„A munkám kétharmada abból áll, hogy elutasítok”

2017. 04. 26. 19:47

Kritikus, esszéista, műfordító, szerkesztő. 1985–1986 között a szegedi Harmadkor című egyetemi lap szerkesztője volt. 1987–1999 között a Jelenkor folyóirat munkatársa, 2000 óta az Élet és Irodalom hetilap versrovatának vezetője. Csuhai Istvánnal, aki a nagyváradi Törzsasztal sorozat vendége volt, a szerkesztői munka műhelytitkairól Szűcs László beszélgetett.

 

Csuhai István, az Élet és Irodalom szerkesztője

 

Egy átlagos héten hány vers érkezik az Élet és Irodalom szerkesztőségbe?

 

Darabszámra úgy negyven-ötven. Ez valamivel kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt, de még most is több annál, mint amennyi a kilencvenes években a Jelenkorba jött. Ennek a csökkenésnek nincs racionális magyarázata. Ugyanakkor a közölhető, a jó versek száma megszaporodott. Az ÉS-nek az a nagy problémája, hogy kevés versnek van helye benne, legalábbis ahhoz képest, amikor 32 oldalon jelent meg. Két éve a Költészet napja előtt megkérdezett a Nők Lapja, s akkor pontosan megszámoltam: egy évfolyamban körülbelül hetven költőtől kétszázötven verset publikáltunk. Amikor én dolgozom ezekkel a szövegekkel, s igyekszem a legjobb tudásommal a legjobbakat kiválasztani, akkor is tisztában vagyok vele, hogy a kortárs irodalommal foglalkozom, egy olyan anyaggal, ami efemer, múlékony, nem feltétlenül marad meg az időben, vagy pedig húsz-harminc év múlva kerül elő újra az időből. Ezeknek a szövegeknek azon a héten van érdekességük, amikor megjelennek, akkor kell elolvasnia a közönségnek, akkor kell a szerzőnek örülnie, hogy ki vannak nyomtatva, és mások is látják.

 

Nincs olyan előredolgozás, hogy te már tudod most áprilisban, mi fog megjelenni szeptember második hetében?

 

Nincs, de miután nagy a nyomás, azt azért tudom, hogy nagy valószínűséggel olyan versek lesznek a szeptemberi számokban, amelyek már most a kezemben vannak.

 

Azért előfordul olyan, hogy valami egyik hétről a másikra bekerül?

 

Igen, megtörténik. Nem törvényszerű, hogy mindenkinek kivétel nélkül ki kell várnia a fél évet, háromnegyed évet a publikálásig, olykor egy évnél is többet. Tehát akadnak rapid közlések. Ezt az is befolyásolja, hogy nem ritkán az oldalra két-három költőtől is válogatok anyagot, s ilyenkor az egymás közötti alkímiájuk is számít. Összeillik-e valami valamivel. De egyetlen ÉS-számból nem érdemes semmilyen következtetést levonni. Azt viszont szeretném, ha valaki tíz-tizenkét számot végigolvas, akkor abból már valamilyen képet nyerjen a kortárs versről. Törekszem arra, hogy ne köteleződjek el egyetlen fajta vers mellett, ne egyetlen típusú szöveg jelenjen meg.

Ne a saját ízlésem, ne a saját elfogultságaim vezéreljék a választásaimat.

Igyekszem minél színesebbre alakítani, s arra is ügyelek, hogy lehetőleg minél több generáció jusson szóhoz a lap hasábjain.

Csuhai István a nagyváradi Törzsasztal esten

 

A rapid közlést mi befolyásolhatja?

 

Leginkább a nagy név. Az alkalmi vers is egy speciális eset az ÉS-ben, rengeteg ilyet kapok. Ha meghal egy nagy író és valaki küld egy gyászverset, ez teljesen elfogadható. Olyan is megesett, hogy valakit felkértünk nekrológra, s az illető azt mondta, csak versben tud az adott témáról megnyilatkozni. Mivel a lap fele aktuálpolitikai–társadalmi jellegű, emiatt nagy számban érkeznek alkalmi versek. Hogy egy példát említsek: volt 2006. augusztus 20-án az a szörnyű baleset, amikor a tűzijáték idején kitört viharban többen is meghaltak, erre a témára rengeteg szöveg érkezett kéretlenül. Ilyen típusú anyagok gyakran jönnek, politikaiak is, akár reakciók olyan írásokra, amelyek egy-két héttel korábban a lapban megjelentek. Az ilyen közléseket a leggyakrabban el szoktam hárítani. Ugyanis ha ennek komolyan utat engednék, ez rengeteg szöveget generálna, aminek amúgy sem tudnék teret adni. Abba, hogy a lap szépirodalmi rovatát kiegyensúlyozottan, valamilyen elképzelés szerint működtessük, s nem feltétlenül a postaláda és az e-mail fiók teljesítőképessége szerint, az ilyen típusú alkalmi költészet nem fér be.

 

Mennyire jellemző, hogy valakitől te magad kérsz kéziratokat?

 

Elő szokott fordulni, hogy jelentős íróktól én magam kérek verseket.

 

Feltételezem, ennek az is az oka, hogy nem minden szerző küld, ha nem kérnek tőle.

 

Így van. Amikor 2000 októberében Kántor Pétertől átvettem a rovatot, körülbelül negyven költőt kerestem meg. Ezek egy része korábban szerzője volt a Jelenkornak, de kerestem olyanokat is, akikről tudtam, hogy az ÉS szerzői, s olyanokat is, akik a megelőző tíz-tizenöt évben nem publikáltak a lapban, de én szerettem volna, hogy szerzőnkké váljanak. Így indult, egy ilyen felkérés-özönnel a színre lépésem, s ezt fenntartom folyamatosan. Vannak azok a költők, akiket nagyon szívesen közlök, nyitott kapuk előtt állnak, ha az ÉS-nek küldenek. Ha egy évben ez ötször fordul elő, akkor ötször közlöm őket. Vannak, akikre kétszer kerül sor, és vannak, akikre egyszer. Tudom, hogy most márciusban megjelent, de a következő tavaszig nem tudok rá sort keríteni, legyen bármilyen termékeny.

 

Milyen esélye van egy pályakezdő szerzőnek, tehetséges fiatalnak bekerülni a lapba? Előfeltétel, hogy valahol már publikáljon korábban?

 

Ezt nem tartom előfeltételnek, a közlést a szöveg dönti el. Megesik, hogy számomra vadidegen, az ÉS-ben még soha nem publikált fiatal szövegeit közlöm. Ám azt gondolom, az ÉS-nek nem az a dolga, hogy fiatalokat fedezzen fel. Erre a fajta műhelymunkára megvannak  a fórumok, speciális folyóiratok. Én magam nem vagyok gyakorló költő, ez is hátráltatja, hogy ilyesmi kialakuljon. Persze, ha valaki tanácsot kér, annak, ha tudok, igyekszem segíteni.

 

Az ilyen kérés mennyire jellemző?

 

Ez a legtipikusabb, ha valaki úgy jelentkezik ismeretlenül, hogy szeretné, ha megnézném, s amennyiben ebből végül közlés lesz, az még nagyobb öröm számára, de nem feltétlenül azzal a szándékkal küldi. Az elmúlt tizenhét évben tucatnál több olyan, számomra nem ismert szerzőm volt, akik elkezdtek küldeni, beszélgettünk, mutattak újabb dolgokat, s előbb-utóbb közreadtam őket.

Kőrössi P. József társaságában a nagyváradi Illyés Gyula könyvesbooltban tartottt találkozón   Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Ennyi év távlatából tudsz-e megfogalmazni trendeket, divatokat, gondolok itt például az utóbbi években népszerűvé vált közéleti lírára?

 

Ezek a jelenségek nyilván látszanak, elég, ha a pár éve megjelent Édes hazám gyűjteményre gondolunk, annak az antológiának jó sok darabja jelent meg korábban az ÉS-ben. De az irányzatok is megvannak, a generációk is megvannak, a kortárs költészet java megjelenik a rovatban, igaz, tipográfiai okok miatt van, amit nem tudunk hozni. Néhány éve jelentkezett például Tót Endre érdekes képversekkel, amiket ha a Jelenkorba kapom húsz évvel ezelőtt, gondolkodás nélkül közöltem volna, de az ÉS újságfelületén nem lehetett értelmesen elhelyezni őket. Ugyanilyen alapon a prózaverseknek is korlátozott a jelenléte. A különböző irányzatok léteznek, a háború után indult nagy iskolák, a József Attila-féle vers, aztán a későbbi időszakban a Pilinszky-, a Nagy László-típusú vers, ezeknek a leágazásai, a klasszikus és a rendhagyóbb formák mind megvannak. Nyilván nem elégséges csak az ÉS-t átnézni, hogy ezekről átfogó képet alkossunk, hogy mely típusú vers hogyan él, hogyan tud hatékony lenni ma. Azt egyértelműen látom, hogy például az a típusú vers, ami Petri György működéséhez kötődik, tovább él. De van Kukorelly-típusú vers, Parti Nagy-típusú vers. Ezeket a hatásokat sokszor meg lehet érezni a szóhasználatban, a nyelvhasználatban.  Persze most úgy beszélek erről, mintha vegytiszta, laboratóriumi dolog lenne ez, s kizárólag remekművek érkeznének. Ám mint minden szerkesztőnek, az én munkámnak is jóval nagyobb százaléka a bekerülni vágyók segítése. Az az álláspontom, hogy

mindenkinek hálásnak kell lennünk, aki verseket ír,

függetlenül attól, milyen eredménnyel teszi ezt. De a munkám kétharmada abból áll, hogy elutasítok, azt teszem nyilvánvalóvá, hogy ebből nem lesz publikáció.

Egy író szocializációja, az, hogy az irodalomban elfoglalja a helyét , kivívja magának azt a teret, ami őt megilleti, bonyolult és hosszadalmas folyamat. Abba az is beletartozik, hogy a szerkesztőségekben próbálkozni kell. Az egyik szerkesztő szívét így meglágyítani, a másikét úgy. Ezért nem is nagyon szeretem, amikor barátok, kollégák, édesanyák, tanárok hozzák vagy küldik a tehetséges tanítvány, barát, vagy kedves szövegeit. Ezt igenis a költőnek kell meglépnie. Neki kell behoznia, velem elbeszélgetnie, s kivárni az időt, amíg lesz a kéziratból valami. Nyilván matematikailag is nagy gyakorisággal előfordul, hogy egyáltalán nem lesz semmi, de harminc éves szerkesztői pályám alatt rengetegszer előfordult, hogy amikor elutasítottam a verset, a szerzőnek nagyon rosszul esett, aztán eltelt tíz, tizenöt év, és jött az illető, s azt mondta: igazad volt.

 

Mit gondolsz olyan jelenségekről, mint a slam poetry?

 

Nagyon örülök annak, hogy létezik. Olyan emberekhez is közel hozza az irodalmat, akik ettől elzárkóztak. Akárhányszor ilyen slam poetrys eseményre elmentem, telt ház volt, s miután ezt néhány élvonalbeli költő is műveli, óhatatlanul visszahat, jótékonyan hat vissza a szépirodalomra. Úgy, hogy a költészet hadállásait nem veszélyezteti.

 

A Jelenkornál tördelőszerkesztőként kezdtél, olvasószerkesztőként folyattad, majd végül főszerkesztő lettél. Ez nem szokványos út egy folyóirat ranglétráján. Hogy történt?

 

Ezek csak megnevezések, a Jelenkornál hagyományosan három ember dolgozott. A legalsó beosztású volt a tördelő, aki a régi világban még szaladgált a nyomdába, vitte a kéziratokat. Ott volt egy emberünk, aki kizárólag a Jelenkorral foglakozott. Ez még klasszikus módon történt, ólomszedéses rendszerrel. Két évig ezt csináltam, utána egy ideig Csordás Gáborral ketten voltunk, majd amikor ismét hárman, akkor lettem a második ember. Aztán 89 februárjában Gábor megalapította a Jelenkor Kiadót, s mivel az más természetű munkával járt, kevesebb ideje maradt a lapra, 91 őszétől én lettem a főszerkesztő.

 

Mennyire más a Jelenkor és az ÉS?

 

A hetilapnál ötven számunk van, plusz a karácsonyi dupla szám. Ez körülbelül imitálja egy normál szám kinézetét, melynek az irodalmi száma bővebb, mélyebb merítésű. Grecsó Krisztiánnal úgy fogjuk fel, hogy ez egy ÉS-antológia, éves összefoglaló, és a szerzők is így fogják fel. Presztízs benne szerepelni. Az ötven szám viszont heti mókuskerék jelleggel működik. Ritkák az olyan alkalmak, amikor azt beszéljük meg, hogy mi is van, mi volt a jó, hol rontottuk el, mit kellene másképpen csinálni. Keresünk azért ilyen lehetőségeket, fel szoktunk kérni időről-időre tekintélyes pályatársakat, hogy tartsanak lapértékelést, ami után például a versrovatról is kialakul egy beszélgetés. De a csütörtöki értekezletek inkább lapindító jellegűek. A Jelenkornál ez másképpen működött, ott a négyhetes ciklusban mindig volt egy hét, ami gondolkodó, lamentáló, elmélkedő szakasz volt. Meg lehetett beszélni stratégiai kérdéseket, a döntéseket kicsit jobban meg lehetett vitatni. És a Jelenkornál mindhárom szerkesztő foglalkozott minden műfajjal. Az ÉS-nél rovatrendszer van, én nem szólok bele, hogy Károlyi Csaba mit rak bele a könyvkritika rovatba, s a prózát szerkesztő Grecsó sem szól bele, hogy én milyen verseket tervezek be. Ilyen értelemben

nincs átjárás, konzultáció van.

Azt például az ÉS-nél kerüljük, hogy valakinek abban a számban közöljünk versét vagy prózáját, amikor a könyvéről kritika jelenik meg. Ezzel szemben a Jelenkornál mint havi folyóiratnál ezt az összepárosítást gyakran csináltuk.

 

Van-e az ÉS versrovat-szerkesztőjének kedvenc kortárs költője?

 

Ez nagyon nehéz dolog. Nekem az irodalmi műfajom a kritika. Kritikusi pályafutásom során az ÉS-ben lehetőleg tartózkodtam attól, hogy verskötetekről írjak, mert ha én valakit kiválasztok, akkor az aránytalanságot idéz elő. Természetesen vannak olyan költők, akiket nagyon szeretek, olyanok is, akikkel jó viszonyban vagyok, de nem akarok neveket mondani, mert minden felsorolásból kimarad valaki. Igen, vannak kedvenceim – ez a válaszom.

 

S a szerkesztő egyszerű olvasóként is kezébe vesz verseket?

 

Igen, s úgy is, hogy tudom, ez már nem az én asztalomon fog landolni, mert már megjelent, de kíváncsi vagyok, mit írt az illető. Igaz, ezt a munkám részeként tartom számon, de például a Jelenkor-kiadású Petri összest egy időben privát esti olvasmányként forgattam. S nem azért, hogy monográfiát írjak róla. Az kizárólag a Petrinek szóló rajongásomnak volt köszönhető. Ilyen más költőkkel is elő szokott fordulni, fiatalokkal is, idősebbekkel is.



Ez is érdekelheti...

Hogy vagy, kedves korrupció?

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!