Ötven éve tiporták el a Prágai tavaszt 2.

2018. 08. 20. 23:07

Ötven éve, 1968. augusztus 21-e hajnalán a Szovjetunió és négy csatlósa, a keletnémetek, a lengyelek, a bolgárok és a vonakodó Kádár vezette Magyarország fegyveres erői vetettek véget az Alexander Dubček-féle demokratikus fordulatnak. Szilágyi Aladár összeállításának második része hiú magyar reményekről, elmaradó nyugati fellépésről, illetve Románia kimaradásának okairól.

Csehszlovák zászlós fiatalok egy égő harckocsi mellett

A csehszlovákiai események előzményeiről cikkünk első részét itt olvashatják.

 

„Ha már bevonultunk, maradjunk is ott”

A szovjetek kész tervek elé állították a kelet-közép-európai államok katonai és politikai vezetését. Az akcióban résztvevő országok előtt az utolsó pillanatig titkolták azt, hogy mire készülnek. A csapatoknak parancsba adták, hogy csak akkor szabad fegyvert használniuk, ha lőnek rájuk. Fegyverhasználatra nem került sor. Mindössze kétszer kellett a levegőbe lőniük a bevonuló magyaroknak Nyitrán és Érsekújváron, hogy így oszlassák szét a feldühödött tömeget. A megszállásban 13 ezer magyar vett részt, valamilyen formában összesen mintegy 20 ezren voltak érintve. A magyar csapatok 11 ezer négyzetkilométernyi területet szálltak meg. A bevonulásnak nem volt magyar áldozata.

 

A Belügyminisztériumba érkezett hangulatjelentések szerint a felerősödő magyar- és szovjetellenesség mellett – azzal szoros összefüggésben – több helyen a magyar lakosok olyan reményüknek adtak hangot, hogy az 1938-as bécsi döntéssel visszaszerzett és 1945-ben ismételten elveszített felvidéki területeket a szovjetek segítségével újfent Magyarországnak adnák. Az 1968-as csehszlovák eseményekkel kapcsolatos belügyi források javarészt kitérnek „nacionalista megnyilvánulásokra”, mely mind a felvidéki magyarok, mind pedig a szlovákok számára újra beszédtémát és ez által feszültséget jelentett. Hozzá kell tenni, hogy a magyar belügyi és katonai szervek kiemelt figyelmet fordítottak nemcsak a felvidéki magyarok és szlovákok, hanem a Magyar Néphadsereg személyi állománya körében tett megnyilatkozásokra. A felvidéki római katolikus papok a jelentés szerint „elmondták, hogy a szlovákok részéről a magyarsággal szemben erős soviniszta agitáció kezdődött.” „Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak Szlovákiából” szövegű falragaszok jelentek meg. Az első napon készült jelentésből kiderül, hogy a csehszlovák katonai állomány és a lakosság, köztük még a csehszlovák hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák is nagyfokú ellenszenvvel, de annál kisebb ellenállással fogadták az országba bevonuló „szövetséges" magyar csapatokat.

A belügyi anyagok alapján az MSZMP vezető testülete részére készített hangulatjelentések is több alkalommal kiemeltek olyan kijelentéseket, melyek a felvidéki területek visszaszerzésével voltak kapcsolatosak. A budapesti, megyei, járási és városi pártbizottságok augusztus 24-i kibővített ülésükön adtak tájékoztatást a pártaktíváknak. Ezeken hangzott el: „ha már bevonultunk a Felvidékre, maradjunk is ott…” Kevésbé ismert, hogy a magyar kisebbség képviseleti szerve, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) a megszállás és a magyar katonák jelenléte ellen több tiltakozó állásfoglalást kiadott, melyek a korabeli sajtóban is megjelentek: „A magyar csapatok bevonulása érthető módon aggodalommal töltötte el a felvidéki magyarságot. Tisztában voltak ugyanis vele, hogy kollaborációval fogják őket vádolni, a felvidéki magyarság amúgy jogos politikai-kulturális törekvései és elért eredményei pedig előbb vagy utóbb hátrányt szenvedhetnek. A megszállt területekre koncentrálódó hungarofóbia ezért újfent látványos méreteket ölt.”

Szovjet katonák a csehszlovák rádió előtt 68 augusztusában

 

Az amerikaiak tudtak az invázió tervéről

A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos másik nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett.

A Mladá Fronta Dnes című cseh napilap minapi közlése szerint az Egyesült Államokban korábban ismeretlen dokumentumok kerültek elő: azokból kiderül, hogy 1968-ban az amerikai kormányzat tudott Csehszlovákia tervezett szovjet inváziójáról. Az amerikai külügyminisztérium korábban ismeretlen, most első alkalommal megnyitott iratanyagiból kiderül, hogy 1968-ban Lyndon B. Johnson kormányzata már jóval előre sejtette, hogy a Varsói Szerződés országai lerohanják majd Csehszlovákiát, ám úgy döntöttek, hogy az eset diplomáciai hasznát kiaknázandó semmit nem tesznek ennek megakadályozása érdekében. 1968 áprilisában aztán a helyzet már túlzottan egyértelmű volt, hogy ne foglalkozzanak vele. A prágai amerikai nagykövet, Jacob Beam azt írta, hogy bár a liberalizálódási tendencia nagyon jó az Egyesült Államok számára, a kormánykoalíció viszont gyenge ahhoz, hogy véghezvigyék a demokratizálódást, és akkor még nem is számoltak Moszkva lehetséges reakciójával.

Az amerikai külügyesek ekkor úgy döntöttek, hogy nem ártják bele magukat a folyamatba, és nem foglalkoznak a csehszlovákiai eseményekkel.

Valójában 1968 júliusáig az amerikaiak sem tudták, hogy mi lesz Moszkva reakciója a prágai eseményekre. Még egy Moszkvában állomásozó veterán diplomata, Llewellyn E. Thompson is azt tanácsolta, hogy az amerikaiak várjanak, és ne provokálják Moszkvát azzal, hogy bármilyen formában is támogatnák Dubčeket. Szerinte bármi történjen, az csak jó lehet a nyugati államoknak, mert az oroszok a múltban nagyon komoly árat fizettek a kemény fellépésekért. Ha azonban a csehek fenntartják a nyomást, az a szovjeteknek presztízsveszteség lesz, ez pedig a szocialista tábor többi államát is kitartásra és nagyobb szabadság követelésére buzdíthatja. Ha azonban erővel lépnének fel, az a szabad világ sokkolása mellett a NATO erősödéséhez és az Egyesült Államokkal való kiegyezés ellehetetlenüléséhez vezetne. Ez be is következett: az augusztus 21-i invázió után annak elítélése mellett Johnson lemondta az év őszére tervezett amerikai-szovjet csúcstalálkozón való részvételét.

„Párbeszéd” a prágai nyárban

 

Miért maradtak ki a románok?

A Csehszlovákiában zajló folyamatokat a Szovjetunió nem nézte tétlenül. Azonban a belpolitikai intézkedések súlyán túl szovjet szempontból létezett egy másik döntő tényező, mindez Csehszlovákia jelentőségének felértékelődésében, a Nicolae Ceauşescu által vaskézzel irányított és a szocialista blokkon belül függetlenedni óhajtó Románia leértékelődésében keresendő.

Románia a Varsói Szerződés többi tagállamával ellentétben, az Izrael számára győzelmet jelentő ún. Hatnapos háború befejeztével, 1967 júniusában nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat a zsidó állammal. Ez a mozzanat jelentette egy szimbolikus gesztusokban gazdag esztendő kezdetét Ceauşescu számára, aki lépésről lépésre, mintegy rituálisan igyekezett a vazallusi kapcsolatokat megszakítani Moszkvával. Románia egy év leforgása alatt, 1967 júniusa és 1968 augusztusa között jelentős mértékben módosította geopolitikai paradigmáját.

Ceauşescu és Dubček Prágában, héhány nappal a szovjetek bevonulása előtt

 

Néhány nappal a megszállás előtt, augusztus 15-17. között Ceauşescu Prágába sietett, egy barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötése érdekében. Dubček ekkor még derűlátóan nyilatkozott a reformfolyamat sikeréről, és az „ötökkel” (Leonid Brezsnyev, Wladyslaw Gomulka, Todor Jivkov, Kádár és Walter Ulbricht) lezajlott legutóbbi egyeztetések sikeres voltáról. Ceauşescu tájékozatta vendéglátóját a készülő invázióról. Egy jelen lévő román diplomata visszaemlékezése szerint Dubcek azt válaszolta: „Jöjjenek csak, mi virággal fogadjuk őket”.

Az invázió hírére Ceauşescu augusztus 21-re egy népgyűlést hirdetett, melyen hatalmas tömeg, több mint 100 ezer ember vett részt. Az 1968. augusztus 21-i nagy balkonjelenet, amikor igen kemény szavakkal ítélte el a Szovjetuniót és a Varsói Szerzõdés többi tagállamát, valóságos legendát szőtt köréje, sikerült lázba hoznia a hallgatóságát, az embereket, akik kezdtek abban reménykedni, hogy Románia elindul a liberalizálódás, a Nyugat felé nyitás irányába. Még a legtisztább elmék (például Paul Goma, aki ekkor beiratkozott a Kommunista Pártba) sem sejtették, hogy mindez csupán alakoskodás, ennek a neosztalinista vezetőnek esze ágában sincs elindítani bármiféle demokratizálódási folyamatot. Mi több, ez a kiállás a nyugati országokban is elindította azt a személye körüli mítoszt, mely szerint Ceausescu egy megbízható kommunista vezető, aki képes Moszkvának ellenállni, hisz megtagadta az invázióban való részvételt.

Mint utólag kiderült, Ion Gheorghe Maurer akkori kormányfő súlyos politikai hibának minősítette az ominózus beszédet. „Egy ilyen erőszakos viselkedés felért egy haszontalan provokációval – írta évekkel később–. Azzal fenyegetni az oroszokat, hogy ha be mernek lépni Romániába, az egész lakosság fölkel ellenük, az egyenlő volt a megszállásra való fölhívással. Ceauşescu azzal, amit elkövetett, hatalmas kockázatot jelentett az ország számára.”

A bukaresti propaganda viszont maximálisan kihasználta az invázió kínálta lehetőségeket. Lépten-nyomon hirdették, hogy eredetileg Brezsnyevék Romániát is be akarták vonni a megszálló hadműveletekbe, de Ceauşescu, a nemzet hőse nemet mondott. A történelmi igazság viszont az, hogy fel se kérték a részvételre, annyira nem, hogy a történtekről is utólag értesítették. Elterjedt szakértői vélemény, hogy nem is volt szükség a román haderőre az akció végrehajtásához. Gyakori hipotézis, hogy ez a függetlenedésdi csupán játék volt, Ceauşescu inkább Moszkva egyik bábja volt, akinek kiosztották a szerepet, hogy közeledjen a Nyugathoz.

 

Egyébként Románia Jugoszlávia felé is tett ezekben a napokban egy eléggé kétségbeesett nyitási kísérletet: a pártfőtitkár Emil Bodnăraş kíséretében ellátogatott a dél-nyugati szomszédhoz. Az iránt tapogatóztak, hogy miként viselkedne Jugoszlávia erős embere, ha a szovjetek megtámadnák Romániát. Titó eléggé szűkmarkúan kijelentette, hogy ugyan befogadnák a román menekülteket, de arra nem számíthatnának, hogy Jugoszlávia a román hadsereget fegyverestül befogadva annak hátországává váljon.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!