Túra, Erdélyből Olténiába (2.)

2017. 09. 29. 09:37

Barangolása második részében Szilágyi Aladár a Transzalpina magasából a környék nem kevésbé látványos völgyeibe ereszkedett, ahol barátságos vendéglátásban részesült, s a Páring lábainál találkozhatott magával Dodon kapitánnyal is.

Ereszkedés a hajtűkanyarokban Novaci városka felé

 

A Lotru forrásvidékét elhagyva konok motorú Izoldánk az eddigieknél gyakoribb hajtűkanyarokon gurulva-forgolódva kapaszkodik feljebb és feljebb. A fáma szerint ez a környék az akár 3-4 kilósra meghízott óriásvargányák hona, de nincs gombászásra érkezésünk, mint ahogy arra sem, hogy legalább egy birkatokány erejéig elakadjunk valamelyik közeli esztenán. Mi döcögve robogunk tovább, tovább, csak a tekintetünkkel faljuk az alattunk-köröttünk-felettünk kibontakozó havasi tájat. A Muntinu Mare, az Urdele, a Dengheru csúcsok karéjában jutunk el az Urdele hágó 2145 méteres szintjéig – ez a Transzalpina legmagasabb pontja! Izolda jól bírta szuflával a meredek kaptatót, a pilótája is, Kinga lányunk jelesre vizsgázott a magashegyi autótúrázásból. Közben meghaladjuk a felső erdőhatár szintjét, 1800 méteren már csak foltokban fordul elő a lucfenyő, a vörösfenyő; cserjés, törpenyíres, égeres váltakozik hegyi legelőkkel. Itt, a hágó szintjén immár ritkuló boróka, áfonya, madárberkenye tarkítja a holdbéli sziklákkal elegy hegyisztyeppét.

 

Megmártózunk a havas szeleiben

Szerencsénk van, hiszen elindulásunk előtt gyakori földcsuszamlásokról, kőzuhatagokról fújt riadót a média, de mire ide felkapaszkodunk, szinte mindent eltakarítottak az útkarbantartók buldózer-exkavátorai, legfeljebb itt-ott kell óvatosan kerülgetni egy-egy méretes sziklatömböt. Az Urdele hágó teteje focipályányi, tönkösödés által elegyengetett fennsíkon ér véget. A plató zsúfolásig telve gépkocsikkal, turisták tömegével, akik bokáig érő sárban tapickolva mászkálnak fel s alá, igyekeznek minél jobban megközelíteni a hirtelen szurdokvölgyre váltó felföld peremét. A kínálkozó körlátvány megéri a fáradságot, pedig itt, 2000 méter fölött állandóan fúj a szél, s ez az egyre erősödő, a Páring vonulatán átbukó tramontana mind hevesebben csattogtatja a sátorlapokat, cibálja az árusok bódéinak a tetejét. Persze, amikor ennyi ember víkendezik egymás-hegyén hátán, annak megvan a következménye, hiszen nem minden nap kapaszkodnak fel ide a szemetesek. Egyébiránt ezekben a lócákkal, asztalokkal felszerelt kiüldékben, kifőzdékben sok minden kapható, nem csak a miccs, a gratár, hanem lángos meg kürtöskalács is – így, magyarul kiírva… A gond csak annyi, hogy –  mivel ameddig a szem ellát, egyetlen bokor se kínál szükség esetén félrevonulási lehetőséget – a toy toy-ként kínált három szélrángatta, imbolygó akármi előtti kígyózó sorok meghaladják a mititejre, krumplis palacsintára várakozók sorait. Innen szinte nyomtalanul eltűnt a széttaposott pázsit, akkora a sár, mintha egy hegyiláp kellős közepére telepítették volna a sokadalom helyszínét. És hát bármennyire fenséges a hágó kínálta havasi panoráma, ez a tömeges nyüzsgés nagyon zavaró. Szívesebben mártóztam volna meg kevesebb-magammal a Páring szent szeleiben…

A táj festői, a félig-meddig legális üdülőhely inkább tarkának mondható

 

Rânca, a nemlétező üdülő

A hágón lefelé ereszkedve negyedórás, 8 kilométernyi autózást követően elibénk bomlik egy a láthatár pereméig, hosszan elnyúló, a főúttól jobbra-balra szétszórt település. Az Oltyán Szinaja – így emlegetik, amerre a szem ellát, mindenfelé szállodák, motelek, magánvillák, menedékházak, kempingek sora. Néhány esztendeje még kiérdemelte a „Gorj megye legkoszosabb települése” címet, de úgy tűnik, mára változott a helyzet. Szinte hihetetlen, hogy a jelenleg már öt felvonóval és lesiklópályával rendelkező „síparadicsom”, mely siklórepülésre, sárkányrepülésre is igen alkalmas, illetve számos gyalogtúra kiindulási pontja, 1989 előtt csupán öt barakk méretű menedékházban kínált hálóhelyet a téli sportok kedvelői számára. A Păpuşa csúcs lábánál fekvő völgyben 2000 után, főleg 2010 körül indult be a nagy robbanás, azóta fokozódott az építkezési láz, gombamód nőttek ki a kisebb-nagyobb vendéglátóhelyek. Bizonyára megéri befektetni ide, hiszen több épülőfélben lévő vagy emeletráépítéssel bővülő szállót is láthattunk. Feltételezem, hogy a néhány esztendeje még igencsak foghíjas infrasuktúra (üzlethálózat, fűtés, vízellátás, szennyvízelvezetés stb.) is megoldódott, másképp nem volna érdemes ide invesztálni.

Egy oknyomozó riporter számára nem volna érdektelen utána nézni, hogyan oldhatták meg az építkezési engedélyek kibocsátását, egyáltalán hogyan lehet pályázni vidékfejlesztés címén ezekre a létesítményekre, hiszen Rânca, mint üdülőtelep papíron nem létezik! Ugyanis – bár immár sok ezres turistasereg befogadására képes – a státusa nem rendeződött a mai napig. Adminisztratíve bizonytalan, hogy hová tartozik, két szomszédvár: Novaci város és Baia de Fier község külterületén alakult ki. Ámde Olténiában a kataszteri nyilvántartás sosem volt erőssége a közigazgatásnak, nem lehet pontosan tudni, hol húzódik a két település határa. Ilyeténképpen a vége-hossza nincs pereskedés közepette elmaradt Rânca üdülőtelepként való hivatalos elismerése.

Hogy mennyire nincsenek rendben a dolgok, azzal kapcsolatban utunkról hazatérve bukkantam rá egy cikkre, a Gorjeanul hasábjain. A megyei lap számol be arról, hogy a helybeli szállodák és motelek tulajdonosai a tűrhetetlen állapotok (a közintézmények és közterek hiánya, az aszfaltozatlan mellékutak, a kóbor kutyák hadai) miatt tiltakozó akciókat szerveznek: a Transzalpina több órás lezárásával, a kormány és a parlament előtti tüntetésekkel próbálják felhívni a közvélemény figyelmét a két önkormányzat között gazdátlanul maradt üdülőtelep gondjaira.

„Rânca az évek óta tartó ígérgetések ellenére továbbra is egy, a hatóságok által elhagyott övezet – áll a szállástulajdonosok szövetségének közleményében –. Annak ellenére, hogy hatalmas, évről évre növekedő adókat vetnek ki a telepre, a beszedett pénzekből szinte semmit nem forgatnak vissza, se Novaci, se Baia de Fier polgármestere nem tesz semmit Rânca fejlesztése érdekében.”

A vadonatúj, kétszobás faház Diófaligetnél   Fotók: Szokolszky Kinga

 

Páring-hegyalján

Ilyen földrajzi elnevezés nincs is! A magam hasznára ötlöttem ki, amikor leereszkedve a Transzalpinán az erdélyi csobánok által megült Novaci városkába, hirtelen keletnek kanyarodunk, a Páring dombokká szelídült peremén. Ez a szinte mediterrán kistáj, a maga ligeteivel, kaszálóival, gyümölcsöseivel, rendezett portáival, olykor villaszerű épületeivel, kiérdemli a „hegyalja” hangulatnevet. Baia de Fier (Vasbánya) mintegy négyezer lelkes település, a Galbenul és az Olteţ folyók völgyében. Határában a középkorban mészkövet égettek, korábban vasat, napjainkig grafitot bányásztak. Kevéske sovány földjük miatt a helybeliek fő bevételi forrásává az állattenyésztés mellett egyre inkább az idegenforgalom válik. Az internetes kínálat bőséges, Kinga lányunk 23 szálláshely közül választotta ki az ígéretes nevű Diófaligetet.

A létesítmény annyira friss, hogy még sehol sem mutatja jelzőtábla, hol, merre kell letérnünk, még Izolda mindentudó GPS-ketyeréje is zavarba jön, és túlküld bennünket azon a keskenynek tűnő fahídon, amelyen túl a lombok takarásában megbúvó hálóhelyünk vár reánk. Végül a Galbenul másik partjára átkiabálva teremtünk kapcsolatot házigazdáinkkal. A Rădescu házaspár elibénk siet, terel bennünket a parkoló felé. Ion inkább csak integet, Ioana a bőbeszédűbb, rögtön kiderül, hogy ő viszi a prímet. Miként az is, hogy az ő nevén fut ez a múlt év végén beindult családi vállalkozás, mely egyelőre négy kétszobás, ízléses faházban fogadja a vendégeket. Azt is rögtön megtudjuk, hogy az EU vidékfejlesztési alapjaiból 180 ezer euróval támogatott, 30 ezres önrésszel megépült Diófaliget szilveszter környékén fogadta az első szállóvendégeit. Ahogy fellépünk a nekünk kiszemelt ház tágas-teres tornácára, fenyőillat fogad kedvesen. „Mindezt székely mesterek remekelték – mutat körbe Ioana –, kissé lassan kerültünk a várólistájuk élére, de amikor megérkeztek, csodát műveltek.” Amíg a jóféle, sűrűre dúsított csorbára várunk, szemlét tartunk a terasz magasából. Minden „a helyén van”: szemközt, a látóhatár peremén a Páring ködpárás előhegyei, köztük egy, a Tordai hasadékra emlékeztető szorossal, a dombok felénk terpeszkedő üde karéjával, a portát határoló lésza kerítés mögötti kaszálón legelésző lovakkal, balra a domboldalon szertebogárzó juhnyájjal.

Lefekvés előtt a vejemmel – ketten férfiakul – terepszemlét is tartunk. István lefutja a maga aznapi 20 kilométeres penzumát, jómagam meg egy szekérút hívásának engedve, rövid sétára indulok a szénáskertek között. Éppen terelik haza a csordát, a tehénpásztor, egy nyakigláb siheder kalaplevéve kíván jó estét. Marin elárulja, hogy a mintegy harmincfős állomány mind a Diófaliget mellett lakozó gazda tulajdona, ők szállítják a friss tejet, egyéb terméket a panzió számára. Alighogy tovább tereli a jószágait, egy különös, egyetlen sovány tehénből meg vagy hat kutyából álló alakulat bukkan elő a kanyarból. A menet élén egy tányérsapkás, nagyszakállú férfiú halad. Ahogy megpillant, kitörő örömmel üdvözöl, akár egy régi ismerőst. Hogy szó ne érje a ház elejét, nagyot parolázva be is mutatkozik. Sunt Căpitanul Dodon – harsogja bizalmaskodó mosollyal, a bokáját összecsapva. A továbbiakban azt is megtudom Dodon kapitánytól, hogy a többi tehene elpusztult, a hat körülötte forgolódó kutya mind gazdátlan, de nincs szíve elkergetni őket. „A jószágaim akkor fordultak fel, amikor kórházba kerültem heresérvvel, nem volt ki gondozza őket” – panaszolja, majd a nagyobb hitelesség kedvéért megmutatja, hogy a műtét előtt meddig lógtak a tökei.

A Polovragi kolostor a szurdok bejáratánál

 

Karsztvidék-csodálóban

A harapni való levegőtől felfrissülve ébredünk. A párom bevallja, emberemlékezet óta nem aludt ilyen jól, palackozni kéne hazulra valamennyit ebből a csodatevő ájerből… De sietnünk kell, gazdag program vár bennünket. István tegnap esti, illetve ma hajnali hosszútávját a két folyó mentén fölfelé haladva tudta le, fölfedezte, hogy a Galbenul völgyének elején kínálkozik a Peştera Muierilor, az Asszonyok barlangja, Románia legjobban bejárható földalatti képződménye. Az Olteţ pedig az ország – állítólag Európa – legmélyebb szurdokvölgyét faragta ki, bejáratánál a Polovragi kolostorral, beljebb pedig az azonos nevű, legendás Polovragi barlanggal.

Búcsúportyánkat a „mi” Vasbányánkkal egybenőtt, szomszédos településsel kezdjük. Mintegy két kilométernyi autózás után az út kettéválik. Balra a közel 500 esztendeje alapított kolostor előtti térségben hatalmas tömeg várakozik. Reménytelen vállalkozásnak tűnik bejutni az erődítménynek tűnő monostor megszentelt fala közé, a főbejáratnál, a Constantin Brâncoveanu  által emeltetett harangláb előtt várakozó zarándokseregnek is bizonyára egész napjába kerül majd. Szívesen körülnéznénk benne, hiszen – mint hírelik – az épület pitvarának két oldalát Constantin Zugravul 1713-ban festett, ikonográfiailag páratlan falfestményei ékesítik. A szent hely amiatt is nevezetes, mert regina Maria (Mária királyné), Ferdinánd román király hitvese, Maria Alexandra Victoria edinburghi, brit és szász-coburg-gothai hercegnő, ortodox hitre térve, zaklatott ifjúságát felváltó vallásos hevületében kolostorról kolostorra zarándokolva, éppen itt, Polovragi-on találta meg a nyugalmát, nemkülönben lelki atyját és gyóntatóját, a helybeli házfőnök személyében…

Alig haladunk túl a kegyhely hosszan erődített falain, az erdei út jobb oldalán egy jókora üreg szájadékja bukkan elibénk. Ebben a kolostorral azonos nevet viselő barlangban a néphit szerint Zamolxis dák istenség lakozott, majd varázslók tanyája, betyárok, remeték menedéke lett. Egy szpeológusok alkotta expedíció akár hetekig is bolyonghatna a tíz kilométer hosszan feltárt labirintusban és a fölötte több szinten kínálkozó, tucatnyi barlangban. De nekünk pechünk van, a bejárat ormótlan kapuja előtt várakozókkal felirat közli: a barlang csak 12 órától látogatható.

Tovább gördülve az Olteţ-hasadék elvarázsolt világában, pillanatok alatt feledjük a bosszúságot. Ez a Kapacina-hegység főgerincéről induló bővizű, gyors folyású patak átvágva magát az 1800 méter magas masszívum kőfalain, cukorsüvegszerű mészkőtornyok tövében festői szépségű szurdokot vágott magának. Kinga cammogóra fogja Izoldát, gyakran megállunk, nem győzzük meresztgetni a szemünket a sokszor tökéletesen függőleges, sőt gyakran túlhajló sziklafalakkal harántolt, forrásbarlangok tucatjaival tagolt szoros láttán. Maga a patak az út szintjénél száz méterrel mélyebben zúg valahol, familíánk fiataljai legalább egy lereszekedés-fölkapaszkodás erejéig kipróbálják a kínálkozó vaslétrát. Nehéz szívvel válunk meg a hűvös mikroklímájú, mély völgytől, de igyekeznünk kell a Vasbánya fölött húzódó Peştera Muierilor, Asszonyok barlangja megtekintése végett. Az itteni személyzet korábban kel, már délelőtt 11-re ígérik a nyitást, ötvenesével adagolva a barlangvizitre iratkozókat. Végül lemondjuk ezt a szpeológiai túrát is, mert… kiderül: az ország leglátogatottabb barlangjába, a nálunk korábban érkezettek százai miatt, legfeljebb koradélután nyerhetnénk bebocsáttatást. Kárpótlásul, az Internet gazdag képkínálatát lapozgatva győződünk meg arról, hogy mi mindenről maradtunk le a Galbenul patak által százezer éve kifaragott, csepkövekkel ékes világ elszalasztásával.

 

Közjáték, Avram Iancuval

István vejünk javaslata, mely szerint a Zsil folyó völgyét válasszuk visszaútnak, kétszeresen hasznosnak bizonyul. Egyrészt, autónknak nem kell még egyszer megbirkóznia a Transzalpina szerpentinjeivel, másrészt kiélhetem abbéli nosztalgikus vágyamat, hogy meglátogassam utászbaka-korom félévszázad előtti színtereit. Bumbeşti alatt érjük el a Zsil szorosát, ott, ahol a Bukarest felé nyomuló bányászhadak utolsó, 1999-es mineriádéjuk alkalmával áttörték a csendőrség blokádját. Innen fölfelé, egészen Livezényig „az én kezem nyomát is őrzi” az út, viaduktjaival, támfalaival egyetemben, hiszen soklövetű csákánnyal, nagy kaliberű lapáttal szolgáltam errefelé a hont, másfél esztendőn keresztül…

A félig halottnak tűnő Petrozsény városán keresztül, Hátszeg szépséges vidékén áthaladva Piskinél érünk a Maros völgyébe. Déva vára alatt elrobogva, némi autósztráda-kóstoló után kapaszkodunk fel Mócországba. Az út itt is szinte tökéletes, a táj itt is gyönyörködtet, Brádon, a MOL-kútnál szusszanunk egyet, olasz minőségű feketekávét kortyolva élénkítjük magunkat. Innentől kezdve, ahogy a Mócföld szíve felé haladunk, gyakran egész gépkocsi-konvojok előznek meg bennünket. A veszettül tülkölő autók mindegyikéből hosszú zászlórúdon nemzeti lobogókat lógatnak ki, s kurjongatva biztatják a szembejövőket, forduljanak meg és tartsanak velük. Ţebea, Cebebánya felé közeledve már csak lépésben lehet haladni, ameddig a szem ellát, a falu határa óriásparkolóként működik, több ezer járgány lepte el a földutakat, legelőket is. A központban, ahol Avram Iancu sírja körül, Horia tölgyfája mellett 1924-ben alakítottak ki egy zarándokhelyet, a Mócok Pantheonja névvel, Izoldánk alig tud átvergődni a sűrű tömegen. A templom előtti színpadon énekesek, táncosok produkálják magukat, a hangszórókból áradnak a hazafias dalok, tucatnyi helyen mérik az elmaradhatatlan miccset, a sört. Tájékozatlanságunkban nem tudjuk mire vélni a jobbára népviseletbe öltözött sokaság örömünnepét. Hazaérve  nyomban megfejtem a népünnepély titkát. Az Adevărul  szalagbetűs cím alatt tájékoztat, hogy Cebén, az Avram Iancu emlékére megtartott nemzeti ünnepen „a politikusok a magyarok ellen uszították a sokezres román tömeget. A résztvevők kórusban kérték számon: miért adtok ennyi kedvezményt a magyaroknak?”

Szó köztünk maradjon: Cebebánya akár magyar zarándokhellyé is válhatna, hiszen a Móc Pantheontól futamatnyira temették el a Brády család 1848. október 25-én legyilkolt tizenhárom tagját…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!