A tudományos élet magas szinten még mindig férfiuralmú

2017. 04. 06. 18:30

 

Dr. Pető Andrea társadalomtörténésszel folytatott beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár egyebek mellett a nők helyzetéről a tudományban és a politikában kérdezte a Közép-Európai Egyetem (CEU) professzorát, továbbá a nők elleni, a családon belüli erőszak megelőzését célzó Isztambuli Egyezmény alkalmazásának akadályairól.

 

Dr. Pető Andrea, a CEU professzora      Fotó: Szűcs László

 

Mondható, hogy Magyarországon az akadémiai körök ellenállása a nőkkel szemben mai napig nagyon erős?

 

Most hadd csináljak reklámot: a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a minap állított fel egy bizottságot „a nők helyzete a tudományban” vizsgálatára! Számomra nagyon megtisztelő, hogy Lovász elnök úr beletett engem ebbe a bizottságba… Az elnöki bizottságoknak ugyan bizonytalan a jogköre, de a következő akadémiai közgyűlésre egy jelentést kell készíteni, s ebben nagy valószínűséggel lesznek konkrét javaslatok. Például az a rendkívül egyszerű javaslat, hogy ha valaki kap az Akadémiától ösztöndíjat, akkor „megállíthassa az órát”. Ez az az időszak, amikor a tudományos fejlődés egybeeshet azzal a szándékkal, hogy esetleg valaki családot akar alapítani, netán szülőket kell ápolnia – ez férfiakra és nőkre is vonatkozik –, akkor megállíthassa annak az ösztöndíjnak az óráját, és mondhassa: egy évet kivesz, mert mással foglalkozik. És beleírhassa a publikációs jegyzékébe, mert bennünket annak alapján értékelnek, hogy van-e folyamatos publikációs jegyzékünk. De ha van benne egy „nagy luk”, mert másfél-két évig az érintett nem tudott menni a laboratóriumba, avagy bejárni a levéltárba, akkor bizony ez sok hátrányt jelent. Most az a kérdés, hogy ezt a javaslatot elfogadja-e a közgyűlés vagy sem.

 

Tudtommal Nyugat-Európában is nagyon különböző ebben a vonatkozásban a helyzet.

 

Azt kell mondanom, hogy a tudományos élet magas szinten még mindig férfiuralmú. A leginkább férfiuralmú tudományos közélet a német. Én részt vettem a német evangélikusok egy olyan mentorprogramján, amibe kifejezetten azokat a PhD-hallgatónőket vették bele, akik ma sok nehézséggel néznek szembe a tudományos karrierjük során, éppen Németországban a legalacsonyabb a női professzorok aránya. Ennek a mentorprogramnak a keretében minden hónapban három hétvégét együtt töltöttünk, a PhD-hallgatókkal beszélgettünk, megosztottuk velük azokat a tapasztalatokat, azokat a jó gyakorlatokat, amiket mi használtunk a karrierünk során. Ahhoz a részhez, ami a szakmai munka, hozzá kell rakni az érzelmi munkát is, hogy egy nő meg tudja csinálni. Azok a rendszerek, amelyekben az ember tudományosan előrehalad, társadalom-nemileg nagyon meghatározottak. Mitévő lehet, mondjuk, egy fiatal PhD-hallgatónő, ha a tanszékvezető férfi csak a fiú PhD-hallgatóknak biztosít lehetőséget? Akkor egy „nagyon nehéz” beszélgetést kell kezdeményeznie. Odamenni, bekopogni, és azt mondani: „én is itt vagyok!” Ezt nem mindenki meri megtenni. Viszont, aki részt vett a mi mentorálási programunkban – ez a Cusanuswerknek volt a programja –, lehet, hogy jobban oda mer menni, és odacsapni az asztalra: „tessék nekem is lehetőséget adni!” Ez egy fontos folyamat, csak egy fölülről jövő politikai akarat tudja megváltoztatni a helyzetet. Mondjuk, az Akadémia esetében, most Budapesten, remélhetőleg az elnök úrnak lesz annyi puvoárja, hogy ezt meg tudja csinálni…

 

Ha jól tudom, önök össze is állítottak egy kötetet ebben a témakörben, ahol több érintettet is megszólaltatnak?

 

Azt nem én szerkesztettem, de Brüsszelben a Horizont 20-20 tanácsadó testületének vagyok a tagja, ami azt jelenti, hogy mi határozzuk meg azt, hogy az Európai Unió milyen típusú kutatásokat támogasson, és mi teszünk javaslatokat arra, hogy mik azok az aktuális kérdések, amelyekkel érdemes foglalkozni. Az EU összes kutatásra szánt pénzét egy nagy kalapba beletették, és szétosztották a különböző tudományokra. Én a társadalomtudományi és bölcsészeti bizottságban vagyok benne. Ennek a „jelentőségét” mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összköltségvetés 1,2 százalékát pazarolják erre a rendkívül fontos témára… Ez egy „őrületes” pénz, mi előterjesztjük, mik azok a témák, amiket érdemes kutatni, és utána ezekre konkrét pályázati kiírások jelennek meg. Amibe én szintén részt veszek, az az, hogy minden bizottságnak van egy, a társadalmi nemekkel foglalkozó „beépített embere”. Én ebbe vagyok beépítve, mintegy ellenőrzöm, hogy a társadalmi nemek szempontja megfelelően van-e figyelembe véve. Egyrészt megnézzük, egyenlő-e a nők részvétele, ne csak a férfiak pályázzanak, és a nők csupán, mint titkárnők szerepeljenek ezekben a pályázatokban. Másrészt a kutatás tartalma is társadalmi nemileg érzékeny legyen.

 

Magában az egyetemi oktatási rendszerben a nőtudományok mennyire vannak jelen?

 

Magyarországon van ez az örvendetes fejlődés, hogy ősztől elindul az ELTE-n a társadalmi nemek tudománya mesterszak, a phd-szak, és elindul a nőtörténeti kutatóközpont a bölcsészkaron. Az intézményesülésben most van egy ilyen állapot, hogy „a gomba végre kidugja a fejét az avar alól”. Azért van most ez az ugrásszerű fejlődés és ez az őrületes politikai ellenállás vele szemben, mert most vált láthatóvá az a fejlődés, ami az elmúlt 25 évben történt. Többek között a mi tanszékünk, a CEU társadalmi nemek tanszékének a volt diákjai most kerültek olyan pozícióba, hogy meg tudják ezt csinálni. Mostanra sikerült egy olyan intézményi hátteret létrehozni (mert kurzusok eddig is voltak), mely akkreditált képzést biztosít, ez egy abszolút újdonság. És ezért kerekedett őrült vita a sajtóban erről a kérdésből.

 

Mindez egyfajta uniós sugallatra is kezdett el működni?

 

A társadalmi nemek tudományának intézményesülése Európában a 70-es évekre megy vissza a különböző egyetemeken. Egy időben én voltam az Európai Nőtudományi Társaságnak a társelnöke, úgyhogy van rálátásom arra, hogy melyik országban ki, milyen mértékben foglalkozik ezzel. Az „akadémiai feministák” – hadd használjuk ezt a kifejezést – nagyon komolyan lobbiztak az Európai Unió szintjén. Ennek kapcsán aztán az uniós szakpolitikákba bekerültek a társadalmi nemek egyenlőségével kapcsolatos irányelvek, amik aztán meghatározzák a mindennapjainkat. De az oktatással kapcsolatban – mivel az oktatás nemzeti hatáskör – nincsen semmiféle „EU-s nyomás”. Az uniós pénzek mind az Európai Unión belüli hálózatépítésre vannak elkülönítve. A különböző szintű, nemzeti, társadalmi nemekkel foglalkozó központok ilyen hálózatba vannak összerakva. Ennek a társaságnak voltam egy időben a társelnöke, 1996 óta uniós pénzből minden évben két-három havonta találkoztunk, konferenciákat szerveztünk, kiadványokat jelentettünk meg. Van egy weblapunk, amelyik megpróbálta segíteni a különböző országokban az intézményesülést. Csináltunk egy dokumentumot, összehangolandó a társadalmi nemek tudományos képzését a tagországokban a munkaerőpiaccal és a különböző előírásokkal. Az intézményesülésért minden egyes országban meg kell vívni a harcot, és a forrásokért, hiszen az ellenzői azt hajtogatják, hogy mindez nem fontos, nem létezik, ilyen sose volt. Magyarországon a CEU akkreditáltatta elsőként, de mivel mi egy kicsi egyetem vagyunk, nálunk hamar ment, az ELTE keretében viszont sokáig tartott, amíg a különböző karok között egyeztetve a képzési követelményeket teljesíteni tudták.

 

Azoknak, akik ennyire intenzíven foglalkoznak a nőproblematikával, valamiféle „aktivistáknak” is kell lenniük? Mennyire hat(hat) ez pragmatikusan, akár a napi politikára, hogy kedvező változás állhasson be a nők társadalmi helyzetét, jogait illetően?

 

Aki a feminista tudományokkal foglalkozik, az szükségszerűen „aktivista”. Mert maga a témaválasztás, a kutatási módszerek, a tanítási gyakorlat is egy „aktivista” hozzáállás, ami azt jelenti, hogy az ember azért választotta ezt a témát, mert változtatni akar. Mondjuk, amikor megírtam Rajk Júlia életrajzát, akkor az a düh vezetett, hogy nincsen jó női politikusi életrajz. Mindenki legyintett, hogy nincsenek női politikusaink… Megírtam, bemutattam, azt is, hogy számára, nőként mennyire mást jelentett a politikai tevékenység, azt is, hogy a kommunista párt hogyan nyírta ki a női politikai ambíciókat.

 

Nekem Slachta Margit jutott eszembe, az első magyar országgyűlési képviselőnő, az, hogy miként fogadták, amikor először megjelent 1920-ban, a Parlamentben…

 

Ha azt gondoljuk, hogy a magyar vagy akár a román parlament mai ütésváltásai durvák, az semmi ahhoz képest, amiket szegény Slachta Margit kapott… De visszatérve a problémához, amit felvetett: van egyrészt a tudásfelhalmozás, van egy oktatási módszer, egy kutatási módszer, és az a kérdés, hogy mindez hogyan kapcsolódik a nőmozgalmakhoz. Mert kapcsolódik bizonyos szakpolitikákhoz. Szerencsés esetben a szakpolitikák művelői olvassák ezeket a tudományos munkákat, informálódnak ezekből az anyagokból. Az, hogy ez mennyire sikeres vagy nem, hát… ha megnézzük a magyar viszonyokat, látszik, hogy… kevésbé az. 1990-ben, a későbbi visegrádi országokban körülbelül tíz százalék volt a nők aránya a parlamentben az első szabad választásokat követően. Azóta ez minden más ország esetében elérte a 25-30 százalékot, Magyarországon viszont ma is 9-10 százalék körül mozog. Nem következett be az az áttörés, ami főleg Lengyelország, de Csehország vagy Szlovákia, akár Horvátország esetében bekövetkezett. Éppen a tudomány szerepe, hogy egyrészt kineveljen a diákságból olyan generációt, amelyik felvértezve ezzel a tudással, részt tudjon venni a szakpolitikák kialakításában, vagy akár ők maguk is menjenek el aktívan politizálni.

Tüntetés a Kossuth téren a nők elleni, családon belüli erőszak ellen

 

Óriási témakör a nők jogegyenlőségének, kiszolgáltatottságának a kérdése. Ezek közül talán a legégetőbb a családon belüli agresszivitás. Tudható-e, hogy ez mennyire jellemző a magyar társadalomra?

 

A családon belüli erőszaknak nagyon nagy a látenciája. Egyrészt, mert nagyon kevesen jelentenek, s amikor jelentik az illetékes intézményeknek, azok nincsenek felkészülve arra, hogy ezzel foglalkozzanak, gyakran elküldik a sértetteket, oldják meg maguk. Emiatt aztán a szerteröpködő adatok teljességgel megbízhatatlanok. Pont ezért született az a bizonyos Isztambuli Egyezmény, amit a magyar kormány most aláírt. Az Európa Tanács által megalkotott átfogó nemzetközi egyezmény a nők elleni erőszakkal és a családi erőszakkal szemben 2014-ben lépett életbe. Ha ratifikálják, ez egy alapvető, lényegi változás lesz a magyar kormánynak az álláspontját tekintve az elmúlt 25 évhez képest, mert eddig soha nem tekintették fontos és lényeges szakterületnek. És ha valóban ratifikálják, ami azért lenne érdekes, mert nagyon sok olyan országban sem tették meg, amelyekről úgy tudjuk, hogy nálunk előrébb áll a női jogok területén, szóval, ha Magyarországon ratifikálják, nagyon sok intézményes változásra lesz szükség. A monitorozásban lesz változás, a vonatkozó jogszabályokban is – alapvetően ez egy paradigmaváltás lesz, ha megtörténik. Reméljük, így lesz, mert különböző pletykák keringenek arról, hogy a kormány a lényegi részét kiszedi, mert ezekből a nemzetközi szerződésekből részben ki lehet maradni… Ez az úgynevezett opting out, azaz annak a lehetősége, hogy a szerződés bizonyos részeit ne vegyük át. Azt még nem lehet pontosan tudni, hogy mik lesznek ezek a részek. És várhatóan beindulnak azok a férfitüntetések, amelyek már szerveződnek, amelyek kezdeményezői férfiholokausztról beszélnek, akik azzal riogatnak, hogy az Isztambuli Szerződés életbelépése ezt eredményezi. Mindez visszakapcsolódik ahhoz, ahogyan a beszélgetésünket elkezdtük: megjelent egy újfajta beszédmód, egy újfajta paradigma, amelyik a társadalmi nemek egyenlősége elleni gyűlöletkeltést és félelemkeltést gerjeszti. Nagyon jó lenne, ha kormányzati szinten ezt nem támogatnák.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!