A bátor Bulgakovné bundabugyija
2017. 11. 21. 09:45Barna Imrével folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár tovább kérdezősködött a műfordítónak Umberto Ecoval kapcsolatos élményeiről, majd egy négyévnyi itáliai közjáték felidézése után, a 60 esztendős Európa Könyvkiadónál eltöltött négy, fordulatos évtizedéről kérdezte őt.
Milyen ember volt Umberto Eco?
Nagyszerű volt, igazi tanárember. Én őt láthattam, hallhattam a bolognai egyetemen. Ott valóban elemében volt, igen közlékeny, humoros előadónak bizonyult. Az, hogy nehezen volt megközelíthető, az a munkájához szükséges óvintézkedés volt. A hozzá való viszonyulásom csúcsmozzanata az volt, amikor 2007-ben sikerült megnyernünk őt az Ünnepi Könyvhét díszvendégének. Annak minden pillanata nagyszerű élmény volt mindannyiunk számára.
A tudományos munkáit nem Te fordítottad magyarra, ugye?
Kifejezetten a szemiotikai munkáit nem, de az esszéknél sok az átmenet. Nagyon fontos őnála – ebből a szempontból is példaképemnek tartom –, hogy nem használt eltérő, különböző nyelveket. Óvakodott attól a gyakorlattól, hogy ha tudományos szöveget írunk, akkor „menjünk át érthetetlenbe”, rettentő bonyolult, nominális szerkezetekbe, ha pedig vicceskedünk, akkor meg használjunk szlengszavakat. Hihetetlenül értette a módját, példát mutatott a tudományos és irodalmi világnak arra nézvést, hogy hogyan nem kell megbolondulni, hogyan lehet ugyanazt a nyelvet használni mind a két területen.
Nemde, abban, amit papírra vetett, bőven volt játékosság is?
Abszolút, abszolút… Hogy egyebet ne említsek, az egyik fő tudományos műve az elmúlt évtizedekből Kant és a kacsacsőrű emlős címmel jelent meg magyarul is. Tessék ízlelgetni a címét! Ez egy akkora szemiotikai mű, ami alatt beszakad az asztal, a saját korábbi szemiotikai munkáit is fölülírja, és egyaránt komolyan szó van benne Kantról is és a kacsacsőrű emlősről is…
Számodra, fordítóként melyik Eco szöveg vált a legkedveltebbé?
Nem tudom, volna-e értelme a regényeit így különválasztani. A legtöbbet nyilván a Rózsa nevéből tanultam, azzal kellett legelőször megküzdenem, az volt az ismerkedés az ő világával, a feladat is talán akkor látszott a legnagyobbnak. De a Foucault ingát is nagyon szerettem. Egyébként szokták mondani, hogy a Foucault inga nagyon népszerű. Nem tudom, hogy aki még nem olvasta, tudja-e, hogy szinte a kézikönyve azoknak a hülyeségeknek, amikkel körül vagyunk véve a világban, az összeesküvés-elméleteknek és a többi őrületnek köszönhetően. Van olyan regénye, amelyiknek inkább egy-egy részletét élveztem jobban. A Baudolino című regény bevezető fejezete egy nemlétező, kitalált nyelven íródott. Eco azt az instrukciót adta a fordítóinak, hogy vegyétek elő az anyanyelvetek első nyelvemlékeit, és menjetek vissza még legalább kilencven évet. Törtem a fejem: hát én hogy menjek vissza a Halotti beszédhez képest még kilencven évet? Őneki könnyű visszamennie a latin felé, nekem egy ismeretlen nyelvet kellett volna hozzá konstruálnom. Végül egy olyan szöveget kellett előállítanom, aminek körülbelül a harminc százaléka maradhat érthetetlen. Hogy nagyjából meg lehessen érteni, miről van szó, a következő fejezetben úgyis meg lesz magyarázva. Ezen a tizenöt oldalas szövegen, ha jól emlékszem, két hónapig dolgoztam. Vért izzadtam, de nagyon élveztem.
A beszélgetés első részét ITT olvashatják.
Jónéhány évig éltél Olaszországban, 1995-98 között a római Magyar Akadémia igazgatója voltál…
Az izgalmas időszak volt, mert akkor még hazám legfőbb ambíciója az volt, hogy bekerüljön abba az illusztris társaságba, amit Európának neveznek. (Most egy kicsit más szelek fújnak…) Az a nemes feladat hárult rám, hogy a magyar kultúra közvetítésével ezt elősegítsem, demonstráljam. Nagyon sok ilyen programot szerveztem tudatosan, közösen az Osztrák Intézettel, a Lengyel Intézettel. A megbízatásom vége felé érkezett ki a Román Intézet élére egy nagyszerű ember, akit Marian Papahaginak hívtak, ha jól tudom, a kolozsvári egyetemen tanított. És hát nagyon nagy esemény volt számomra, amikor két olyan jeles szerzőt, mint Claudio Magris, majd Umberto Eco, sikerült meghívnom egy nemzetközi műfordítói találkozóra a római Magyar Akadémián. Ez a négy év fantasztikus időszak volt számomra, családommal együtt. Ugyanakkor szüneteltetnem kellett az én irodalmárságomat és könyvkiadói mivoltomat. Fontos adalék, hogy amikor benyújtottam a pályázatomat, igazgatómmal, Osztovits Leventével közöltem: én csak akkor vállalom ezt a feladatot, ha megígéri, hogy megbízatásom lejártával visszajöhetek az Európa Könyvkiadóhoz.
A kiadót igazgattad egy ideig, felelős beosztásban dolgoztál ott évtizedekig. Mondanál egyet s mást az Európa életéről, jelenlegi helyzetéről?
Nem tudom, a magyar könyvkiadói világban jelenleg dúló viharok miatt kérdezed, vagy egyszerűen érdekel a könyvműhelyünk tevékenysége?
Is-is.
Igen… Az Európa Könyvkiadó tavaly év végén ünnepelte fennállásának a 60. évfordulóját, én pedig az Európához kerülésem 40. évfordulóját. Azt gondolom, ez egy olyan „brand”, ami él és élni fog. Azt a bizonyos négy római évet leszámítva, ez volt az első és utolsó munkahelyem, innen mentem nyugdíjba. A kiadó előtörténetéhez tartozik, hogy állami intézmény volt. Azt mindenki tudja, hogy az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as években a könyvkiadás – mint annyi más – állami alapokon működött Magyarországon, kvázi leosztott profilokkal. Az Európáé volt a világirodalom, rajtunk kívül még a Magvetőnek volt egy ilyen sorozata, a Magvető Világkönyvtár. Ezen kívül per definitionem az Európa Könyvkiadó adta ki a világirodalmat. Szerényen mi európások azzal szoktunk dicsekedni, hogy „milyen sok Nobel-díjasunk volt”, micsoda szerzőink voltak és vannak. Igen, ez mind így van, de az igazi bravúrja ennek a nagy állami múltból jövő kiadóknak, az ami rajta kívül nem soknak sikerült, hogy átmentette magát abba a nagyon kemény, új kiadói világba, ami a rendszerváltás utáni piaci viszonyokat jelentette. Hogy ez fényesen sikerült, az elődömet, Osztovits Leventét dicséri. Egy ilyen vegyes profilú, önfinanszírozó kiadóként nagyszerűen tudott működni. Egyébként ezekre a piaci viszonyokra az Európa már a 80-as években kezdett áttérni, noha akkor ez nem volt elvárás. És hát 30-40 ezres példányszámok voltak a nyolcvanas évek végén is. Ez egy tízmilliós országban nem megvetendő teljesítmény.
A párt- és az államapparátus, az „illetékes elvtársak” mennyire szóltak bele a ti dolgaitokba?
Hát nem úgy működött az, hogy jöttek és beleszóltak. Pro forma úgy nézett ki, hogy volt egy kiadói főigazgatóság, a szerkesztő a kézirat leadásakor írt egy szerkesztői jelentést, amit a főigazgatóságnak nyújtott be. Az utolsó mondata az volt, hogy „a kézirat nyomdakész, kérjük az engedélyezését”. Én Lator László szárnyai alá kerültem, az úgynevezett latin csoportba, az én praxisomban nem emlékszem arra, hogy olyan üzenet jött volna vissza a főigazgatóságtól, hogy „nem engedélyezzük”. A dolog nem így működött, ha „gáz” volt egy könyvvel. Amikor oda kerültem a kiadóhoz, megkaptam az instrukciót, hogyan kell lektori jelentést írni. Írjam le, hogy miről szól, mondjam el a véleményemet, de ha a kétszázadik oldalon azt olvasom, hogy „dögöljön meg Brezsnyev”, akkor azt feltétlenül tegyem szóvá… Persze, voltak „ügyek”, voltak könyvek, amik le lettek állítva évekig, amik sokáig parkolópályára kerültek. Jellemző, mik is voltak ezek. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején még az volt a kérdés: ki lehet-e adni Moraviát Magyarországon? Később Günther Grass és a Bádogdob vált témává, mert annak az ikszedik oldalán ott van, hogy az orosz katonák megizélik a nőket. Akkor nem is adta ki az Európa, hanem átpasszolta a Magvetőnek, ahol azonmód kihagyták ezeket a mondatokat. Becsületére legyen mondva az akkori európás igazgatónak, ő nem mert ilyet tenni. A Magvetőnek viszont ávós igazgatója volt, ő megcsinálta. Szóval így működött ez a rendszer. Nevezhetjük öncenzúrának is, de az Európa esetében ez méltatlan lenne, mert az Európa Könyvkiadó igazi szellemi menedék volt – éppen a világirodalmi profilja miatt, és a bátorsága miatt is. Az Európának bizonyos dolgok „meg lettek engedve”. Így volt ez a Zabhegyező esetében is. Az Európának ezt szabad volt kiadnia. Nem tudom, milyen előzményei voltak, milyen levelezés bonyolódott le az ügy érdekében. Egy hatalmas listája van azoknak a nagyszerűbbnél nagyszerűbb műveknek, amik végül megjelenhettek. Persze voltak olyan könyvek is, amelyek esetében föl se merült, hogy ki lehetne adni őket. Például Orwelltől az 1984-et vagy a Gulagot nem lehetett.
Azért előfordultak csodák is! Emlékszem arra a hihetetlen mozzanatra, amikor a Nagyvilágban az Ivan Gyeniszovics megjelent…
Igen, de az abban a nagyon rövid időszakban látott napvilágot, amikor oroszul is megjelenhetett az Ivan Gyeniszovics, ez a hruscsovi olvadás néhány éve volt. Akkor ahhoz nem kellett bátorság. Bátorság ahhoz kellett például, amikor a Mester és Margarita magyarul megjelent. Arról legendák szólnak, hogy Bulgakov özvegye a bundabugyijában csempészte ki a teljes szövegét a Mester és Margaritának, amely könyv alakban nem jelent meg oroszul. Oroszul egyébként csak egy irodalmi folyóirat, az Inosztrannaja Lityeratura közölte. Egy olyanra is emlékszem, azt a feladatot kaptam a 80-as évek közepén, hogy nézzek utána: nem adhatjuk-e ki újra Ignazio Silonénak a Bor és kenyér című könyvét, amelynek a bevezetőjében szerepel a „vörös fasizmus” fogalma. Végül 1990-ben adtuk ki. Olyan is volt egy Updike, egy Calvino esetében, hogy előbb el akarta olvasni az irodalmi vezető, meg mi tudom én, kicsoda, de hát akár három-négy lektori jelentés készülhetett egy-egy könyvről…
Alkalmasint olvasgattam a 70-es évek elején írt naplófeljegyzéseidet. Ugye, indult egy olyan akció, hogy „mindenki írjon naplót”. Hogy is volt ez?
Ma ezt egyszerűen blognak hívnák, akkor még nem létezett Internet. Eredetileg Kornis Mihálynak volt az ötlete – a szamizdatnak az előzménye volt ez Magyarországon –, hogy dokumentáljuk az úgymond, „eseménytelen” 70-es éveket. Először egy nagyon szűk, illusztris kör, például Nádas Péter is írt bele, aztán bővült az akció. Bonyolult menetrendje volt a dolognak. Aki, amit írt, azt három példányban írta, és három vonalon adták kézről kézre egy megszabott menetrend szerint a szövegeket, majd három-négy állomás után találkozott ez a három elem, akkor három nagy kapcsos füzetbe egyesítették egy-egy példányban azt, ami összegyűlt, így gyarapodott az anyag. Az elsődleges feladat az volt, hogy naplót vagy feljegyzéseket vezessünk. Az egyik híres innen származó anyag volt például Nádas Péternek az a szövege, amelyik annak a villának a felfedezéséről szól a Svábhegyen, ahol Szász Bélát, a Minden kényszer nélkül című nagyszerű könyvnek a szerzőjét megkínozták a Rajk per idején. Helyszínelés címmel ilyen szövegek születtek, meg dokumentumközlések is. Aztán a szerkesztőtársakkal együtt összegyűjtöttünk egy kötetre valót ebből a hatalmas anyagból. Én igen komolyan vettem, és úgy láttam neki naplót írni, mintha tárcát írnék. Azt mondják, a napló őszintébb, de én nem hiszem. A legszemélyesebb napló is másoknak szól. Olyannal, ami csak egyetlen személynek szólt, eggyel találkoztam, az Gyarmati Fanninak a naplója, aki Radnóti Miklós kedvéért, gyorsírással jegyezte le azt a hatalmas mennyiségű szöveget. Mivel publikációs lehetőségekben én akkoriban nem nagyon reménykedtem, hiszen feketeseggű is lettem – az 79-es Chartás aláírás akcióban való részvételem miatt. És akkor – reményeim szerint – mégis megtanultam hogyan kell publicisztikát írni. Ennek később hasznát vettem, amikor már lehetett írni máshová is.
Mostanában mivel foglalkozol?
Éppen befejeztem egy posztumusz Eco fordítást, és mivel letettem a menedzseri teendőket meg a könyvkiadói dolgokat, tárcákat írok a Magyar Narancsba, ennél irodalmibb dolgokat is, azok az Élet és Irodalomban szoktak megjelenni. És amíg le nem esek a székről, mindig is fordítani akarok.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
