyarellenes szidalmat hallottam már életemben. Ebben nőttem fel, mint megannyian itt Erdélyben. De a legfékeveszettebbek, az igazán zsigeriek mindig a fegyveres testületeket érintették. A bozgorozástól a bocskorozásig megannyi káromkodás visszhangzott bennem, miközben felnőtt újságírók ugráltak körülöttem, és várták, hogy földet érjen a lobogó. Csináljunk csoportképet! – kiabálták, és mindenki odarohant az időközben földet érő ejtőernyőshöz, hogy a zászlót segítsen kibontani. Nem tudtam részt venni ebben. Nem azért, mert az „román zászló” volt, én meg magyar vagyok. Hanem a körülöttem lévő veszteségek, bántások, viták miatt: a rendezetlen évszázados sérelmek miatt, amelyek mind fegyverekhez, katonákhoz, és felségjelekhez kötődnek. Azért, mert az utóbbi években

felségjelektől felségjelekig látok hányódni embereket, zászlók és határok között látok szenvedni menekülteket.

Nincs az a felségjel, zászló, amit én simogatni tudnék ma, ami mögé fel tudnék sorakozni. Egyedül álltam a tömegben, és minden erőfeszítésemet arra fordítottam, ne látszódon mindaz az arcomon, ami a fejemben zakatol, amikor a sokat látszott, nagyon edzett kolléga nyakon ragadott. Gyere „unguroaică” (magyarka) te is – mondta, kézen fogott, és nevetve magával sodort.

A sisak és a golyóálló mellény mögött ott a sokféleség a kiképzésben részt vevő újságírókban

 

Az érzékelhető, de ki nem gyúló feszültségek megint a platós teherautón utazva oldódtak. Annyiféle népek laknak itt – mondja az egyik alacsony, keménykötésű katona, akinek a tekintete kísértetiesen hasonlít a portán látott ismerősömhöz – te például hol laksz? Jedden, mondom, magyarul is, románul is a település nevét. Jedd a magyar neve? – kérdez vissza. A magyar, de tulajdonképpen török név. Azt jelenti: hét. „Török? Hát hogy lehet az?” – értetlenkedik új beszélgetőtársam, és figyelmesen hallgatja, ahogy a törökökről, a török hódoltság évszázadairól beszélek. „Nahát, nézd meg az én pofám,  nem olyan vagyok, mint egy zsíros képű török? És hogy hívnak? Turcunak!” – túlneveti a poros úton robogó teherautót. Én meg Galescu vagyok – meséli a temesvári kolléga – és hozzáteszi, szerinte pont úgy néz ki, mint egy német, pedig hát a galloktól származik, amint azt a neve is mondja. A bukaresti fotóriportertől én kérdezem meg, kissé óvatosan: nincsenek tatár rokonai? Halkan válaszol: a nagyszülei dobrudzsaiak. Hosszabb várakozás után mondja, immár a buszon, hogy egyszer próbált lovagolni, meg nyilazni, remekül ment neki, biztos a vérében van. Elszabadul a multikulti adomázás, nem tudom miért és hogyan, talán vigasztalni akarnak, vagy tényleg beleélték magukat a katonai kiképzésben edződő újságírók a sokféleségbe?

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

A Freedonia hadművelet 1.
A Freedonia hadművelet 2.
A Freedonia hadművelet 3.
A Freedonia hadművelet 5.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!