„A demokráciát éltetni kell, különben meghal”

2017. 02. 20. 22:59

A játékbabáknak öltöztetett kislányoknak először az iskolában mondták, hogy ők mások. Akkor, amikor azt kiabálták nekik: „piszkos cigányok”. A nagypapáról, akit a gázkamrából hívtak ki a nácik muzsikálni, nem illett beszélni, arról sem, kinek mi jut eszébe a „cigánypecsenyéről”, ha éjjel támadnak a nácik. Dotschy Reinhardt dzsesszénekesnő, író, politikus, a németországi szinti-roma érdekképviselet ismert szereplője Étienne Comar Django Reinhardt 1943-as párizsi meneküléséről szóló filmjének berlini bemutatóján beszélt a szinti-roma közösségek németországi helyzetéről, színes rokolyáiról, Django Reinhardt örökségéről. Az interjút Bors Erzsébet kivonatolta.

 

Dotschy Reinhardt (Ravensburg, 1975) dzsesszénekesnő. Lemezei: Sprinkled Eyes (2006), Suni (2008),Pani Sindhu (2012). Könyvei: Gipsy. Die Geschichte einer großen Sinti Familie (2008), Everybody's Gypsy. Popkultur zwischen Ausgrenzung und Respekt. (2014). Fotó: Gypsy Music Network

 

A családneve miatt kérdezem – rokona a zenésznek, Djangónak?

 

Nem, de ugyanazon ághoz, távolabbi értelemben ugyanahhoz a nagycsaládhoz tartozunk. Django Reinhardt anyai és távolról apai részről is kötődött a Reinhardt ághoz. Német szinti volt, anyja felmenői elzásziak, és nekem is vannak elzászi rokonaim.

 

A szintikről és a romákról az tartja a közvélekedés, hogy „születéstől” muzikálisak. Ön hogy kezdett zenélni?

 

Természetesen nem minden szinti és roma tud zenélni. Ebben a közösségben is személyes készségektől függ a muzikalitás. Elterjedtek ezek a sztereotípiák, de nincs alapjuk. Illúziókat tartanak fenn, és elterelik a figyelmet a szintik és romák valódi, egyáltalán nem egyszerű egzisztenciájáról. Én több szempontból is megfelelek az elvárásoknak: muzikális vagyok, mindennél jobban szeretem a természetet és a családomat, hosszú sötét hajam van.  Éppen ezért – hasonlóan a többi szintihez és romához – nem szeretem ezeket az általánosításokat. Szabadulni akarok a beskatulyázástól. Azt akarom, hogy saját hangommal, a magam nevében beszélhessek és énekelhessek, nem akarok egy bizonyos szerepet alakítani csak azért, mert az kifizetődőbb, vagy mert úgy jobban találok egy-egy előadásba, programba.

 

Több „Gypsy“ zenét várnak Öntől? Ez a stílus megtalálható zenei stílusában, akárcsak a popzene és a bossa nova is.

 

Több együttes folytatja Django és Schnukenach Reinhardt tradicionális zenei vonalát. Jó, ha a tradíció megmarad, de nem ez az én utam. Amerikai és brazil dzsesszen, főleg bossa nován nőttem fel és az indiai zenét is korán megismertem. Ezek jelentették azokat a kereteket, amelyeket én meghaladva, a saját zenei identitásomat kerestem, keresem. És miközben a saját utamat járom, azt is elvárom, hogy ne szóljon bele senki abba, ha épp bő, tarka rokolyát viselek, vagy lakókocsival utazgatom. Mint ahogy azt is, hogy ne próbáljon meg senki belegyömöszölni a cigány közhelyekbe.

 

Az első lemezén egyik dalban szinti-roma nyelven énekeli: „nincs szebb, mint utazni, családoddal a tábortűz mellett ülni“. Ez tehát nem csak közhely, hanem valóban életének része?

 

Ezek a dalok inkább gyermekkori emlékeimet idézik. Régen valóban utazgattunk nyaranta, más családokkal együtt. Földművesektől béreltünk táborhelyet, ha szerencsések voltunk, egy-egy kempingbe is bemehettünk. A kempingtulajdonosok közül sokan mondvacsinált indokokkal, vagy nyílt rasszizmussal általában elküldték a szintiket. A csodaszép emlékek keverednek a rémes élményekkel: volt, hogy gyönyörű tájakat jártunk be, a legszebb helyeken játszottunk mi, gyerekek. És volt, hogy az éjszaka közepén neonácik támadtak ránk és menekülnünk kellett.

 

Tényleg volt, hogy menekülnie kellett?

 

Igen, Kelet-Németországban, Rostock környékén. Másnap a lakókocsival szélesebb országúton távolodtunk a tetthelytől, és akkor mellénk húztak újra a neonácik. Kövekkel dobálták az autónkat. Mi gyerekek az ülések alá buktunk, nehogy eltaláljon valamelyik nagy kő. Addig jöttek mellettünk, amíg volt muníció, talán két kilométeren át. Hála Istennek nem történt semmi baj.

 

Ravensburgban, a Bodeni tó mellett nőtt fel. Milyen volt a gyermekkora túl a vakációs kirándulásokon? Milyen volt az iskola?

 

Az iskolakezdésig gyakran nagyszüleimnél voltam, Ummenwinkelben. Itt a nácizmus idején úgynevezett cigány láger működött, a felnőtteket kényszermunkára vitték, majd megkezdődött az auschwitzi deportálás. A háború után a túlélők egy része visszatért.

 

A családja mesélt erről?

 

Apám hegedű- és régiségkereskedő volt, anyám segített neki. Számomra Ummenwinkel egy csodálatos hely volt, a történetéről nem tudtam semmit. Nagyapám itt nőtt fel, kisfiúként élte át az egészet. Nagyanyám a háború után került oda, az ötvenes évek elején házasodtak össze.

 

Számos szinti és roma elhallgatja gyermekei elől a származását, azt hogy egy kisebbséghez tartoznak. Abban reménykednek, hogy így mentesülnek a hátrányos megkülönböztetéstől, megbélyegzéstől. Önöknél ez hogy volt?

 

A gyermeknek először az énképe alakul ki. Nem azt kérdezi, hogy kik vagyunk mi, hanem azt, hogy ki vagyok én? Csak az iskolában jöttem rá, hogy engem másképpen látnak a többiek, mint én önmagam, és apróbb különcködéseim sem segítettek a beilleszkedésben: már kiskoromban dzsesszt hallgattam legszívesebben. A ruháim is nagyon feltűnőek voltak, de nem olyan értelemben, mint gondolná. Mindig olyan voltam, mint egy játékbaba. Anyám húgomnak és nekem mindig csodaszép, divatos ruhákat varrt és abban járatott.

 

Nem kedvelték az iskolában?

 

Nem, és ott hallottam először a cigány szót. Mégpedig úgy, hogy  „piszkos cigány“. Eleinte terrorizáltak, egy ideig nehezemre esett iskolába járni. Otthon senki nem mondta addig nekem, hogy egy kisebbséghez tartozom, csak megtanítottak pár mondatot németül.

 

Otthon romani nyelven beszéltek?

 

Igen, és mai napig ezt teszem. A húgomnak már egyszerűbb volt a dolga, nyíltabb volt és jobban is integrálódott, hiszen óvodába is járt az iskola előtt, jobban beszélt németül. Akkoriban a szinti szülők még nem akarták a gyerekeket óvodába járatni. A náci időszak miatt többgenerációs bizalmatlanság halmozódott fel mindenféle hivatalos intézménnyel szemben.

 

Családjának is számos tagja a holokauszt áldozata lett. Első könyvében azt írta, hogy a holokauszt történetét mégis, mint számos más szinti családban, tabuként kezelték.

 

Nem nevezném tabunak. Nagyszüleim képtelenek voltak erről beszélni. Nagyanyám átélte, hogy a családját szétszórták és megölték. Kisgyerek korában már kényszermunkára küldték. Az apját, dédapámat egyik lágerből a másikba transzportálták, megjárta Dachau, Sachsenhausen, Neuengamme poklát. Mauthausenben meg kellett volna halnia, már a gázkamrában volt, amikor egy SS-tiszt feltépte az ajtót és beszólt, hogy ha valaki tud zenélni, az jelentkezzen. Dédapám tudott hegedülni, így őt kihozták, felöltöztették és egy náci bulin kellett zenélnie. Ez mentette meg az életét. A fia, sajnos, nem élte túl a koncentrációs tábort.

 

Mikor szembesült mindezzel?

 

Ilyesmiről otthon soha nem beszéltek, kiváltképp a gyerekek előtt nem. Csak azt tudta mindenki, hogy a gádzsókban nem lehet megbízni, különösképpen nem a hivatalnokokban. Így nőttem fel, ezt hallottam mindig nagyanyámtól, aki özvegyként a család feje lett. Ott kint, túl az otthonunkon, ellenségek éltek. Addig volt jó, amíg otthon voltunk, együtt, egymás között, a családban maradnunk. Az átélt traumákat soha nem volt képes feldolgozni.

 

Miképpen került Ravensburgból Berlinbe?

 

A férjem 2003-ban kezdett el az Andrej Hermlin által vezetett Swing Dance Orchestra együttesben énekelni. Ideköltözésem után kerestem az itt élő zenészekkel való kapcsolatot, koncertekre jártam el, magam is felléptem, újabb dalokat írtam. De a dalaim témája megváltozott, egyre több politikai téma, tartalom bukkant fel. Valamiképpen magamba fogadtam a város lelkületét. A Szinti és Roma Központi Tanács felkérésére kezdtem el írni is. Valamikor jött aztán ez a kiadó és felajánlotta, hogy segít kiadni a családom történetét. Ez egy fantasztikus lehetőség volt. A könyvben sokkal többről írhattam, mint korábban az újságcikkekben vagy a dalszövegekben. A második könyvem már a jelenünk közhelyeiről, azok használatáról szól.

 

Például arról, hogy mi jut eszünkbe a cigánypecsenyéről?

 

Igen. A mélyen gyökerező cigányellenességről, valamint  a közhelyek tőkésítéséről, eladásáról is. A Gypsy, cigány elnevezés jelenleg életformát is érint, az élelmiszeriparban is. Bár a Magginál elértem, hogy visszavonták a „cigány“ néven márkásított termékeiket. Pedig amikor betelefonáltam a geislingeni cégközpontba, csak érdeklődni szerettem volna. A beszélgetés alatt azonban, úgy tűnik gyorsan megértették, miről van szó, hiszen maguktól léptek. Példát vehetnének mások is!

 

Berlinben politizálni is elkezdett, belépett a Németországi Szociáldemokrata Pártba (SPD). Különleges oka volt rá, miért választotta pontosan ezt a pártot?

 

Ezzel úgy voltam, mint sokan mások. Aggódtam az Európában egyre terjedő nacionalizmus miatt. Az AfD, a Pegida, az újabban felbukkanó nevetséges alakok miatt egyre dühösebb lettem. Aztán rájöttem, a dalok szövege nem képes kifejezni, amit érzek, könyveket is írtam, de ezek sem bizonyultak elégnek a politikai változáshoz. Mivel tudtam, hogy nagy példaképem, a dédapám annak idején ugyancsak a szociáldemokrata párt tagja volt, ezt a pártot választottam. Bár sokáig idegenkedtem a politikai pártoktól, most rájöttem, hogy a demokráciát ki kell tölteni, éltetni kell, különben meghal.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!