A Freedonia hadművelet 2.

2017. 07. 13. 20:36

Évente száz újságíró hal meg katonai övezetekben, a válságzónákban átalakul a haditudósítás, a krízishelyzetekben végzett újságírói munka jellege, tétje. A felkészülést ma gyakorta fegyveres testületek segítik. Parászka Boróka riportsorozatának második részében is arra keresi a választ, mit keres egy magyar újságíró a román hadseregben.

 

A kiképzésre vonuló sajtós csapat még civilben

A riportsorozat első része ITT olvasható.

 

Rövid bevezetőt kapunk arról, hogyan épül fel egy olyan különleges egység, amilyen a Sasok zászlóalj, hogyan oszlanak meg a feladatok, a hatáskörök, a szakterületek. Szó esik a terepmunkáról, Afganisztánról, a háborús övezetekre vonatkozó nemzetközi jogszabályokról, a biztonsági előírásokról, a kiképzésről, de a leginkább arról: hogyan lehet tizenkét ember munkáját összehangolni, csapattá szervezni. Rövidfilmet látunk arról, hogyan választják ki a különleges egységek tagjait, azt is szemléltetik, mit jelent feladni, kilépni a kiképzésből: ilyenkor a távozó rituálisan megkongat egy erre a célra felállított harangot, elbúcsúzik a maradóktól. Ez a kudarc nem végleges bukás, hangzik el, minden emberi készség, erő használható, csak meg kell találni a helyét. Egészen más hangulata van ezeknek a magyarázatoknak, mint amilyen képzet bennem a kelet-európai hadseregekről korábban élt. A különleges zászlóalj elméleti, fizikai és gyakorlati felkészítéséről nagyon sok mindent elmondanak: egészen művelt emberek portréja rajzolódik ki a beszélgetéseinkből. Nem izom- és erőgépekként, parancsok végrehajtóiként mutatkoznak be, inkább stratégákként, különleges helyzetek megoldására szakosodott hozzáértőkként. „A legfontosabb elvárás nem a technikai tudás, nem a fizikai készenlét, nem a hadászati ismeretek. Hanem az, hogy tudjanak együttműködni, csapatban maradni, és csapatban dolgozni” – hangzik el a magyarázat. Erre épül minden stratégia:

minden döntés többszörös kontroll során születik, minden döntést és minden lépést fedez valaki.

Mindig van, aki a kieső helyébe lépjen. Ha egy újságíró csatlakozik egy ilyen zászlóaljhoz, és együtt mennek bevetésre, akkor valakinek a 12 emberből ki kell állnia: ez a tétje a médiával való közös munkának, és ez határozza meg a szabályokat is.

Figyelem az arcokat, amíg az ismertetőt hallgatom. Próbálom eldönteni, mennyire szól ez a bemutatkozás a közönségnek, nekünk újságíróknak, mennyire mutatja most a hadsereg a szebbik arcát, és mi lehet a valóságtartalma annak, amit hallunk. Az épp soron következő katona enyhe terpeszállásban, hátratett kézzel beszél a neki leosztott területekről. A többség fedőnéven mutatkozik be, vannak, akik a napszemüveget sem veszik le. Gyorsan mondják a magukét, mint a betanult leckét. Időnként kérdezhetjük őket, de a feltehető kérdések köre szűk. Hallunk például arról, hogy zajlik egy katonai támaszpont elleni támadás, vagy arról, milyen Afganisztánban ellenséges, fegyveres csoportok között járőrözni. Egészen intim részletekig is eljutunk: például addig, hogy a sebesült afgánok gyakran hoznak áldozatokat, sérülteket a katonai központokba, mert jobb az orvosi ellátás, de nem volt még arra példa, hogy rászoruló nővel kopogtattak volna segítségért. A nőket hagyják meghalni – mondja az egyik katona, érezni a hangjában a tehetetlenséget és a részvétet. Arról azonban, hogy mit látnak például az afganisztáni ember- és kábítószercsempész hálózatból, abból a rendszerből, ami menekültek ezreit kényszeríti útra, Európa és Románia felé is: nem beszélnek. „Ez nem a mi területünk, ha például járőrözés közben felnyitnak egy csomagtartót, és azt látjuk, tele van kábítószerrel, nem teszünk, nem tehetünk semmit. Nem a mi hatáskörünk. Ezzel Önnek kell ott foglalkoznia, mint újságírónak” – mondja az egyik kiképző.

Várom a kérdést, hogy nekem, mint válságövezetekben dolgozó újságírónak melyek az elvárásaim a képzéssel kapcsolatban, de ilyen nem érkezik. Nem merül fel, hogy milyen együttműködésre lenne szükség sajtó és hadsereg között (ha egyáltalán ilyesmire mód és szükség lehet). Nem kérdés, hogyan változik a háború, a konfliktus percepciója a békeövezetekben. Hogy melyek a releváns információk a kríziszónákban. Nem beszélünk arról, milyen a civil lakossággal való kapcsolattartás. Arról sem, milyen az adatbiztonság, a témaérzékenység. Milyen emberjogi, személyiségi jogi dilemmák adódnak. Arról, hogy egy újságíró, bár sérülékeny, és kiszolgáltatott célpont, gyakran messzebbre eljut, mint a fegyveres testületek tagjai, az általa szerzett információk pedig – szerencsés, de ritka esetben – lényegileg befolyásolhatják a békefenntartást, vagy a biztonsági zónák megerősítését, kialakítását. Zsonganak a fejemben a kérdések, de nincs kivel megbeszélni. A kollégáknak a háborús zónák távoliak, a katonák pedig a katonai feladatokat és a végrehajtást látják maguk előtt. Valamint azt a képet, amit a kormány, a civil lakosság kialakít magában, s amely befolyásolja, mennyi jut a hadászatra a költségvetésből. „A reális képet szeretnénk magunkról megmutatni – ismétlik többször is, – ne írjanak többet, szebbet annál, mint amit látnak”. 

Ismerkedés a golyóálló mellénnyel   Fotók: Nemzetvédelmi Minisztérium (mapn.ro)

 

Ezzel zárul az ismerkedés, az elméleti oktatás napja. Utána kiosztják a következő napokban használatos felszerelést, a 16 kilós golyóálló mellényt, a sisakot és a gázmaszkot. Fotózkodás, nevetgélés, pózolás a fényképésznek, aki mindenhova elkísér bennünket. Kényszeredetten mosolygok én is, fejemen a túl nagy sisakkal. Másnap kérnem kell egy újat, olyan kicsi női méret, amilyen nekem kellene, nincs. A védőfelszerelésbe öltöző kolléganőkkel flörtölnek nevetgélnek a katonák. De arra a kérdésre, hogy van-e a különleges zászlóaljnak, dandárnak női tagja, nem jön komoly válasz. „A nők egyébként sok mindenre képesek” – egy kósza, mosolygós mondat fut csak végig a termen. Nem vagyok biztos benne, jól hallom-e, amit hallok, de nem feszegetem, mit jelent az „egyébként”, mint ahogy érzem: annak sincs itt az ideje, hogy tovább firtassam ezt a női kvótát. Első este vegyes érzésekkel hagyom ott a kaszárnyát: tényleg meggyőző volt a felkészültség, a terepismeret, amit tapasztaltam, de nem tudom a választ, mindezt mi végre? Hol és hogy lehet igazán hasznosítani az itt kapott tapasztalatokat?

A portán egy kopott fénykép van kifüggesztve a különböző értesítések, rendeletek mellett. Egy kerek arcú, barna szemű katona fényképe. Napszítta, szamárfüles fotó, látszik, hogy régóta ott van.  Ahogy az őrtől elbúcsúzom, a fényképről visszanéző tekintet marad velem.

Másnap kora reggel „felfejlődünk” a kaszárnya udvarán, mintha valami szigorúbb tornaóra résztvevői lennénk. Karkörzés, guggolás, parancsszavakra ugrálunk, a trinitasos kolléganő, Doamnă ajută, az operatőr is, aki az ügyészségi ajtók strázsájaként szerzett tapasztalatot, meg én is. Dohogok magamban, én ezt a pionírosdit, vagy háborúsdit nem akarom. Amikor a tornateremben az afganisztáni zászlóalj tagjai azt kezdik számolni, hány hasizom-, karizom-gyakorlatra vagyunk képesek, kifejezetten úgy érzem: amiben részt veszünk, az valójában az újságírókkal való szórakozás.

Szánalmasan hiányzik az állóképességünk.

Mennyire tartozik hozzá a munkánkhoz, hogy legyen? Tudom a választ: hozzátartozik. Van, hogy futni kell, laposan kúszni, vagy épp falat mászni. Mindez a civilek életéhez is egyre inkább „hozzátartozik”. Bele lehet halni abba, hogy az ember nem tud elég gyorsan, elég kitartóan futni. De ehhez edzettséget nem itt és nem ennyi idő alatt szerzünk. Most csak arról lehet némi fogalmunk, mit jelent a kiképzés, és ha a cél ez, hát írjuk le: embertelen, kemény munka, az átlagember számára alig felfogható.

Megszégyenülve hagyjuk el az edzőtermet, hogy a különböző fegyverekkel ismerkedjünk. „Kiscsoportos” foglalkozás, a zászlóalj tagjai bemutatják azokat az eszközöket, amelyekkel a következő napokban mi is lőni fogunk, vagy amelyeket bevetésen használnak. Megint kezdődik a fényképész előtti fotózkodás, a pózolás. Azon gondolkodom, vajon milyen ára lehet annak, hogy egy újságíró így fegyverrel mutatkozik? Egy rossz időben, rossz helyen publikált fénykép bajba sodorhat, milyen könnyen lehet ezzel mondjuk Törökországban terrorista vádat igazolni. Igyekszem a fényképeken a lehető legkevesebbet szerepelni. Jó volna valakinek elmondani: nem csak a katonák identitását, a fegyverek típusát kellene szigorúan védeni, mi újságírók is célkeresztben lehetünk adott helyzetben. De nincs akivel ezt megbeszélni: önfeledten háborúsdit játszik mindenki.

Két hasznos információ marad meg a „kiscsoportos” foglalkozásból: az, hogy mennyire hordanak a különböző fegyvertípusok, és az, hogy működnek a különböző aknák. Békeövezetben élő emberként én például nem tudtam hang után beazonosítani a fegyvereket eddig. Nemcsak azt nem tudtam beazonosítani, hogy milyen típust használnak mellettem, arra sem jöttem rá, hogy amit hallok a szomszéd utcában, házban: az lövés. 

A háború iránti „vakság” a békeövezetben élők szerencsés tudatlansága.

És amíg ezzel él az ember, amíg fogalma sincs, mi dördül el mellette, milyen egy aláaknázott terület, addig azt sem tudja, mi a félelem, mi a menekvés.

Minderre civil körülmények között lehetetlen felkészülni. Azt a válságövezetekben dolgozó újságírók zöme tudja, milyen veszélyt jelent az aláaknázott terület. Azt azonban csak kevesen tudják, hogyan lehet védekezni. A többség kiszolgáltatott a helyismerettel rendelkező kísérők, a fixerek információinak – ők nagyjából tudják, hova érdemes, és hova nem érdemes menni. Még így is sok a tragédia: idén a kurd Rudaw tévé stábja vesztett rajta egy ilyen robbanáson. Shifa Gardit egy Moszul közelében, az út mellett elhelyezett akna ölte meg, ha valakinek, hát neki és a Rudaw munkatársainak volt tapasztalata arról, mire kell figyelni. 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!