A romló minőségű közélet rossz döntéseket hoz
2017. 09. 20. 22:10Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, kommunikációs szakember, könyvkiadó, az Így szerettek ők 1–2., az Igazi hősök – 33 magyar, a Merész magyarok – 30 emberi történet és a Festői szerelmek című könyvek szerzője volt a váradi Törzsasztal estek új évadának első vendége. A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatóját Szűcs László kérdezte új könyvéről, a családról, az okos és buta Kölcsey-vitáról, s egy csipetnyi politikáról.
Nyáry Krisztián a váradi Törzsasztal-esten az őt faggató Kőrössi P. József társaságában
Pár napja Olaszországból jelentkezve azt írtad a Facebookon, hogy dolgozol. Tengerpart, napfény, munka?
Megcsúsztam a következő könyvemmel, két hetem van rá, hogy befejezzem. Már nagyon a végén vagyok, az utolsó simításokkal küszködöm. A családommal szeptember elején elmentem egy hétre Olaszországba, ahol tényleg dolgoztam. Sokkal könnyebb úgy, hogy az ember közben a tengert nézi a teraszról.
Olyan is van, amikor otthon tudod hagyni a munkát?
Mindig megfogadom, aztán év közben annyi minden történik, hogy csak átcsúszik nyárra, ősz elejére a könyvírás. Én úgy írok, hogy annak van egy előkészítő része, könyvtározás, ami több időt vesz igénybe, mint maga a megírás. Amikor már minden ki van jegyzetelve, akkor kezdek az íráshoz, s mivel nyáron a legtöbb könyvtár zárva van, júniusra többnyire végzek az előkészítéssel.
Miről szól ez az új könyv?
1848-as témája van. Jövőre kerek évforduló lesz, 48-as levelekről szól a könyv. Pontosabban összegyűjtöttem rengeteg levelet, ebből a könyvben megjelenik 170-175, illetve ezek háttértörténete.
Ez a munkád is személyekre van kihegyezve?
Igen, de azért kevésbé, mint a korábbi könyveimben. Nem életutakat írok le, hanem a levelek nyomán egy-egy szituációt. Lesznek benne mindenki által ismert emberek Kossuth-tól Petőfiig, de az utca embere is, az, hogy ők hogyan látták az eseményeket.
Nyáry Krisztián dedikál az Illyés Gyula könyvesboltban
Az életük privát része is, vagy hangsúlyosan a forradalom és a szabadságharc?
Én elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy a kettő miként függött össze. Egy élet azzal együtt teljes, hogy az embernek van magánélete, főleg egy olyan intenzív időszakban, mint 48/49, amikor a magánélet is felfokozottan zajlik. Nem a kor tankönyvi része érdekelt, hanem az például, hogy amikor Kossuth Lajos elment az Alföldre egy toborzókörútra, akkor milyen levelet írt a feleségének. Egyáltalán a családok hogyan ítélték meg, hogy kivel mi történt. De hogy említsek egy váradi vonatkozást is, bekerül a könyvbe egy olyan level, amelynek a szerzője váradi asszony, aki hat fiát küldte a szabadságharcba, s egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül van, amikor az orosz csapatok már Debrecennél jártak. Rájött, hogy nincs, aki megvédje, s ekkor írt egy kétségbeesett levelet, ami mögött ott az egész történelem.
Bukkantál olyan ismert személyiség levelére, ami megváltoztatja a róla kialakult képet?
Inkább azt mondanám, árnyalja. Ha egy-egy levelet külön kibontunk a mögötte lévő történettel, azt érzékeljük, ezek a nagy emberek is ugyanúgy veszekedtek egymással, sok esetben kifejezetten utálták egymást, most pedig ott vannak a nagy, közös tablón. S ez úgy nem olyan fennkölt. De épp ez teszi felemelővé, hogy e gyakran hétköznapi módon viselkedő emberek mégis tudtak valami nagyot tenni, miközben egy kanál vízben meg tudták volna fojtani egymást. Történészek által is feldolgozott
Kossuth és Görgei egyik pillanatban gyűlölet, a másikban rajongó tisztelet viszonya.
Úgy lett ez a 48-as könyv, hogy én eredetileg egy háromrészes kötetet szerettem volna írni, amiben a szerintem a legfontosabb magyar levelek vannak benne 1800-tól úgy 1980-ig. El is kezdtem írni, de megcsúszott a dolog. Nyár elején derült ki ugyanis, hogy óhatatlanul az első rész lenne a legnehezebben olvasható, 19. századi szövegek, ezért a sorozat már az elején sok olvasót elidegenített volna. Ezért maradtam a kiadómmal 48-nál, hiszen mindenki ismeri ezt az időszakot, nem kell elmesélni hozzá a történelmi hátteret. Én a munkám során sok levéllel foglalkozom, ez nagyon fontos forrás, s ma olyan időszakban élünk, amikor ez a kommunikációs forma éppen megszűnik. A levél a mi generációnk előtt még úgy jelenik meg, mint kézzel vagy írógéppel írt, véglegesnek szánt, postára adható tárgy. És ez megszűnőben van. Amíg lesz emberi civilizáció, feltehetően levelezni is fogunk, de attól, hogy ennek a fizikai formája megszűnt, s nagyon gyorssá vált az üzenetváltás az e-mail miatt, a tartalma is átalakult. Amikor tudták, hogy a levelet a címzett csak két hét múlva fogja elolvasni, akkor minden mondatnak megvolt a súlya. Ha most elrontok vagy kifelejtek valamit, utánaküldök még egyet. Digitális írásos beszélgetések vannak. A levél más, és én nagyon szeretem ezt a műfajt. A könyv emléket is állít ennek. Ha most visszaemlékezem a postaládám tartalmára az utóbbi 2-3 évből, magánlevelet talán nem is kaptam. Csak hivatalosakat. Megszűnőben az emberi kapcsolattartásnak ez a formája. Ennek van egy másik következménye is, amit a filológusok, történészek kezdenek máris megérezni. Nehéz lesz rekonstruálni dolgokat, nota bene kéziratok sem lesznek hagyományos értelemben. Azt pontosan tudjuk, hogy a Nemzeti dal hogyan keletkezett, ott az első sora, méghozzá átjavítva. De azt, hogy egy mai költő miként írta a versét, azt nem tudjuk, törölte word-ben, újraírta, elküldte email-ban. Mi lesz, majd találnak a filológusok a winchester mélyén egy kitörölt fájlt? Nehéz lesz, hisz teljesen átalakult az írásbeliség. Ugyanakkor nagyon sok írott nyomot hagyunk magunk után, a közösségi médiának köszönhetően is, másrészt az irgalmatlan adathalmaz miatt sokkal nehezebb megtalálni a lényeget.
Például én Facebook-oldaladnak köszönhetően tudom azt a lényeges részletet, hogy nemrég megbírságoltak gyorshajtásért.
Én ennek a technológiának az előnyeit, a hasznát szeretem, nagyon gyors kommunikációra ad lehetőséget, de az árnyoldalait is látom.
Az imént használtad a magánélet szót. Itt Romániában ez aktuális vitatéma, kilátásban van egy népszavazás is a család fogalmáról. Amikor erről Magyarországon folyt élénk vita, markáns véleményt fogalmaztál meg.
Engem ez annyiban érintett, hogy egy hivatalos eljárásban kaptam egy olyan információt, hogy az én családom nem számít családnak. Özvegy vagyok, egyedül nevelem a két lányomat. Úgy éreztem, ezt meg kell osztanom másokkal, hisz nem csupán én vagyok ilyen helyzetben. Azt gondolom, a család egy nagyon fontos alapegység az ember életében, de
rá kellene bízni az emberekre, mit értenek azon, hogy család.
Vannak kéttagú családok, gyermektelen párok, s vannak olyanok, amelyek különböző darabokból „lettek összerakva”, mint a klasszikus Karinthy családban, ahol „a maga fia, meg az én fiam veri a mi fiunkat”. Ezekbe a dolgokba az államnak nem érdemes beleszólnia. Amikor a szomszéd családról beszélünk, tudjuk, kiről, kikről van szó. Agyonszabályozásra nincs szükség. Nem hiszem, hogy különbséget kell tenni egy összeházasodott emberpár és egy élettársként élő pár között. Ez az ő döntésük.
Nem álságos picit a téma kapcsán a gyermektelenekre, esetleg az általad említett példákra hivatkozni, amikor a kelet-közép-európai szabályozások, korlátozások kimondva-kimondatlanul elsősorban a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetésére vonatkoznak?
Ez is benne van. Én több olyan párt ismerek, akik azonos neműek, és boldog családi életet tudnak élni. Persze, megértem azokat is, akik számára a család az egyház által megszentelt közösség. De ez az adott egyház ügye, az egyház híveinek az ügye, nem az államé.
A politikusokaról amúgy sincs túl jó véleményed. Egy interjúdban fogalmaztál úgy, hogy „néhány elhivatotton túl a többi…”
Ennél összetettebb a véleményem. Problémának látom, hogy a magyar közélet úgy alakult, egyre inkább elriasztja az embereket attól, hogy politikai szerepet válalljanak. Abban van közmegegyezés, hogy általában nem szeretik a politikusokat, s ez baj, mert olyan normális ember, aki tenne a közösségért, az sem akarja kitenni magát annak, hogy az ellenfelei vagy a sajtó gyalázzák. S akkor ki megy el? Aki tehetségtelen, esetleg nincs más út előtte. Vagy néhány elhivatott, becsületes, égő szemű ember. Az lenne a jó, ha nálunk is ugyanúgy mennének az emberek politikusnak, mint mondjuk Kanadában. Hogy ez egy munka, elő lehet lépni, karriert lehet tervezni. Mert ha ilyen emberek nincsenek, akkor mindig kontraszelektált lesz. Ugyan a rendszerváltás időszakát illetően nincsenek nagy nosztalgiáim, de az tény, hogy rengeteg minőségi ember vállalt akkoriban az élet különböző területéről politikai szerepet. S amikor a közélet minősége romlik, az azzal is jár, hogy rossz döntéseket hoznak. Ez egy lefelé nivelláló dolog, jó lenne ettől megszabadulni, de nem ismerem ennek a receptjét. Eleve nincsenek olyan szakpolitkusaink, akiknek az ember hajlamos elhinni, nem is a véleményét, hanem a mögötte lévő tartalmat. Ha meg szeretném tudni, milyen lehetséges megoldások vannak az egészségpolitikában, a nyugdíjrendszerben, nem tudom, kinek higgyek, mert nem hiszem el, hogy ért hozzá, aki beszél róla.
Az utóbbi időben színre lépett formációk képviselői között látsz olyanokat, akiket hitelesnek tartasz?
Én már hozzászoktam ahhoz, hogy a politikai világnézetem nincs képviselve, ezért mindenkit képes vagyok kellő távolságtartással figyelni. Konzervatív liberálisnak tartom magam, nem vagyok baloldali, de azt sem érzem a magaménak, amit a jelenlegi magyarországi jobboldal képvisel. Mindenütt látok valamilyen szempontból rokonszenves figurákat a magyar ellenzéki oldalon, még akkor is, ha külön-külön nem értek egyet a mindenféle antiglobalista, kapitalizmusellenes megszólalásokkal.
Két időszakban is tanácsadóként dolgoztál Demszky Gábor budapesti főpolgármester mellett. Ha úgy alakulna, ma is vállalnál ilyen jellegű munkát?
A véleményemet biztos elmondanám, de munkát nem vállalnék. Abban, hogy a magyar politika ma így működik, komoly felelőssége van a politikai kommunikációnak. Mert elhitették a politikusokkal, hogy kizárólag a kommunikációs siker számít. Ez egy probléma. A különbség, mondjuk Amerikához képest, ahol még egy iskolaszéki választás is éles, kemény küzdelem, de abban a pillanatban, amikor azt valaki megnyerte, elindul az együttműködés. Kénytelenek együttműködni, különben elzavarják őket a választók. Mi már másnap ugyanott tartunk, mint a választás előtt. A másik ok, amiért nem csinálnám újra, hogy ma olyan kommunikációs technikák működnek, amikhez én vagy nem értek, vagy nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni. Ezért csak távolról figyelek.
Távolból figyelve hogy látod, az ellenzék számára már elment a 2018-as választás hajója?
Ha semmi nem változik, akkor biztos. Azért a politikának van egy olyan természete, hogy egy kis dolog is el tud indítani változásokat. Gondoljunk csak a franciákra, fél évvel az elnökválasztás előtt sem Macron, sem a pártja nem volt sehol. Igaz, a mostani felállásban nálunk nem látok ilyen csodákat.
Egy olyan könyvbe, mint az Igazi hősök, beleférne szerinted ma élő, kortárs személyiség?
Biztos vagyok benne. Látok kiváló embereket, példaszerű életeket, akikről el tudom képzelni, hogy 50-100 év múlva teret neveznek el, de túl közel vannak hozzánk, hogy ezt felismerjük. Nekem könnyű a helyzetem, hisz olyan emberekről írok, akik már meghaltak. Egészében könnyebb egy életművet megítélni. Az is fontos tanulság, hogy nem feltétlenül azokból lesznek példaképek, akiket a kortársak annak láttak.
Fotó: vasarnapihirek.hu
Kicsit megfordítva a kérdést, a jelentős művészek, írók között volt-e olyan, akinek az élete nem volt elég érdekes ahhoz, hogy bekerüljön valamelyik könyvedbe?
Mindenkinek összetett, érdekes az élete, még a mérlegképes könyvelőké is, esetleg kifejezetten azért, mert valaki egész életében ugyanazt a dolgot csinálta. Írtam például arról a Rácz Lászlóról, aki a fasori evangélikus gimnáziumnak volt a tanára. Semmi különös nem történt vele, azon kívül, hogy a tanítványai közül néhányan Nobel-díjasok lettek. Engem az érdekelt, mit tudott az az ember, aki a diákjain keresztül a világban átformálta a fizika és a matematika képét. A legnagyobb kalandja az volt, hogy elment a Balatonra evezni.
A magánélet, a szerelmi szál nem az egyetlen érdekesség az ember életében. Lehet írni olyanokról, akiknél ez nincs is. A magány is lehet érdekes. Én azokról írok, akik személyesen nekem fontosak. S mivel nem tudományos munkát végzek, megtehetem, hogy kihagyom azt, aki nekem nem érdekes. Mondjuk Nyirő Józsefnek elég érdekes magánélete volt, mint kiugrott papnak, aki szerelmi okokból hagyta ott a reverendát, de úgy éreztem, nekem nem dolgom, hogy őt népszerűsítsem. Az életmű meg az életrajz nála élesen elválik egymástól. Amikor a magyar közélet újra felfedezte magának, akkor ennek három olvasata volt. Az egyik szerint – mondjuk, ez a jobboldali olvasat – kiváló író volt, milyen szép dolgokat írt, igaz, egy kicsit nyilas volt, de ezt felejtsük el, nézzük csak az életművet. A baloldali olvasat szerint aki ilyen szélsőjobboldali, az nem lehet jó író. S van a szélsőjobboldali olvasat, e szerint Nyírő nyilas is volt, jó író is volt, örülünk neki. A fura, hogy nekik van igazuk, Nyírő valóban nem volt rossz író, a korai novellái kifejezetten jók, egyébként feketeöves nyilas volt, a legrosszabbak közül valók. Én úgy éreztem, nem kell népszerűsítenem, ami nem jelenti azt, hogy nem kell őt olvasni. Máshol ezt tudják kezelni. Ha beírjuk a Google keresőbe, hogy Ezra Pound street, az Egyesült Államokban nem találunk ilyen utcát. Csak Kanadában egyet. Pedig ő megújította az angolszász költészetet, csak éppen amikor a honfitársai a nácik ellen harcoltak Európában, ő Mussolininek lengette a zászlót. Nincs emléktábla, nincs utca, de olvassák. Mi az ilyesmivel nem szeretünk szembenézni. Ha valaki ott van a tankönyvben, legyen remek ember is. Pedig nem volt mindenki remek ember, aki tehetséges, s tudjuk, ez fordítva is igaz.
Pár éve komoly felbolydulást okozott az, amit Kölcseyvel kapcsolatban megosztottál a szélesebb közvéleménnyel. Az indulatos viták elcsendesedtek, ma hogyan tekintesz erre az epizódra?
Ebben volt egy okos vita meg egy buta vita. Én annyit írtam, hogy Kölcsey Ferenc élete egy szakaszában, 1810-14 között szerelmet érzett egy férfi, Szemere Pál iránt. Soha nem állítottam, hogy ez egy beteljesült szerelem lett volna, ahogy azt sem, hogy Kölcsey homoszexuális lett volna. Csak azt, hogy ő – s ezt minden irodalomtörténész tudja, aki a költő életével foglalkozott – szerelmes leveleket írt a barátjának, szerelmének szólította, szerelmes verseket küldött neki. Az okos vita az, hogy ekkor, a szentimentalizmus korszakában kapcsolódott-e bármi erotikus egy ilyen szerelem-érzéshez. Erről lehet vitatkozni. Az a véleményem, hogy Kölcsey még az adott korszakon belül is intenzív érzelmeket érzett, foglalkoztatta is a férfiak közti szerelem gondolata. De hogy előtte vagy utána volt-e megélt szerelmi kapcsolata, férfivel vagy nővel, ezt nem tudjuk. Valószínűleg nem. A buta vita az, hogy egyáltalán lehet-e ilyet írni a Himnusz szerzőjéről. Mert ha ezt a korszak egy másik költőjéről írom, akkor az senkit sem érdekel ilyen intenzíven. Itt a Himnuszról van szó, ami egyébként nem tesz jót Kölcsey életművének, mert nem látszik ki mögüle. Amikor egy átlagosan művelt embert megkérdezünk arról, miket írt Kölcsey, a Himnusz mellett említi a Husztot, esetleg a Parainesist. Miközben hallatlanul jelentős költészete van, filozofikus versek, szerelmes versek. Ő egy gyötrődő, depresszióval küzdő ember volt. Előfordult, hogy a depressziója miatt másfél évig nem mozdult el a birtokáról, sőt, volt fél év, amikor a küszöbét sem lépte át. Nem mellesleg ekkor keletkezett a Himnusz.
Mit csinál egy kreatív igazgató egy könyvkiadónál?
Minden olyanba beleütöm az orromat, ami az olvasókkal kapcsolatos. Ezt nevezhetjük marketingnak, kommunikációnak. Az író szempontjából fontos, legyenek törzsolvasói, akik számítanak rá, hogy jön a következő könyve, s a kiadó is számíthat erre. Akkor lehet kisebb kockázattal kiadni egy könyvet, ha tudjuk, ott vannak a biztos olvasók. Aki azon felül megveszi, az a kiadó hasznát termeli ki.
Ha régen, az én fiatalkoromban megjelent egy könyv, az keresztülment valamilyen kanonizációs szűrőn. A szerző előbb publikált a városi újságban, aztán az egyetemi lapban, később az ÉS-ben, majd jöhetett a könyve. Ma bárkinek megjelenhet bármilyen könyve. Az olvasó bizonyos értelemben vakon keresgél, ráadásul a napilapokban már egyáltalán nincs irodalom, kritikák se nagyon, irodalmi műsorok sincsenek. Következésképp meg kell teremteni azokat a kommunikációs lehetőségeket, hogy eljusson az adott szerző híre az olvasóhoz.
Végezetül áruljuk el a törzsolvasóidnak, hogy az új könyved a 48-as levelezésekkel mikor jelenik meg?
Karácsonyra. Ez a terv.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
