Egy öngyilkos merénylő arcképe

2017. 05. 24. 22:38

Érdemes elgondolkodni azon – a migráns és európai, muszlim és keresztény ellentétpárokat félretéve –, hogy mi magunk hány embert engedünk át akarva akaratlanul, saját kényelmünk fenntartása érdekében a reménytelenségnek, potenciális gyilkosnak és öngyilkosnak hagyva őket? Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

 

Percek óta mered rám a képernyőről Salem Abedi, a hétfői manchaster-i öngyilkos merénylet huszonhárom éves elkövetője. Ha nem tudnám, hogy nemrégiben magával rántott a halálba 22, jórészt nálánál is fiatalabb embert (többnyire tinédzsert vagy annál is fiatalabb lányokat) és megsebesített 64 másikat, azt mondanám, kedves fiú. Mivel ez a tények ismeretében bizarrul hangzik, az elmosódott pixelek között a tekintetét kutatva beérem annyival: bizonyára érzékeny fiatalember lehetett.
Tudom, ha az én gyerekem nem tért volna haza épségben Ariana Grande koncertjéről, vagy valamelyik hozzátartozóm, barátom ott lenne az elmúlt másfél év európai terrortámadásainak háromszáz áldozata között, bizonyára nem mondanék ilyet. Jobb esetben némán gyászolnék, rosszabban pedig gyűlölködnék (legalább megdöglött a rohadék, dögöljön meg az összes rohadék).
Jobb és rosszabb esetet írtam, mert egyiket sem tartom a helyes útnak, ami mindenki számára élhető, igazán emberi megoldáshoz vezet, hiszen mindegyik azt feltételezi, benne ragadtam a saját történetemben, a saját veszteségemben, azt jelölöm ki középpontnak, Salem Abedit kinevezem a gonosz megtestesülésének, és azokat a körülményeket, amelyek elvezették szörnyű tettéhez, kizárom a történetből.
Pedig lássuk be, bizonyára kellettek abnormális körülmények ahhoz, hogy egy feltehetően épelméjű, huszonéves fiatalember gyilkossá és öngyilkossá váljon, elkeseredettnek és reménytelennek kellett lennie saját helyzetével kapcsolatban, hogy a fiatal érzékszerveire még igen komoly vonzerőt gyakorló földi életet a hangzatos, de kevéssé kézzel fogható paradicsomi boldogságra cserélje.

És ha ezen körülmények létét elismerjük, azonnal adódik a kérdés, ezek kialakulásáért ki a felelős. Önmaga egyedül? Az Iszlám Állam terroristái, akik reménytelenségét kihasználva fanatizálták? Vagy esetleg azok is, szomszédok, iskolatársak, intézmények, értékrendek, akik hagyták belesüppedni a reménytelenségbe?
Aztán érdemes elgondolkodni azon – a migráns és európai, muszlim és keresztény ellentétpárokat félretéve – hogy mi magunk hány embert engedünk át akarva akaratlanul, saját kényelmünk fenntartása érdekében a reménytelenségnek, potenciális gyilkosnak és öngyilkosnak hagyva őket?

Ha a minket is kiszolgáló ún. jóléti társadalom oltárán feleslegesen elégetett erőforrásokat (ételt, energiát), önmagunk felé fordult figyelmet nézem, a szám igencsak magas lehet, csodaszámba megy, hogy csak ilyen kevesen fordultak eddig közülük ellenünk, vagy még pontosabban: közülünk magunk ellen.
Merthogy ha egyszer ránézhetnénk a teljes képre, kiderülne, nincs számtalan párhuzamos történet, merénylőkkel és áldozatokkal változó szereposztásban, hanem csak egyetlen történet van, amelyben mind a gyilkosok, mind az áldozatok mi magunk vagyunk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!