Isten odagurítja elénk a lehetőséget

2018. 10. 16. 18:22

A szeptember végén Nagyváradon, a Törzsasztal-sorozat vendégeként járt Szunyogh Szabolcs írót, kultúrtörténészt beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár elsősorban Magyar menóra című könyvének hátteréről kérdezte.

 

Szunyogh Szabolcs a szeptemberi Törzsasztal esten   Fotó: Fried Noémi Lujza

Az interjú első részét ITT olvashatják.

 

Ahhoz, hogy a Magyar menóra megszülethessen, elő kellett bújnia belőled a riporternek is. Kezdtél „terepelni”, nekiláttál a fontos emlékhelyeket építészetileg, művészetileg leírni, értékelni. Ehhez a munkához hogyan fogtál hozzá?

 

Két dolog volt ebben az ügyben számomra fontos. Az egyik Izrael állam. 1990 után nyílt lehetőségem arra, hogy eljussak Izraelbe. Nagy szerencse ért, a budapesti nagykövetség és az izraeli külügyminisztérium segítségével elnyertem egy tíznapos riportutat. Kifizették a repülőjegyet, kifizették a szállodát. Elmentem, és egy évig összegyűjtött pénzemet költöttem el arra, hogy föl-le száguldozzak, de nagyon jól telt, megszerveztek nekem iskolalátogatásokat, ilyen-olyan találkozókat, és akkor döbbentem rá arra, hogy én ezt az országot szeretem… Ettől kezdve évente, kétévente – ahogy tudok – kimegyek Izraelbe. Egyetlen alkalommal tellett arra, hogy a saját pénzemből menjek el. Amikor a kislányom kamaszodott, és pattanások jelentek meg az arcán, megígértem, hogy elviszem egy olyan helyre, ahol elmúlnak. Apa és  lánya csodálatos napokat töltöttek a Holt-tenger partján… Azóta is, ha csak tudok, elmegyek ebbe az országba, mert vágyom oda, úgy érzem magam, mintha otthon lennék. Csodálatos ország, mérhetetlen sok feszültséggel, nehézséggel. Tehát ez az egyik „terepezés”, és ezért tanultam is egy kicsit héberül. Hozzátenném: szinte fölöslegesen, mert Izraelben szinte mindenki tud angolul, vagy ha nem, akkor… oroszul. Ami pedig a Magyar menóra könyvemet illeti:

több évtizedes újságírói tapasztalatom, hogy linkóci pali az, aki öt könyvből ír egy hatodikat.

El kell olvasni az öt könyvet, aztán elmenni a helyszínre, megszagolni, megtapogatni, beülni a kocsmába, dumálni az emberekkel, körbejárni, megfogni, mert a pillanatnyi személyes élményt semmi nem pótolja. Ott kell megrendülni, és ott kell leborulni a szépség előtt, ott kell sírni, amikor az ember látja a tragédiák lenyomatait, mert különben nincs élet abban, amit csinálsz.

 

A szövegeidben, a pontos, hiteles leírások mellett, szakszerű, építészettörténetileg is helytálló munkát végeztél…

 

Köszönöm, igyekeztem utánajárni, építészekkel is konzultáltam. A zsinagógaépítészet egy külön műfaj. Magyarországon sokféleképpen néznek ki, de azért a zsinagógaépítészetnek vannak szabályai, vannak statikai feltételei. A pécsi zsinagógában például engedélyezték, hogy egy ülőhelyre két férfi üljön. Miért nem engedték meg ezt a nők számára is? Azért, mert a nők helye a karzaton volt, és félő volt, hogy leszakad, ha túlzsúfolják. A pontossághoz annyit hozzátennék, hogy az élet olykor megtréfálja az embert. Nagyon ingerülten írok arról, hogy a budapesti holokauszt-emlékműveket nem lehet rendesen megközelíteni. A Vizafogó utcai Mauthausen-emlékművet, Makrisz Agamemnonnak azt a szobrát, amelyiknek az eredetije Mauthausenben áll, sártenger veszi körül, derékig ér a fű. A budai oldallal szemben, a pesti promenádon lévő fantasztikus Cipők-emlékmű előtt nem lehet megállni az autóval, sőt még egy zebra sincs… Februárban leadtam a kéziratot, és március óta – a könyv megjelenésétől függetlenül – oda lehet menni, a mauthauseni emlékműhöz is, a Cipőkhöz is.

 

Az utóbbi a jeles nagyváradi művészettörténész, Bíró József és az édesapja emlékét is őrzi. Őket a pesti utcán ismerte fel egy váradi kamasz, odaszólt az első útjába kerülő nyilas járőrnek, elfogták, majd a Dunába lőtték őket…

 

Ezek tanulságos történetek, ezek kellenek, mondjuk el őket a gyerekeinknek, tudni kell, hogy kik között élünk. Nem úgy értem, hogy „ők”, meg „mi”. Énmagamban is a Sátán épp úgy bennem van, azt írja a Biblia, hogy „elédbe adtam a jót és a gonoszt, a halált és az életet. Te válaszd az életet.” Nem parancsolja meg az Isten, de odagurítja elénk a lehetőséget, mely mindannyiunkban benne van. Hát hogyan halt meg Salkaházy Sára? Hogy az a szemétláda, munkára rest cselédlány, akit kidobott, az jelentette fel őket a nyilasoknál. Szóval, amit kérdeztél, a terepezés az újságírói munkámnak mindig érdekes része volt. Amikor lapszerkesztő voltam, eleve visszaadtam azt a kéziratot, ami úgy kezdődött, hogy beült a riporter meg a fotós a kocsiba, lementek, mondjuk Budapestről Csengersimára, aztán ebédre itthon voltak. Ilyen nincs, ilyen riportot nem írunk. Pofára riport volt, mert megszólalt benne három ember… Odamész két órára, lehet, hogy a Köznevelés húsz évig nem fog a csengersimai iskoláról írni, s te megteszed két óra alapján? Nem kell elsietni a dolgot, nem kell kapkodni.

 

Most itt vagy nálunk, elárultad, hogy feltett szándékod az itteni emlékhelyeket is feltérképezni. Egy-egy helyszínre szokásod visszatérni?

 

Ha szükséges, igen. Most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Kőrössi Jóska elhozott Nagyváradra. Én nem ennek az alapján fogok a váradi zsidóságról írni, ez az első blikk volt, amikor beleszerettem Nagyváradba. Aztán

visszajövök egyszer, kétszer, háromszor, majd elolvasom a vonatkozó könyveket, hogy merjek egyáltalán bármit írni.

– Ez egy nagy felelősség… Gyönyörű, gyönyörű város, nem is tudom, mostanáig hogy nem jöttem ide.

 

Amikor hozzákezdtél a könyvhöz, eleve megvolt az az elképzelésed, hogy nem csak a zsinagógákról fogsz írni?

 

Igen. Szándékom volt vázlatos képet adni arról – a könyvbe csak a töredéke kapott helyet –, hogy milyen nagy teljesítménnyel járult hozzá a zsidóság közös hazánk fejlődéséhez. Én szívesen megírnám a németség dolgait is, boldogan írnék Toldy Ferenctől (született Schedel) Herczeg Ferencig (született Herzog) mindenkiről, aki a németségből érkezett a magyar kultúrába. Semmi averzióm ilyen tekintetben nincsen. Az élet úgy hozta, hogy engem a zsidóság érdekel, erről írok. Ezt azért is tartom fontosnak, mert ma érvényesül egy olyan, már a múlt század végén elavult szemlélet, amely azt az etnikai homogenitást sugallja, amelyik egy normális társadalomban kifejezetten gátja a békés és normális együttélésnek.

 

Lásd Szent István ezeréves intelmeit…

 

Igen, a soknemzetiségű ország ideája… Egy ország, egy társadalom mindig is mozaikszerűen épül fel. Az a baj, hogy folyamatosan magyar szupremáciában gondolkozunk, megfeledkezünk arról, hogy a magyarságnak hányféle színe van. Az egyik színét úgy hívják, hogy a magyar zsidóság. És a magyar zsidóság építette föl Budapestnek a Nagykörút körüli részét, rengeteg vidéki város központját, közben ők lelkes magyaroknak tartották magukat. Arra nincs példa a zsidóság négyezer éves történetében – arra van, hogy valaki kitér, kikeresztelkedik –, hogy megváltoztassák a vallásukat azért, hogy megfeleljenek a többségi keresztény nemzetnek, hogy létrejöjjön a neológia, egy magyar zsidó irányzat, ami sehol a világon nincs, csak Magyarországon! Azért, mert ezek a zsidók, akik 1848-49-ben itt harcoltak a magyarok mellett, a zeneszerzőtől a tüdőgyógyászig, Goldmark Károlytól Korányi Frigyesig, ők mind azonosultak a magyar szabadság ügyével. Ez a zsidóság úgy gondolta, megvette a belépőjegyet Magyarországra, és ő magyar. Tényleg magyar… Sokat tökölődnek azon, hogy miként lehet valakinek kettős identitása? Mindenkinek kettős identitása van: magyar és református, magyar és katolikus, magyar és zsidó. Mélyen, hittel és meggyőződéssel magyar.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!