Jelenkor-kihívások a Kollokviumon

2019. 10. 16. 11:00

Érdekes, izgalmas előadások sorozatát kínálja első napjaiban a gyergyószentmiklósi XIII. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Az eddig látott előadások kérdéseket vetnek fel rólunk és a közegről, amelyben élünk. Simon Judit fesztiválbeszámolójának első része.  

 

A marosvásárhelyi színház Hauptmann-előadásának szereplői

 

Elkezdődött a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyószentmiklóson. A Figura Stúdió Színház szervezi minden második évben a legpatinásabb romániai színházi seregszemlét. A lényeg, hogy a mostoha körülmények ellenére a tíz napos fesztiválon felsorakoznak a romániai kisebbségi színházak. Vagy, ahogy Albu István rendező, a Figura igazgatója fogalmazott a megnyitón: „Sok minden és sok mindenki elmegy, de a színház és a fesztivál itt marad”. Vélhetően arra utalt, hogy nemrégiben felmerült a szándék, hogy a gyergyói teátrumot egybeolvasszák a Csíki Játékszínnel. Sokak, sokunk örömére ez nem sikerült. Az idei fesztiválon Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is tartanak előadást, ami azt is jelentheti, a kollokvium kiterjed az egész régióra.

 

Kisvárosi lét

Egyébként a megnyitóval egyidejűleg Székelyudvarhelyen voltam a Tomcsa Sándor Színház előadásán. A Kovács János meghal című drámát Hatházi János írta, Zakariás Zalán állította színpadra. A halálhoz vezető út és a halál bürokráciája – talán így lehetne összefoglalni az előadást. Amikor a pénz nem segít, mert már nincs mit tenni, de azért elveszi az orvos. A temetés, a szertartás ára. A halott fiának önmarcangolása, a tehetetlenség, a megnyugvás lehetetlensége. Érdekes a díszlet – Kovács János egy oszlop tetején ül, akkor megy le, miután meghal. Nem nézi tovább a vergődő, vitatkozó családot, a lelkiismeretfurdalta fiát. Itt vége is lenne az előadásnak, de nem, még következik pár jelenet. Rám nem hatott eléggé az előadás, zavartak az üresjáratok, a fölösleges kellékek, a túlbeszélt jelenetek.

Zakariás Zalán rendezte a Kovács János meghal című udvarhelyi előadást

 

Régóta szeretném megnézni a Figura Stúdió Színház Három nővér előadását, és örülök, hogy Gyergyóban láthattam. Boros Kinga kritikus, egyetemi oktató írta a színház.net-en: „Sehol máshol nem fog tudni így megszólalni az előadás, ilyen hitelesen, mint Gyergyóban. Ami itt igazság, az egy vendégjátékon póz lesz. És mégis oly rokonszenves nekem a bátorság, amellyel az alkotók elfordulnak az (erdélyi, budapesti, bukaresti, európai stb.) szakma feltételezett elvárásaitól, és csinálnak egy minden értelemben gyergyói előadást. Ez a Három nővér nem attól „helyspecifikus”, hogy belakja a művház architektúráját, hanem attól, hogy ebből a városból fakad fel. Kár, hogy ’Moszkvából’ ez sem látszik.” S valóban, hol értenék jobban azt az elvágyódást a nagyvárosba, mint itt, ahol a vasútállomás nagyon messze van, ahol mindig hideg van (jó, most szerencsém van, napközben 20 fokig is felszalad a higanyszál, de reggel és este elfér a nagykabát), amit a negyedik felvonásban, a színház belső udvarán megtapasztalunk. Az előadás minden felvonása más-más helyszínen játszódik, bejárjuk a Prozorovokkal és vendégeikkel az egész épületet. A nejlonba csomagolt bútorok, az apa gondosan beburkolt szobra adja a reményt a szabadulásra ebből az unalmas, poros, lepukkant kis településről. Nem véletlenül érkeznek a szereplők kintről az előcsarnokba, ahol az első felvonás játszódik. A szerelem lehetne Moszkva, a szabadulás (a második felvonásban, a stúdióteremben az orosz főváros épületei a havas „városban”), de ez is beteljesületlen marad, a szerelem is a körülmények okán csak vágyakozás, akár a költözés. A nagyszínpadon olvadozik a ház a tűzvészben, a negyedik felvonásban a mikroportos, napszemüveges szereplők mintha lemondtak volna önmagukról, vágyaikról. Beletörődtek, hogy a sorsuk ez a kisváros. Albu István rendező elődásában a változtatás, a változás lehetetlen. A kisváros, az unalom, a mozdulatlanság beszippant, és nem enged. Boros Kinga szerint Albu gyergyói előadást rendezett. Szerintem erdélyi kisvárosi előadást. A szerencsésebbeknek van színházuk. A többinek még az sincs.

 

Kamaszokról és férfiakról

A Kolozsvári Állami Magyar Színház projekt előadást hozott a Kollokviumra. A Concord Floral a Digital Natives (Digitális bennszülöttek) nevezetű nemzetközi projekt része, amely a kamaszok digitális szokásaira összpontosít, azt szeretné a nagyközönség elé tárni, hogy a túldigitalizált világunkban tudatosabban kellene hozzáállni az eszközök használatához, hogy elkerüljék a veszélyeket, ugyanakkor kihasználják az előnyeit. Az Európai Színházi Unió (UTE) által kezdeményezett, és az Európai Unió Kreatív Európa programja által támogatott projektben öt ország öt városának a színháza vesz részt, közöttük a kolozsvári.

A Concord Floral egy elhagyatott üvegház, valahol a város szélén, egy mezőn. Fiatalok, kamaszok járnak ide bulizni, kalandot keresni, kicsit elmenekülni az otthon biztonságából. Sinkó Ferenc – a projektet követve – tizenévesek szerepeltetésével állította színpadra a kanadai Jordan Tannahill ifjúsági színművét. Ritka tehetséges fiatalokat válogatott a nem könnyű szöveghez. Vizuális és hanghatások között élik a (színpadi) életüket a – bocsánat a szóért – gyerekek, akik a biztonságból menekülnek a kalandba és fordítva, teremtik meg a sokszor kegyetlen kamaszvilágot. Nem felnőttek és nem gyerekek, bizonytalanok önmagukban, keresik a közösség biztonságát, nehezen élik meg a magányt. S ha lebontják a Concord Floralt, akkor oda a kamaszkor helyszíne, oda a kalandok, kezdődik a felnőttkor. Mást jelent nekem ez az előadás, mint a fiataloknak, akik alig kecmeregtek ki a kamaszkorból. Olvasom a kollokvium blogján, hogy az előadás felnőtt gondolkodással készült, de a kamaszok nem csak ilyenek, a „kamasz nem egy külön faj, ami megfejtésre vár. Ember ő is. Csak fiatal.” Persze, igaza van Máthé Barbarának, a blog írójának, de ismerjük el, vannak korspecifikus problémák, és bizony az Iphone státusszimbólum egy-egy csoportban. S a kiközösítés sem ritka. Szóval, jó előadás ez, ha lehet rajta vitatkozni.

Lift – boys will be boys (magyarul: a fiúk fiúk maradnak) mozgásszínházi előadás három liftbe szorult férfira és filmzenékre – lehetne az M Stúdió produkciójának beharangozója. Az előadás a nézők fejében játszódik, a szereplőkben is különböző gondolatok fogalmazódnak meg – hangzott el az előadás utáni szakmai beszélgetésben. Akkor elmondom, mi játszódott az én fejemben. A három színész, három különböző személyiség (ez dicséret), öltönyükről ítélve üzletemberek vagy hivatalnokok. Mindegy. Beszorulnak a liftbe. Ott állnak, ha jól emlékszem a kétszer kettős térben (a díszlet egy fehér szőnyeg, a teret fények határolják). Nem ismerik egymást. Utálják, hogy összeszorítva kell legyenek, talán pánikolnak is bezártságtól. Filmekre gondolnak, és arra, mit tennének a másikkal, ha éppen ők lennének a terminátor. Vagy más verekedős hős. A fejükben rendesen agresszívak, de játékosak is. Nem gondolják komolyan a verekedést, a versengést, csak szórakoznának kicsit. Aztán vélhetően elindul a lift, mert a fiúk megigazítják az öltönyüket és szépen állnak tovább. A zene a terminátor és hasonló filmek zenéjére készült.

Összezártságukban filmekre gondolnak a képzeletbeni liftbe szorult férfiak

 

Menny és pokol

Izgalmas, jelenkori kérdéseket megfogalmazó, hatásos előadás A patkányok. Gerhard Hauptmann drámáját Zsótér Sándor állította színpadra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeivel.

A dráma két síkon fut: John, a pallér felesége, egy gyermektelen proli asszony, aki nem mellékesen a lecsúszott színigazgató, egy lepusztult bérházban levő díszlet- és jelmeztárában/kölcsönzőjében takarít, megveszi, és a magáénak vallja egy megesett lengyel lány csecsemőjét, majd amikor kiderül a csalás, öngyilkos lesz. A másik szál Hassenreuter, az egykori színidirektor és családja életét követi, bemutatva az ügyeskedését, hogy ismét állami intézmény élére kerülhessen, miközben színházi ismereteket oktat tehetségtelen fiatalembereknek. A családi drámával párhuzamosan színházesztétikai elvek ütköznek. A szerző a naturalizmust megtestesítő művében a nyomorúság egész tárházát mutatja meg.

A rendező a darabban számtalan jelentésréteg, értelmezési lehetőség közül kettőt erősít fel: a bibliai utalásokat és a színházit, mintegy összekapcsolva a kettőt. Az előadás kulcsa elsősorban a függőleges díszlet: egy barokk templom mennyezete kétoldalt a pokollal, középen a mennyel. Utóbbi felemelkedik, amikor betolják a színpadra a John család házát benne a jászollal. Nem mennyország az életük. A mennyország a díszlet- és jelmezraktárban van, igaz, a szereplők innen is a „pokolban” alkotnak élőképeket.  

Zsótér bravúrja, ahogy a naturalista művet az elidegenítő színház nyelvén szólaltatja meg, némi szürrealizmussal fűszerezve.

A színészek szinte eszköztelenül játszanak, kifelé beszélnek, mégis tiszták a viszonyrendszerek. Vicces a színházesztétikai vita konklúziója: aki megújítani akar, de semmit sem csinál a színházban, az a dramaturg. Ellenben, amikor az egyik szereplő, a politikai és társadalmi helyzetről, a szabadságról értekezik, a hideg futkározik a hátamon, annyira tükrözi azt, amiben élünk.  Az előadás vége a képmutatásról, a keresztényi szeretetről, a mi világunkról szól. Mert mialatt esztétikáról vitázunk, mialatt a templomokban élőképekbe merevedünk, körülöttünk tragédiák történnek. Időben kellene észrevenni, hogy a szeretet, az emberség menthet meg a „pokoltól”.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!