Miénk itt a (tér)színház

2018. 08. 22. 22:17

KaravanAct, utazó színház. Utcaszínház. Rendhagyó terek, rendhagyó előadások. Amerre a Shoshin Színházi Egyesület elviszi a vándorfesztivált, színházzá lesz a város. Tereken, utcákon, belső udvarokban színészek és közönség együtt örülnek a közös játéknak. Simon Judit Nagyváradon kísérte végig a fesztivál produkcióit.

A fesztivál legjobb reklámja maga az attrakció, gólyalábasok a sétálóutcán   Fotók: Fried Noémi Lujza

 

Peter Brook szerint, ha egy ember átsétál az üres térben, és egy másik ember nézi, az már színház. A Köllő Csongor színművész vezette Shoshin Színházi Egyesület kitágítja ezt a bizonyos teret. Kiviszi a színházat az utcára, új és újabb kihívások elé állítja a színészt és a nézőt. A KaravanAct utazó színház, utazó társulatok részvételével. A műsor változatos, a bohóctréfáktól a ferences rendi laudákig terjed, marionett-cirkusszal, gólyalábakon előadott mesékkel, ciklámen emberekkel.

Tizenhárom napig utaznak együtt a társulatok, próbálnak, szakmai gyakorlatokat folytatnak, és ami szerintem, a legfontosabb: beszélgetnek egymással és a nézőkkel.

Kiviszik a színházat az utcára, az emberek közé, eltűnik a rivalda, a távolság a művész és néző között, a színház valódi közös játékká válik, mondhatnám nemesül. Nem mellékesen azokat is elérik, akikre nem jellemző, hogy színházba járnának.

Jellemzően hivatásos színészek, rendezők alkotásai költöznek a városok tereire, parkjaiba, de amatőr társulat is helyet kapott a KaravanAct kínálatában.

A Shoshin a kolozsvári színművészeti egyetem hallgatóival készített előadásokat, ahogy Györgyjakab Enikő színművész, fesztiválszervező fogalmazott, megpróbálták kivitelezni, amit a külföldi tanulmányaik során elsajátítottak. Sikerült.

A fesztivál Nagyváradról indult, Szatmárnémetiben folytatódott, Kolozsvár volt az utolsó állomás.

A KaravanAct nagyváradi bevonulása: a Kavalkád

 

Koturnus helyett gólyaláb

A Sebes-Körös-parti városban a Kavalkáddal kezdődött a három napos rendhagyó fesztivál. A kolozsvári színisek, a szlovéniai, olaszországi, magyarországi társulatok tagjai gólyalábakon, bohóctréfákkal, bábokkal, zenével, tánccal hívogatták a közönséget az előadásokra.

A produkciót, a felvonulást taps és derű kísérte végig a Fő utcán. A váradiak szeretik a színházat, állapítottam meg újra magamban, persze kérdés, hogyan fogadják majd a többi előadást, ami sokkal interaktívabb, mint a bemutatkozás.

Délután, a parkban a kolozsvári színisek a Shoshin égisze alatt mutatták be a Fekete bika és egyéb történetek előadást. Három mese királylánnyal, herceggel, rablókkal, rókával és boszorkánnyal. Gyalog és gólyalábakon. Ámulok és bámulok, hogy a fiatalok milyen biztonsággal mozognak a magas rudakon. A gólyalábakról az ókori görög színház koturnuszai jutnak eszembe, amit azért viseltek a színészek, hogy láthatóak legyenek a hatalmas arénában.

A marionett bábok és életre keltőik: Boráros Milada és Boráros Szilárd. Világszám!

 

Körhinta és ciklámen emberek

Dobronka Cirkusz, Világszám. Boráros Milada és Boráros Szilárd (Magamura Alkotóműhely, Magyarország) marionettcirkuszi előadása tényleg világszám. Gyönyörűen faragott, a legkisebb részletig kidolgozott bábok, nagyszerű zene, fergeteges játék a marionettfigurákkal és azok nélkül is, és nem utolsó sorban egy történet szeretetről, közösségről, a művészet erejéről. A marionett is régi találmány, vásárokban játszották századokon át, de a mi, őrült, rohanó korunkban is épp oly erővel hat gyerekre, felnőttre egyaránt. Mert mindannyian Dobronkában, ebben a kitalált kisvárosban élünk, és vágyunk arra, hogy legalább egyszer összefogjunk, hogy mindenki örömére együtt felüljünk a színes körhintára.

A szlovéniai Kud Ljud társulat ciklámenszínű emberei a Szent László térre érkeztek, nem akárhogy. A templom kertjéből, a városháza teraszáról bukkantak elő, és jöttek mindenfelől, barátkoztak, ismerkedtek a járókelőkkel. Furcsa hangokat hallattak, karon fogtak, vittek magukkal, megállították az autókat, „ellopták” a sört a teraszon hűsülők asztaláról, vizet kértek, barátkoztak. A váradiak előbb csodálkoztak, majd örömmel játszottak együtt a színészekkel. Igaz, valaki megkérdezte tőlem, hogy „ezek igazi emberek, vagy valamilyen bolygóról jöttek”, majd miután megérintette őket, megnyugodott. Ha idegenek is, nem bántanak senkit.

Amikor éppoly meglepően távoztak, amint ahogy érkeztek, ott álltam a téren ciklámen foltokkal a bőrömön és a ruhámon, és nagyon jól éreztem magam.

Szlovén ciklámenemberek a Szent László téren

 

A közönségtalálkozón a művészek elmondták: céljuk találkozott a fesztivált szervező Shoshin Egyesületével: kivinni a színházat az utcára, elvinni ezt a sajátos művészetet az emberek közé. Minden színháznak megvan a maga a helye, – folytatták az előadók. A kőszínházban, alternatív terekben és az utcán is lehet játszani, nem versenyeznek egymással a helyszínek, hanem kiegészítik egymást. Hisznek abban, hogy a színházat ki kell és ki is érdemes vinni az emberek közé.

Az Invasion című előadásukkal kapcsolatban elmondták, tíz éve járják vele a világot, de az folyamatosan változik, az ország, a tér függvényében, csak az alapkérdés marad: hogyan fogadják az emberek az „idegeneket”, akik mások, mint ők. A kérdés most még inkább időszerűvé válik a menekültek, a bevándorlók, a migráció okán.

Pillanatkép az Ave, Eva című előadásból. Bibliai nőalakok

 

A nők

Streetwalker, azaz utcán járó, avagy ready-made, készen kapott szabadtéri galéria. Őszintén, kíváncsi voltam, hogy ezt hogyan gondolják a Shoshin Egyesület és a Kud Ljud társulat tagjai. Elindultunk a színház elől és megmutatták nekünk a városunkat, úgy, ahogyan mi, itt lakók nem nézzük. A felásott utcát, a kidőlt oszlopokat, a hulló vakolatot. Behunyt szemmel hallgattuk a légkondik „szimfóniáját” egyik udvaron, simogattuk a falat, hogy érezzük a lélegzetét. Idegen emberek simogatták egymás haját, és ez abban a pillanatban teljesen természetes volt. Manipuláció? Hát persze, de én inkább varázslatnak hívom, színháznak.

Olaszországból érkezett, de nemzetközi összetételű a Regula contra Regulum társulat. Előadásuk, az Ave, Eva koprodukcióban készült a lengyelországi Grotowski Intézettel, és a 13. századi ferences rendi laudák – liturgián kívül énekelt vallásos népénekek – alapján készült. Énekkel, tánccal, zenével, színészi játékkal idéz nőalakokat Évától Máriáig.

A Posticum kulturális központ kápolnájába kevesen jöttek megnézni a légies szépségű produkciót. Kár, nagy élményről maradt le, aki a rekkenő hőség miatt inkább otthon maradt. Az előadás után, a rendező, Raúl Iaiza elmondta, évek óta kutatja, mi történt a bibliai nőkkel, az Ótestamentumban megjelenő asszonyokkal, hogyan jelennek meg írásokban, játékokban, laudákban. Az Ave, Eva természetesen fikció, de az alapjai a bibliai asszonyalakok.

Mire ezek a sorok megjelennek, vége ért a KaravanAct utazó fesztivál, ahol az előadások alatt magyarul, románul és néha angolul beszélnek a résztvevők. A fesztivál, amely megmozgatja a várost, élményt, örömet szerzett mindenkinek, aki hosszabb – rövidebb ideig kísérte a színészeket az utcákon, tereken.

A következő két év múlva várható. Legalábbis azt mondták a szervezők, ha lesz hozzá pénz és paripa, mert tehetség és ötlet van bőségesen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!