Az utolsó út: dzsungelből Romániába

2017. 05. 24. 08:24

„Megrekedt” a nyugat-balkáni útvonal, menekültek ezrei várakoznak szerbiai táborokban arra, hogy menekültstátuszt kapjanak, vagy tovább haladhassanak valamelyik európai ország felé. A horvát és a magyar határról a rendőri brutalitás híre érkezik, egyre inkább Románia tűnik a járható útnak. Parászka Boróka riportja a szerbiai Obrenovac menekülttáborából.

 

Szomáliai fiúk csoportja a parkoló betonján. „A szerbek jók, de a szerb táborok nagyon nem jók”

 

„Olyan üresnek érezzük a várost” – furcsa arckifejezéssel tárja szét a kezét a szerb, menekültsegítőkkel dolgozó újságíró, feszült pillanatban mesél a helyi menekülthelyzetről: épp felszámolják-ledózerolják a belgrádi illegális tábor barakkjait a hatóságok, a menekülteket pedig hivatalos táborokba szállítják. Hónapok teltek el úgy, hogy a vasútállomás környékén, lakatlan házakban, parkokban menekültek csoportjainak százai éltek a szerb fővárosban. Idén télen elérte a Belgrádban várakozók száma a kétezret, a nemzetközi sajtó arról írt, itt alakul ki az új nyugat-balkáni Calais. A menekültek a környező táborokba akkor nem akartak beköltözni, mert attól tartottak, hogy a hivatalos központok a visszatoloncolás, például a bulgáriai deportálás előszobái. A helyszínen dolgozó újságírók, önkéntesek arról tudósítottak, az embercsempészek beépültek a menekültkolóniába, és arra kényszerítették (ígéretekkel vagy fenyegetéssel) a menekülteket, hogy maradjanak a hatóságok számára láthatatlanok, kevésbé követhetőek, mert így könnyebben működtethető a csempészhálózat.

A téli válság után májusra „kitakarították” Belgrádot a hatóságok, a segítők között vita van arról, hogy ez jó vagy nem: abban mindenki egyetért, hogy az új Calais létrejötte „aláaknázta” volna nem csak Belgrádot, de az egész nyugat-belgrádi útvonalat. Végül május közepén, aki tehette, tovább utazott, akinek nem volt pénze embercsempészre, maradt. Vagy a Belgrádtól távolabbi „dzsungelekben”, határmenti övezetekben élnek a menekültek, vagy hosszas huzavona után beköltöztek valamelyik menekült központba. Mivel a magyar-szerb határ zárva van, sokan a horvát-szerb határ menti erdőkben – ahogy a menekültek fogalmaznak, a „dzsungelben” – várják az esélyt a továbbjutásra. Itt azonban már híre van a rendőri brutalitásnak, így sokan fordulnak Románia felé is. Szerbiában ellentmondásosak a hírek arról, hogy fogadják az érkezőket a romániai hatóságok.

 

A Belgrádtól egy órányi autóútra lévő obrenovaci menekülttáborba csak férfiak érkeznek: jellemzően tranzithely, ahol egy-két hétig, néhány hónapig maradnak az úton lévők. Obrenovac bár nem zárt tábor, mégis, újságíróként körülményes bejutni, a hatóságokkal folytatott hosszas egyezkedés-alkudozás után szakmai szervezet révén kapunk engedélyt arra, hogy beszélgessünk és fényképeket készítsünk a bent tartózkodókról. A bejáratnál a kirendelt szerb ügyintéző röviden ismerteti, hogyan működik ez a központ. Elismeri, hogy nagy a fluktuáció, a szerb hatóságok nem ellenőrzik, ki miért és hogyan távozik innen.

Azon a napon, amikor ott járunk, 1323 zömében fiatal él a csak férfiak számára fenntartott táborban. Ők elvileg elhagyhatják a tábort, ottjártunkkor fénymásolt, angol nyelvű üzeneteket látunk ide-oda kitűzve: a korábbi napokban, a városban kialakult feszültség miatt „nyomatékosan ajánlják” a névtelen üzenet szerzői, hogy ne menjenek a bentlakók a tábor határain kívül. Utóbb derül ki: állítólag egy helyi kamaszfiút zaklattak a táborból érkezők, az ügyben vizsgálat folyik, nem ez az első ilyen erőszak-vád. A településen, úgy tűnik, a tábor miatt nehezen kezelhető a feszültség, jelentős az elégedetlenség.

A táboron belül sem békés a hangulat. Rendkívül vegyes közösség kényszerül az együttélésre. Rögtön a bejárat után, a parkolóban szomáliai fiúk ülnek körben a betonon. Barátságosan fogadnak maguk közé, oldottan indul a beszélgetés, rutinosan árad a panasz. „A szerbek jók, de a szerb táborok nagyon nem jók” – mondja első beszélgetőtársam, aki huszonnégy éves, és fél éve él Szerbiában. „Nagyon kevés az étel, és a legnagyobb baj, hogy nincs víz, nem tudunk mosdani”. A szót sorra veszik át a többiek: a legfiatalabb jelenlévő tizenöt éves, ő egy éve indult el Mogadisuból, társai késő kamaszkorukat élik. Görögországon, Bulgárián, Macedónián keresztül jutott el idáig, volt aki ötször-hatszor-hétszer is nekifutott egy-egy határszakasznak, amíg tovább haladhatott. Egyikük tizenhétnek mondja magát, de legalább harmincnak néz ki: jellegzetes szomáliai arc, mély-mély ráncokkal. „Tudja? – hajol közel – nagy baj van az afgánokkal. Sokan vannak, szervezettek, mindent elvesznek, amit csak tudnak. Volt olyan, hogy a kezemből vették ki a telefont, amíg beszéltem rajta. A cipőnket, ruhánkat alvás közben a fejünk alá kell tegyük, mert ha nem vagyunk elég óvatosak, elviszik”.  Hosszú perceken át hallgatom a veszteségeket az ellopott nadrágokról, cipőkről, a verekedésekről, szóváltásokról, az étel, valamint a tisztálkodás miatti konfliktusokról.

A kevés víz ellenére szinte mindenütt száradó ruhákat látni    A szerző felvételei

 

A panaszkodás szüneteiben Romániáról kérdeznek. Verik-e a menekülteket a határon a rendőrök? Lehet-e menekültjogot kapni Romániában? Milyenek a táborok, ott is sokan vannak? Lehet-e bármilyen támogatást, segélyt kérni? Szabad-e dolgozni? Praktikus kérdések, amelyekre nem, vagy nem elég pontosan tudom a választ, elérhetőséget cserélünk, ígérem, hogy értesítem őket a hazai körülmények között. Mielőtt elválnánk, oldom a hangulatot. A szomáliai fiúk csuklóján színes gyöngyökből szőtt karperec, erről kérdezgetem őket. Azonnal nyújtják felém, készséggel, hogy vigyem magammal. Gyönyörűek, mégsem veszem el a gyöngysorokat, talán az utolsó emlékük otthonról, ha megtartanám, úgy tűnne: az ígért információk előre kifizetett ára. Mielőtt elválnánk, egyikük még otthon készült fényképet mutat. A sovány, mezítlábas, gyerekarcú fiú a képen elegáns öltönyben áll. Érettebbnek-komolyabbnak látszik mint most, ahogy itt gubbaszt mellettem, mintha a menekülés újra gyerekké tette volna a valamikori felnőttet. Oldalán hosszú, vibráló kelmébe burkolózó lány mosolyog: akárha egy érettségi bankett bálozói néznének rám. Kételkedve nézem a képet, majd törődött, riadt tekintetű beszélgetőtársam. Ugyanaz az ember, és mégsem.

 

A szomáliaiak csoportjától egyből az afgánok felé indulok: kíváncsi vagyok, ők mit mondanak a táboron belüli frontvonalakról. Előző nap, még Belgrádban találkozom egy afgán menekülttel: a menekültszervezetek sajtóbeszélgetésére hozták el, mint „mintamenekültet”, aki segíti a táboron belüli munkát. Kapkodja a fejét az újságírók kérdéseire: honnan indult, hogy jutott Afganisztánból Európába, hogy működik a csempész hálózat, miért ott és úgy kért menedékjogot, ahol, miért nem máshol. Szokásos forgatókönyv, szokásos kérdések, menetrendszerinti válaszok. A harminc és negyven év közötti férfi az ujjait morzsolgatja, készségesen válaszol az őt kérdezőknek, de hangja bizonytalan. Vagy a válasz nem jó, vagy a kérdések: nehéz eldönteni. Próbálom tartani vele a szemkontaktust közben, a személytelen sajtótájékoztatóba valamilyen személyes viszonyt vinni. Egy-két percem van rá. „Mit mondana otthon maradt barátjának, ha az európai útrakeléshez kérne tőle tanácsot?” – kérdezem, és első mondata a sokszor hallott válasz: „Azt, hogy maradjon otthon, ne induljon útra”. Látja az arcomon, hogy nem elég, amit mond, hogy többet várok, lassan bomlik ki a családtörténet. „Tudja, én otthon rendőr voltam, szerettem a munkám. Azért jöttem el Afganisztánból, mert konfliktusba keveredett a családom a talibánokkal. Nem tehettem mást, ilyenkor el kell jönni. De hiányzik a munkám, hiányzik az akkori életem” – magyarázza a vékony, kékcsíkos műszálas pólójában, izzadó homlokkal, beesett vállal. Próbálom elképzelni, milyen lehetett rendőrként, a talibán leszámolások vidékén. Vajon hogy beszéltünk volna egymással, ha akkor és ott, Afganisztánban találkozunk. „Tudja, ezért nehéz nekem az, amit a határokon látok. Rendőr vagyok, tudom, mit miért csinálnak a rendőrök, tudom mire számíthatok” – teszi hozzá. „Van-e valami más, amin változtathatna, ha újra kezdhetné a menekülést” – kérdezem, abban reménykedve, hogy többet tudhatok meg az afgán rendőr menekült életéről. Többször nekifut a válasznak, egyre zavarodottabban. Majd lehajtja a fejét. „Nem tudok válaszolni” – ismeri be, a mellette ülő önkéntes támogatja. Váratlan az összeomlás, még csak találgatni tudom, milyen áldozatok, kompromisszumok, hibák, vétkek lehetnek mögötte. Immár az obrenovaci táborban látom újra: a bolgár kollégákkal akar négyszemközt beszélni. Utóbb tudom meg tőlük, azért kért személyes találkozót, hogy a bolgár rendőrök brutalitásáról az ottani sajtónak számoljon be, hátha sikerül tenni azokért valamit, akik még Bulgáriában vannak „Sajnos nem tudtunk meg semmi újat – mondja a bolgár riporter – a menekültverésekről, korrupcióról már sokszor hallottunk, tudósítottunk, mégsem változik semmi. Valami azonban kiszivárog a hátrahagyott családjáról: hét fiú testvére maradt otthon utána, miután elmenekült, őket fenyegetheti a maffialeszámolás.

Emeletes ágyak a hálóhelyen. A cipőt érdemes a párna alatt tartani

 

A rendőrön kívül azonban nem tűnnek fel a tábor sokat szidott afgán lakói. Az obrenovaci barakkok között nagy a káosz. Az egykori katonai laktanya kisebb épületében folyik a hivatalos adminisztráció, ide kell fordulni, ha menedékkérelem benyújtásához kér segítséget valaki, vagy valamilyen támogatásért folyamodik. Legalább kétszáz ember áll sorba a barakk előtti aprócska téren. Kamasz fiúk, fiatal férfiak fojtott hangon vitatkoznak egymással. Nincs hangos veszekedés, lökdösődés, elől egyenruhás ember áll, figyelik őket. Érződik, hogy mindenki, minél hamarabb be akar jutni. Nincs túl sok esélyük: másnap, sms-ben írja egyikük, a korábban benyújtott 47 menekültkérelem közül 45-öt elutasítottak a szerb hatóságok, ők egészen biztosan tovább fognak menni, valamilyen úton-módon a csempészútvonalon.

A még reménykedők között próbálunk áthaladni, nem akadályoznak, nem is segítenek előbbre lépni: itt most bármihez papírra, engedélyre, hozzájárulásra, igazolásra van szükség, a terepen dolgozó újságíró olyan mellékszereplő, akinek a munkája gyenge vigaszt-esélyt nyújt. A sor élén feltűnően magas, szemüveges pakisztáni férfi áll. Felkiált, amikor megpillantja a mellettem álló bolgár újságírót: néhány hete, még Bulgáriában találkoztak, egy ott szervezett angol kurzuson. Elegáns angolsággal beszél, nem válaszol a kérdésre, hogy milyen volt az út Bulgária és Szerbia között, arra sem, hogy merre tart, de láthatólag szívesen cseveg a körülötte tolongó kamaszok fölé tornyosuló egykori pakisztáni egyetemista. „Kicsi ez a világ” – magyarázza, könnyű itt is, ott is ismerősökkel összefutni, jó beszélgetni: mintha a menekültútvonal találkozásai valamilyen egzotikus kirándulás állomásai lennének, világot látni szerető emberek vidám társasága. A tülekedők megunják a csevegőt, kitaszítják maguk közül, nem törődik vele. Ma, vagy holnap kapja meg a szükséges papírokat? Mindegy, minden ugyanannyira esélytelen, reménytelen.

A regisztrációs barakk melletti központi épület lakói nem ennyire rezignáltak. Küldött siet elém, és elragad a pakisztáni beszélgetőtárs mellől, hogy végigvigyen a hálótermeken, mosdókon. Mint egy profi turista kalauz, úgy vezet végig a termeken. Sokadik újságíró lehetek, akit bevezet ebbe a káoszba. A hálótermekben negyven-ötven ember heverészik napközben is, az emeletes ágyakon. Egy ágyon négy-öt nepáli fiú kis telefon képernyőjét lesi, kedvenc számukat követik a youtube videón. Nevetnek rám, énekelnek. Mellettük két néma férfi ül egymással szemben, mélyen meggörnyedve az emeletes ágy alsó szintjén. Idősebb (harminc körüli?) iraki kurdok. Hiába próbálom oldani terepismeretemmel a beszélgetést, faggatom őket Dahúkról, Szindzsárról, hiába veszem elő néhány szavas kurd tudásomat. Angolul nem beszélnek, az otthoni emlékeknek már nem örülnek. Fáradtak vagyunk – ismételgetik.

A nepáli fiúk kedvenc számaikat hallgatják telefonjaikon

 

Turista kalauzom nem enged pihenni: megragadja a könyökömet, úgy visz a fürdőkbe. A mellékhelyiségekbe több kolléga is benézett az újságíró csoportból, de csak néhány percig maradtak. Az egykori kaszárnya mosdóiban alig lehet lélegezni: sűrű, csípős, ammóniával telített a levegő. Sűrű, rozsdaszínű vizeletbe lépünk, akárhova lépünk. Az emberek rongyokkal takart apró kis fülkékben végzik a dolgukat, egymás elől bujkálva, akkor is, amikor belépek. Takargatják magukat, rejtőzködnek, mégis beljebb invitálnak. „Jöjjön csak, jöjjön, nézze meg, hol élünk, hova jutottunk, és írja meg” – mondja az egyikük. „Kitakarítanánk itt, de nem lehet, túl sokan vagyunk, a csatorna hálózat nem bír el ennyi embert, a víz meg alig folyik.” – magyarázza egy középkorú férfi. Ezer kamasz osztozik három mosdóhelyiségen, úgy, hogy víz csak egy-két csapon át folydogál, ujjnyi vastagon.   A pangó széklet és vizelet szaga betölti az egész épületet, a működő csapoknál sor áll. Egy-egy inget, nadrágot mos az a szerencsés, aki ki tudja várni, hogy vízhez jusson. Egy férfi imához készülődik, látszólag nem törődik velem. Aztán mégis, mosolyogva emeli fel tisztára mosott arcát. „Menjen csak, menjen – int felém – menjen, és lásson”.

 

A hálókban, a barakkok közötti tereken várakozók, beszélgetők nem rendezetlenek, a kényszerűségben együtt élő férfiközösség kényesen vigyáz a látszatra. Pontosan vágott szakállak, frizurák jönnek szembe, az ablakokban, terítésre alkalmas helyeken mindenhol nadrágok, ingek száradnak. A pakisztániak, otthoni szokás szerint, egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva sétálnak. A szomáliaiaktól hallott verés- és rablás történetek mellett a férfibarátság egészen zavarba ejtő jelei is felbukkannak. Gyengédség és gyanakvás, barátkozás és ellenségeskedés: mindennek az olvasztótégelye ez a tábor, amelynek a kapui nyitottak, és ahonnan mégis csak keveseknek adatik meg a menekülés esélye. Azoknak, akiket valahonnan (rokon, barát, ismerős segítségével) tovább visz a csempészhálózat, vagy a mindenre elszánt menekülési vágy. Minél tovább marad itt valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy végleg itt reked, vagy kitoloncolják. Bélyegként ég bele mindenkinek a bőrébe a láger szaga: izzadság, vizelet, a dohos, penészedő falak messziről felismerhető keveréke.

Szigorú és derűs tekintetek az udvaron. Lehetne rosszabb

 

„Maga miért van itt” – kérdezi szigorúan egy, a szomáliaiak termében fekvő, takaró alól kitekintő férfi. A többiekkel ellentétben ő nem ül fel, nem köszönt, nem is hederít rám. „Újságíró vagyok, írok magukról” – mondom. „És az segít?” – folytatja a vallatást, érdes hangon. „Talán, nem hiszem” – mondom. Egy csoport szomáliai fiú között állok, fejem fölött bakancsok himbálóznak: a cipőket a plafonra függesztik fel, hogy ne lehessen ellopni. „Legalább adjon valamit” – mordul rám a férfi, aki nem szereti az  újságírókat. A többiek nevetnek, nem értem mit beszélnek egymás között, mintha rendre utasítanák fekvő társukat. „Igaza van” – mondom gyorsan, de teljesen üres kézzel állok ott. Csak a jegyzetfüzetem, a tollam és a telefonom van nálam, amellyel fényképezek, interjúkat készítek. „Magának adom a tollam” – mondom végül, a jegyzeteimet, meg a fotókat elviszem, hátha lesz hasznuk. „A tollnak lesz” – szól utánam a szomáliai férfi, hangja nem enyhül, határozott mozdulattal nyúl az ajándék után. Hosszan a hátamban érzem a tekintetét, ahogy haladok ki a hálóból, a táborból át az ammónia felhőkön, a nevetgélő nepáliakon, az egymás kezét fogó pakisztániak csoportján, a néma kurdokon, az udvaron kvaterkázó kamasz szomáliaiakon. A takarítónők – csupa itt dolgozó roma asszony búcsúztatnak: „Lehetne rosszabb” – nevetnek kórusban utánam. A szag és a nevetés hangja jön csak utánam a nyitott lágerkapun.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!