A II. bécsi döntés és a „kis magyar világ” 2.

2018. 05. 30. 10:09

Sárándi Tamás marosvásárhelyi muzeológussal készült interjúja második részében Szilágyi Aladár a katonai és a polgári adminisztráció működéséről, a közigazgatásba került „ejtőernyősök” valós arányairól kérdezte a szakembert.

 

Sárándi Tamás muzeológus, a Szacsvay Akadémia legutóbbi előadója

A beszélgetés első részét itt olvashatják.

 

A magyar hadsereg miként látta el a hatalom ideiglenes gyakorlását? Hogyan működtek együtt a helyiekkel?

 

A magyar kormányzat minden revíziós siker esetén a katonai közigazgatás eszközéhez folyamodott. Észak-Erdélyben 1940. szeptember 5. – november 26. között működött a magyar katonai közigazgatás. Ez egy leegyszerűsített közigazgatást jelentett, ahol a kormányzás rendeleti úton történt, ami ellen nem létezett fellebbezési lehetőség. Nem működtek a választott testületek – városi és vármegyei bizottságok – és bíróságok, a közigazgatás mindennapi ügyvitelét a hadsereg tagjai látták el, így járási/városi és vármegyei szinten a hadsereg egy-egy tagja (tisztek és tábornokok) működött mint helyi parancsnok. A katonai közigazgatásnak duális szerkezete volt, az említett parancsnoki szinteken a helyi parancsnokok mellé a budapesti illetékes minisztériumok egy-egy tisztviselőt delegáltak, a parancsnokok ezekkel konzultálva kellett volna meghozzák a döntéseket. A tisztek azonban kiképzésükből és szocializációjukból adódóan nem arra voltak képesítve, hogy civilektől fogadjanak el tanácsokat, utasításokat, így

folyamatos konfliktus jellemezte a helyi parancsnokok és a tisztviselők viszonyát.

Mivel a helyi parancsnokok nem rendelkeztek helyismerettel, szükségük volt tanácsadókra, ezeket azonban inkább a helyi magyarság soraiból toborozták, s velük konzultálva hozták meg döntéseiket. Ha utólag a katonai közigazgatás egyes döntéseit kifogásolhatónak vagy tévesnek ítéljük meg, sok esetben a helyi magyarságot, az elitet kell látnunk mögötte. A katonai közigazgatás időszakában a különböző állásokba történő kinevezéseket megelőzően az érintettek ún. prioráláson, felülvizsgálaton estek át. Ezt a módszert mind a Felvidék, mind Kárpátalja esetében alkalmazta a magyar kormányzat, Észak-Erdély esetében az volt a sajátosság, hogy itt nem alakultak meg a vizsgálatot lefolytató bizottságok, a felülvizsgálat csak szóban történt meg. Mindezek mögött azon megfontolás állt, hogy a kinevezések alapja a megbízhatóság volt, ez kiterjedt nemcsak a nemzetiségi lakosságra, hanem a magyarokra is. A megbízhatóság alapjának az illető két világháború közötti, magyar közösséggel szembeni viselkedését tekintették, amelyről a helyi magyar elit döntött.

 

Miként adták át az adminisztrációt a „civileknek”? Hogyan épültek fel a különböző szintű önkormányzatok?

 

A katonai közigazgatás időtartama nem volt előre megszabva, de mindenképpen előre megtervezett, rendezett átadás zajlott le. Gyakorlatilag 1941 elejétől működött a polgári közigazgatás, amikortól ismét bevezették a vármegyei rendszert. A katonai közigazgatás ugyanis a román közigazgatási rendszert vette át és működtette tovább. Az egész időszakban – a világháborúra hivatkozva – Magyarországon nem tartottak sem parlamenti, sem helyhatósági választásokat, így a felálló testületek tagjait behívták, nem választották. Így történt ez mind a városi tanácsok, mind a vármegyei testületek esetében. Ezáltal azonban épp a magyar vármegyerendszer lényege hiányzott, a helyi közösség beleszólása a közigazgatás működésébe. Ezen testületek minden esetben abszolút magyar többségűek voltak, román nemzetiségű tagjaik csak „mutatóban” voltak az abszolút román többségű vidékeken is.

 

Valójában milyen arányban voltak jelen az úgynevezett „ejtőernyősök? Milyen jellegű feszültség alakult ki közöttük és az őshonos lakosság között?

 

A „kis magyar világ” magyar-magyar feszültségének okozója elsősorban az „ejtőernyősök” problematikája volt. Ejtőernyősöknek nevezték a trianoni területekről Észak-Erdélybe kinevezett magyar tisztviselőket, a probléma forrása pedig ezek nagy száma volt. A magyar lakosság úgy élte meg a magyar hadsereg bevonulását, hogy a 22 éves román uralom idején keletkezett vélt vagy valós sérelmei miatt kárpótlást érdemel, s ennek egyik legfőbb színterét a közigazgatási állások képezték. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, mindenki szeretett volna állami álláshoz jutni. Csilléry Edit kutatásai révén ma már tisztább képünk van az ejtőernyősök számáról. Ha a különböző szakigazgatásokat nézzük (pl. csendőrség, rendőrség), annak teljes állományát észak-erdélyi születésűekkel töltötték fel.

A kulcsnak számító közigazgatásban volt a legmagasabb az ejtőernyősök aránya, itt 25%-ot ért el.

A korszakban azonban számukat magasabbnak ítélték meg. Ennek oka, hogy a magyarországi tisztviselők a közigazgatási hierarchiában középen helyezkedtek el. A főispáni, akárcsak az alsóbb beosztások esetében – pl. írnokok, irodai szolgák – észak-erdélyiek voltak többségben, azonban polgármesterek, vagy jegyzők esetében a magyarországiak. Így a napi ügyvitel és ügyintézés során az észak-erdélyi magyar lakosságnak az volt a benyomása, hogy a közigazgatás teljes spektrumát a magyarországiak töltik ki. A magyar kormány döntése mögött az állt, hogy a bevonulás pillanatában nem volt elegendő számú, megfelelően képesített észak-erdélyi magyar, aki jól ismerte volna a magyar jogrendet és közigazgatás ügymenetét, és azonnal hivatalba tudott volna állni. A magyar kormányzat azonban kulcskérdésnek tartotta a hatékony és szakszerű közigazgatását, mivel ezt tartotta például a nemzetiségi kérdés kulcsának is.

 

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

Magyar menóra

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!