A Freedonia hadművelet 3.

2017. 07. 14. 21:15

Parászka Boróka riportsorozatának harmadik részében a román hadsereg sajtósok számára szervezett kiképzésén bekapcsolódunk egy gáztámadásba, majd részt vehetünk egy lőgyakorlaton. Közben az ejtőernyős próbaugrást is vállaló szerzőről megállapítást nyer: nem csupán magyar, hanem autonómista is.

 

Bevetés előtt a ponyvás szállítóautón a sajtós egység   Fotók: mapn.ro

 

Délután a Marosvásárhely melletti gyakorlótérre megyünk terepre. A délelőtti ismertetőn elhangzottakat a mezőn is bemutatják. Miközben a katona azt magyarázza, hogyan ismerhető fel a földfelszínről, az elhelyezett jelekről, a növényzetről az akna, hány típusú robbanószerkezet bukkanhat fel, eszembe jut az Európában sokszor hallott kérdés: miért nem mennek haza a háborús övezetekből elmenekült emberek, ha már a harcok abbamaradtak. Szíriában és Irakban települések sorát aknázták sűrűn alá az utóbbi években. Nem véletlenszerűen: a lakóházakat, a kutak környékét, azokat a csomópontokat, amelyeket az emberek nem kerülhetnek ki. Nagyon sokan mindenféle személyes tárgy, okirat nélkül menekültek el (ez még gyanúsabbá teszi őket), és azért nem fordultak vissza, legalább az azonosító dokumentumokért, mert tudták: elhagyott otthonaikban leselkedik rájuk a legnagyobb veszély. „Bármiből lehet robbanószerkezetet csinálni” – mondja a kiképzőm, és egy szegekkel teletömött kürtőt mutat. „Sok katonát ölt meg ilyen”. Szeretném ezekről a veszteségekről kérdezni, de nincs idő.

Következik a gáztámadásra való felkészülés. Körben mindenhol tüzek égnek, fényes nappal van, de alig látunk: vastag füst lep be mindent. Hármas csoportokban kell nekifutni a támadás alatt lévő, előttünk álló szakasznak. Nem választok jól párt, két férfi kolléga mellé sodródom, velük rohanok be a nappali sötétségbe. Az út felénél sem tartunk, amikor felharsan a figyelmeztetés, szabály szerint, háromszor: „Gaze!  Gaze! Gaze!”.  Előkotrom a gázmaszkot, amiről utoljára kamaszkoromban olvastam részletesen, egy partizános könyvben. Pont olyan futni benne, mint ahogy abban a regényben leírták: légszomjam van, úgy érzem, felrobban a halántékom. A fiúk jó pár lépésnyire előttem szaladnak, amikor az első lövéseket meghalljuk. Ekkor már annyira elsötétül körülöttem minden, hogy elvesztem a realitásérzékemet,

nem gondolkodom azon, hogy ezek a lövések „igaziak-e”, vagy sem.

Tájékozódni sem nagyon tudok már, talán az oxigénhiány miatt, talán a füst miatt, vagy az itt-ott fellobbanó lángok zavarnak meg. Csak sejtem, hol vannak a többiek, és merre van a cél, amerre haladnunk kell, laposkúszásban, drótakadály alatt. Az akadály mögött van egy sebesült, rá még az eligazítás alatt felhívták a figyelmünket: őt el kell látni, és fedezékbe kell vinni, mert „embert nem hagyunk hátra”. Még mindig a drót alatt vergődőm, egyre lassabban kúszom, a könyököm csupa seb. Nem tartottam be a szabályt: mondták, hogy a teljes testet fedő ruhában megyünk bevetésre, de nem vettem komolyan, és túlságosan kísértett az állig felfegyverzett-felöltözött katona egykori látványa. Alkaromról, könyökömről lejön a bőr, vérzik, fulladozom. Már látom az akadály végét, amikor muszáj lazítanom a gázmaszkon, hogy levegőhöz jussak, legalább egy pillanatban. Tudom, ha tényleg gáztámadásban volnék, ebbe a gesztusomba belehalnék. A mellettünk rohanó katona biztat: meg tudom csinálni, üvölti, ne adjam fel. Ez hajt? Vagy a kényszerképzet, hogy tényleg veszély van? A lehetőség, hogy ez egyszer, tényleg megtörténhet? Vagy a tudat, hogy ez, és ennél sokkal kegyetlenebb helyzetek megtörténtek? Fekszem a fűben Marosvásáhelytől néhány kilométernyire, és az áprilisi szíriai gáztámadás képei jönnek elő. Khan Sheikun tragédiája a habzó szájú, levegőért hörgő gyerekekkel, nőkkel.

Csalok, levegőt lopok, csak egyetlen pillanatra, és végül teljesítjük a távot, nem hagyunk embert hátra. Az arra kijelölt sátorban, ahol a gáztámadást imitáló kemikália sűrűsödik be, még az utolsó guggolásokat, tornagyakorlatokat is abszolváljuk maszkkal a fejünkön. Mégsincs sikerélményem.

Tudom, hogy élesben, ezzel az erőnléttel nem tudnám végigcsinálni a feladatot.

Megfulladnék, nem látnám el a sebesültet, nem jutnék el a célig.

Próbálom viccel oldani a kudarcomat. – Azért ez itt, Marosvásárhelyen, a Kombinát tövében, hasznos tudomány, nem? – poénkodom a mellettem guggoló katonával, a gázmaszkot lobogtatva. „Hát, ha a Kombináttal valami baj lesz, azon a gázmaszk nem segít” – mondja messzire révedve. Nyitott, platós teherautón megyünk vissza a laktanyába (újságíróknak még gyakorolni kell a fel- és lemászást, itt is megy a szánalmas kínlódás). Körülöttünk civil forgalom, egy ablaküveg-szállító autó, családi járgányok, arrébb füstöl a vegyipari központ: pillanatok alatt körülvesz a hazai béke. Mi mégsem tudunk szabadulni a modellezett gáztámadástól. A teherautót kísérő katonát faggatom: volt-e hasonló éles helyzetben része. Volt, mondja, de nem mesél. Nekifut, elhallgat, nekifut, témát vált. Jó katonának lenni, mondja, olyan sokfelé utazott. Volt például Japánban is, teszi hozzá. Hogy azok milyen tiszták. Az utakat is samponnal mossák fel. Samponnal! Képzeljem el. És, és igen, volt Hirosimában is.

Előkészület a gáztámadásra, utána indulhat a tollforgatók rohama

 

A félig megélt háborús történetekhez kezd élesedni a fülem. Egy-egy elejtett részlet, be nem fejezett emlék gurul elő innen is, onnan is. Asszociációk, apropók, emléktöredékek. Első este egy pszichológus is előadást tartott a háborús traumákról, de rá jutott a legkevesebb idő. Gyorsan lekeverte a kötelező köröket, nem tudtunk meg sokat arról, mivel szembesülnek, mire számíthatnak a román hadsereg tagjai. Egy ebédszünetben ismeretlen katona csapódik mellém. Nem a  különleges zászlóalj tagja, de ott szolgál a dandárban. Ő is volt Afganisztánban, kétszer is – mondja – de most egy ideig nem megy. Két kicsi óvodás gyereke van, amíg fel nem nőnek, itthon marad. „Aztán, ha kell egy iPad, vagy egy laptop, megint útra kelek.” Megéri, egy Ipadért? – kérdezem, és nem veszem le a szemem az arcáról. Állja a tekintetem, talán még mosolyog is egy kicsit. „A feleségem, tudja, a feleségem nem tud semmit. Csak azt, hogy elmentem, és visszajöttem. Hogy volt pénz. De arról, hogy mi történt Afganisztánban, soha nem mondtam semmit. Ő nem kérdezett, én nem beszéltem”. Ilyen direkt módon csak azok érintik a kiküldetést, akik már több bevetésen voltak, és akik, a közeljövőben legalábbis, nem készülnek vissza. Másik, Marosvásárhelyen szolgáló katona arról beszél: lehet keresni ezekkel a háborús szolgálatokkal, de korántsem annyit, mint amennyit a civilek elképzelnek. Rengeteg energiát fordítanak ezek a katonák a képzésre – mondja – ennyi erővel  Nyugat-Európában, békés körülmények között, legalább ennyit, vagy ennél is jobban lehet keresni. Akkor miért vállalják Afganisztánt? A gyötrődést? Többen, több választ adnak rá. Van, aki azt mondja: már a középiskolában eldől a fiúk sorsa. A szegényebbek, azok, akik anyagi okok miatt nehezebben tanulhatnának tovább, katonai oktatásban részesülnek. A legjobbakat továbbirányítják az akadémiára, egy idő után nehéz letérni a pályáról. Van, aki kitart amellett: ez, a hazai körülményeket ismerve, mégiscsak egy biztos, és nagyon jó bevételi forrás. Ahogy a fegyverekkel való pózolást, az egyenruhás defilálásokat figyelem: biztos, hogy sokakat vonz a katonai miliő is. Nem utolsó sorban újra és újra felbukkan a patriotizmus, a nacionalizmus: néha el tudom választani, mit látok, néha összefonódik az, amivel szembesülök.

Az első napokban gyanútlan vagyok. Évek óta dolgozom többnyelvű környezetben, rengeteg emberrel, akik törik az angolt, vagy épp azt az idegen nyelvet, amin megértetik magukat. A menekültútvonal bábeli hangzavarában otthon érzem magam. A krízisövezetekben tanultam meg azoktól a nyelvi gátlásaimtól megszabadulni, amelyekkel egyébként, erdélyi magyarként mindig küszködtem. Már elfelejtettem azt, hogy óvatosan kell megszólalnom románul, a nyelvtani helyességre, fogalmi pontosságra gondosan vigyázva, nehogy szó érje a ház elejét. Erdélyi magyarok sokszor kerülnek kellemetlen helyzetbe nyelvi korlátaik miatt. Én mindig magyar gettókban éltem. Magyar középiskolában, a magyar határ mellett nőttem fel, Magyarországra jártam egyetemre. Románul, felnőttként, könyvből tanultam meg, arra a gyatra nyelvtudásra hagyatkozva, amit a román közoktatás nagyon alacsony színvonalán szereztem. Szóval ezt a későn szerzett románt beszélem, korántsem hibátlanul. Sajtós kollégáim kedvesen viszonyulnak ehhez, az erdélyi újságírók számára természetesek a hibák, a többiek számára inkább egzotikusak. Néha kijavítják az apróbb szabályszegéseket, nagyokat beszélgetünk közben. A katonák azonban egyre távolságtartóbbá válnak. Egyre kevesebbet viccelődnek velem, és az én poénjaimra sem vevők. Ekkor tűnik fel, hogy Ferencnek szólítanak. Ismerik a hivatalos okirataimat, tudják, hogy újságíróként nem használt második családnevem Ferencz. Ezt könnyebb kimondani, úgy tűnik, mint a Parászkát. (Van még valaki köztünk, aki bár román, lengyeles családneve van, sz-szel, k-val – esetében nem okoz gondot a kiejtés). Többször kérem őket, hogy használják a másik nevem – nem reagálnak. Feldereng néhány katonatörténet arról, hogy „vesztették el” a nevüket erdélyi magyar katonák a román hadseregben, milyen általános problémát jelentett, hogy nem tudták, vagy nem akarták kimondani a román felettesek, katonatársak a magyarok neveit. Az is beugrik, hogy a kiképzésünkkel megbízottak között van néhány magyar nevű fiú is. Soha senki nem szólalt meg magyarul a kaszárnyában töltött napok alatt. És azok, akikről sejtem, hogy magyarok, vagy magyar felmenőik vannak, véletlenül sem érintkeznek velem.

Évek óta követem az etnikai konfliktusokat, soha semmilyen problémám, személyes gondom nem volt. Most mégis zavarba jövök, nem tudom kezelni a helyzetet. Nem is tudom elhinni, hogy az, ami lassan derengeni kezd, az tényleg az, aminek látszik:

egyáltalán nem magától értetődő mindenkinek, hogy van itt egy magyar is.

Közben megy az ugratás a katonák között: az olténiaiak a moldvaiakat cukkolják, a moldvaiak az olténiaiakat, és közösen heccelik az erdélyi románokat. A román-román regionális feszültségek új arcát ismerem meg. Csípős, kíméletlen, vicces.

Velem kapcsolatban a legtöbbször az autonómia a poén forrása. Mivel magyar vagyok, a magyarokról meg ez jut eszükbe. Azért megyek az út másik oldalán, és nem ott, ahol a többség, mert én autonómista vagyok. Azért van nálam mindig hátizsák, telepakolva, mert egy autonóm mindig ellátja magát. (Nem, bakker – dohogok – azért van nálam táska, laptop, jegyzettömb, mert így közlekedik egy újságíró, ahogy nem hagyod el a fegyvert katonaként, úgy nem hagyod el a diktafont, papírt, ceruzát ebben a szakmában). Azért vagyok balkezes, mert autonóm vagyok! Azért nem eszem húst, mert autonóm vagyok. Végtelenített vicc ez az autonómia. Teszek egy óvatos kísérletet, hogy ezt az autonómia kérdést  kicsit alaposabban  érintsük, de nincs akivel tárgyalni. Nagyon felületesen tájékozottak, és egyre inkább rájövök: ezek a Moldvából, Olténiából ideérkező katonák nemhogy az autonómia vitákról nem tudnak semmit, de nekik még az is különösnek számít, hogy magyar vagyok.

Másnap lőgyakorlat. Zárt, visszhangos csarnokban, fülvédőben. Alig értem a nekem címzett utasításokat, többször visszakérdezek, mi is hangzik el célzás és lövés közben. Nem hiszek a saját fülemnek egy adott pillanatban, miről beszélünk itt lövöldözve? Autonómiáról? – kérdek vissza, kicsit hitetlenkedve, kicsit viccelőde. A mellettem álló arca elnyúlik. Azt hiszem, túllőttem a poénon. A feszültség továbbra sem enyhül, második leszek a nők között a lövészeti versenyen (első a súlya miatt többször megszólt konstancai kolléganő, akit végig cukkoltak, és aki aztán biztos kézzel tökéletesen telibelövi a céltáblákat, intő jelként, hogy hol a testszégyenítés határa). Lövészet után „Ferencnek” adják át az elismerő oklevelet, és ekkor már, köszönet mellett nyomatékosan közlöm, nem vagyok Ferenc.

Reggel és este menetrendszerűen megyek el a portán kifüggesztett férfi fotója mellett, már ismerem a tekintetét, a zubbonyát, köszönök is neki magamban. Napok óta próbálom kifürkészni, mi van az egyenruhás kiképzők szemében, már azokéban, akik leveszik a napszemüveget időről-időre. Nehézkes a kapcsolatteremtés, legalább itt, ennek a fénykép-férfinak állhatom a tekintetét.

Nehéz követni a szimulációs gyakorlatok szabályait: mettől meddig reális ez a kiképzés? Egyik reggel azt gyakoroljuk, hogyan kell utcai összecsapáson dolgozni. Civil ruhás tömeg érkezik, a helyi csendőri egység veri vissza a „tüntetőket”. Szabály szerint megállok a tömeg szélén, a két társult kolléga elköveti a klasszikus hibát, beáll a csendőrök és a tüntetők közé. Őket azonnal megtámadják a támadók (vigyázva, hogy senkinek ne essen igazából baja), és utána rögtön kiemelik a csendőrök. Én azonban csak ácsorgok, és közben nem tudom leküzdeni a kényszerképzetet, mennyire hasonlít ez a szimulált összecsapás a téli, kormányellenes helyi tüntetésekre. Végül néhány statisztának eszébe jut, hogy talán engem is meg kellene támadni, dacára annak, hogy nem álltam be a frontvonalra. Megpróbálnak lefogni, védekezem. Ne izguljak – mondják, – ez csak gyakorlat. – Nem baj – mondom – gyakorlatból se tegyék rám  a kezüket. Dulakodunk, majd verekedünk: jó néhány nappal vagyunk a kolozsvári Pride-ot követő események előtt, még nem sejtem, mennyire fontos demonstrálni a hazai fegyveres erőknek, hogy civilek és újságírók személyes szabadsága jogi indok nélkül nem korlátozható. Mennyire fontos megmutatni: mi az önvédelem, a személyes integritás. Belgrádban néhány héttel korábban arról hallgattam előadást: emberrablások, atrocitások idején létfontosságú, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Minden támadás, rablás alatt töltött perccel csökken a kiszabadulás esélye. Végül valódi összecsapással zárul a gyakorlat, a statiszták próbálnak lefogni. Én nem hagyom magam. Földre esem, összetapossák az ujjperceimet, az arcomba könnygázaznak, a kivonuló csendőrök és a tüntetők közé szorulok a földre, megsérül a lábam. Egy csendőr nadrágszíjába kapaszkodva keveredem ki a tömegből. Várom, hogy legyen kiértékelő, hogy ezt beszéljük meg, ki meddig mehet el, miben-kiben bízhat. Nincs kiértékelő, és kicsit értetlenkednek is, miért nem tűrtem, hogy bár játékból foglyul ejtsenek. Csak a fotós kolléga panaszkodik halkan: ez a valóságban is így zajlik, veszélyben az újságíró, a felszerelése, a kormányellenes tüntetések alatt nagyon rossz tapasztalatokat szerzett.

Az összecsapás után alig pihenünk, a kiképző terep következik: kötélmászás, sáncugrás, drótkötél alatt hason csúszás. Van, amit végigcsinálok, van amit nem. Újabb demonstráció arról, mennyire felkészületlenek vagyunk. Az ejtőernyős szimulálásnál azonban felmegyek az ugráshoz a toronyba. Annak ellenére, hogy rendkívül erős tériszonyom van. Nem tudom pontosan, miért vállalom. Ha ez az ára annak, hogy eljussak egy krízisövezetbe, valószínűleg vállalom az ejtőernyőzést. Csak úgy, az ugrás öröméért biztos nem. A kollégákon is azt látom: a kalandvágy mellett egyre nagyobb a dac is, hogy ne maradjanak szégyenben. Fegyelmezetten végigcsinálom a protokollt, ahogy megtanultuk, hangosan jelentem, hogy kész vagyok az ugrásra – és aztán, az utolsó lépés nem megy, képtelen vagyok kilépni. Lent nevetnek, hallom, hogy biztatnak: „Ferenc”.

Nekimegyek a semminek, kezemet magam előtt összekulcsolva, fejemet a vállam közé hajtva, előírásszerűen, de iszonyú rémülettel. Ez most egy azértis ugrás.

A gyakorlatról fénykép és felvétel is készül. Jól látszik, mennyire rettegtem. Utóbb megtudom, hogy az egyik katona, a ferencezős, kiposztolja a facebookra. Milyen nevetséges, ahogy ez az újságíró, ez a magyar újságíró így retteg az ugrásról. Nem foglalkozom az üggyel. Az én rettegésem, az én legyőzött tériszonyom, ennyi félnivalóm legyen minden krízisövezetben.

(Folytatás)



Ez is érdekelheti...

A Freedonia hadművelet 1.
A Freedonia hadművelet 2.
A Freedonia hadművelet 4.
A Freedonia hadművelet 5.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!