„Nagy bajban lennék, ha nem toltam volna ki magammal”

2018. 02. 12. 19:22

„Az első könyveimben még nagy, mágikus őrületekbe gabalyodtam. Ha akkor valaki nekem azt jósolja, hogy ezt fogom szeretni, ezt a mikrorealista világot, nagyon elcsodálkoztam volna” – mondja Grecsó Krisztián író, a váradi Törzsasztal legutóbbi vendége, akit az est előtt készített interjúban Szilágyi Aladár elsősorban a Jelmezbál című kötetéről faggatott.

 

Grecsó Krisztián a február 2-i váradi Törzsasztal-esten a Harminc év napsütés című könyvéből olvasott fel részletet   Fotók: Fried Noémi Lujza

 

Kezdjük a Jelmezbállal. Mielőtt nekiláthattam volna, olvastam néhány recenziót, kritikát róla. Volt, aki regényként, volt, aki novellafüzérként kezelte. S amikor elolvastam az első szöveget, az Ötvenhét embert, mondtam magamnak, ez mégis regény kell legyen, annyira sűrű szövetű, de ahogy tovább pörgettem a kötetet, már elbizonytalanodtam a műfaji besorolását illetően… Te, amikor hozzákezdtél, úgy tudtad, hogy ebből „regény” lesz?

 

Nem is biztos, hogy regény ez, egyáltalán nem. Sőt, egy nagyon szabálytalan kötet. Bár lehet regényként is olvasni, mostanában dívik, hogy novellaciklusokat egybeolvasnak, s azoknak egy tere lesz; esetleg olyanokat, amelyekben egy alteregó közös, mondjuk, egy Szindbád-füzért, s azt minősítik regénynek. Fontosnak tartom beismerni neked, hogy hibát követtem el, elég nagy hibát. Nagyon lényeges, hogy mit ígér a fülszöveg, hiszen az olvasói elvárásoknak az az első generátora, az sugall valamit. A fülszöveg utolsó mondata viszont az, hogy „a végén összeáll a nagy egész”. Emiatt igen indulatos leveleket kaptam olvasóktól, teljesen igazuk volt.

 

Hiszen nem áll össze…

 

Nem áll össze, ne ígérjek olyasmit, amit nem teljesítek. Olyan ez a könyv, mint egy… lakótömb. Ezt a metaforát tudnám használni: a szereplők ismerik egymást, átjárnak egymáshoz, befolyásolják egymás életét, de hát attól ez még nem „egy” család! Alapvetően két család életútja keresztezi egymást. Egymástól független történetekben ezek a szereplők vissza-visszatérnek, befolyásolják egymást, esetleg adott történetekről új dolgok derülnek ki, de… Dés László barátom, akivel sokat turnéztunk, sokat dolgoztunk együtt – legutóbb a Pál utcai fiúk színrevitelén –, szó szerint azt mondta (nem tudom, mennyit lehet ebből a lapotokban lehozni): „Olyan ez a könyved, mint egy félbehagyott baszás! Marha jók a történeteid, de én még egy csomó mindenre kíváncsi lennék.” Az a nagyon érdekes helyzet állt elő, hogy írói pályám során először egy „hiba” – tudom, hogy sokat szokták a hiba poétikáját emlegetni –, egy hiba termékennyé vált az életemben. Nekem eddig sose volt ilyen helyzetem.

 

Vagyis?

 

Vagyis elkezdtem adott hősöknek, akik a Jelmezbál figurái, önálló könyvet adni! Most ezen dolgozom. Merthogy engem is elkezdett érdekelni: mi van velük, miért maradtak félbe, mi lett a további sorsuk? Egy picit olyan – ez részemről teljesen ösztönös –, mint ahogyan Szabó Magda életműve épült: egymásra tevődnek a történetek, visszakerülnek, majd mellékhősök külön regényt kapnak. Itt is valahogy spontánul így alakult. Most éppen a Szoloványi Vera van soron, aki a legutolsó szövegben a szüleit keresi, az ő gyerekkora kerül előtérbe. Tátrai Veraként nő föl Szegeden, s az ő gyerekkorát írom meg éppen. Így aztán van itt egy ilyen alap, ami a Jelmezbál, ami egy novelláskötet, és ezek az egymást megszólító, egymással dialógusba kerülő novellák mégiscsak létrehoztak egy olyan teret, ami engem is tovább birizgál, amit képtelen vagyok elengedni.

 

Szóval „kitoltál magaddal”, hiszen annyi mindent megpendítettél, hogy szinte nem fogod győzni utólérni magad… Nem?

 

Igen, egyfelől „kitoltam magammal”, másfelől meg – az az igazság, ezt most nagyon őszintén mondom neked – ha nem toltam volna ki magammal, akkor most jó nagy bajban lennék! Harminc alkotó évem mostanra ösztönösen úgy alakult, hogy ez a pillanat ennek a vallomásos alanyi korszaknak a zárlata. Gondold el: mi lenne, ha ez a korszak úgy zárulna le, hogy semmi ötletem nem volna, és itt állnék tétlenül, tehetetlenül? Szerencsére, sok ötletem van, az egyik már majdnem kész, a másikból is írtam. Rakosgatom, nézegetem, s ha van valami ötletem, akkor azt viszem tovább. Úgyhogy én hálás vagyon a Jelmezbál „kudarcának” – már ha annak lehet nevezni, merthogy az olvasók egyszerre haragudtak érte, meg szerették volna kibogozni a rejtélyeit.

 

A saját könyved szövegének-szövetének ismeretében, milyen olvasói-befogadói stratégiát ajánlanál, ami a leghatékonyabb lehetne a Jelmezbál esetében?

 

Nincs benne családfa, segédletül olvasóként én mindenféleképpen vezetnék családfát. Merthogy a szerző kifejezetten galád: nem elég, hogy ezek az emberek bonyolult helyzetekben találkoznak, de ez a galád szerző azt is elköveti, hogy az egyik novellában asszonynevén emlegeti a nőt, legközelebbi novellájában már lánykori nevén bukkan elő, ezért ki kell bogozni, hogy ki, kicsoda… Kaptam erre egyszer egy frappáns választ Kaposvárott. A moderálást vezető irodalomtörténész azt mondta: „jó, megdolgoztattál, én fölépítettem ezt a családfát, kibogoztam, megértettem, látom az előnyeit, látom a hátrányait, bizonyos történeteket szerettem, másokat kevésbé, akkor most egy vizsgára provokálnálak: találkozhatott-e ez a szereplő ezzel vagy azzal a szereplővel, ekkor vagy akkor?” Képzeld el, feleleteimre kb. 3-as fölötti osztályzatot kaptam… Ezt a könyvet egyébként nyugodtan lehet novelláskötetként olvasni. Ezek az írások a ma Magyarországáról szóló történetek. Benne van a kötetben az „özvegyen maradt ország”, hiszen sokkal korábban halnak meg a férfiak, mint a nők, egész utcák maradnak özvegyen, ennek az állapotnak az asszonyi reakciói, a temetői kultúra; benne vannak a középkorúságnak, a pedagógusságnak a történetei, mind külön-külön. Kemény, karcos életsorsok. Mondták nekem, hogy ez elég komor könyv, miért van benne ennyi tragédia? Szerintem nehéz, de nem tragikus sorsok jelennek meg. Hőseim küzdenek, hogy a felszínen maradjanak. Például egy olyan negyvenes nő esete, akinek egy új városban kell egymagában pedagógusként boldogulnia, ebbe nem roppan össze, mennek a napok, és egyben tud maradni – ezt nem lehet negatív történetként olvasni. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: miért, hát nem ilyen hétköznapi örömeink vannak?

 

Egy pillanatra hadd térjünk vissza a kötetnyitó írásodra. Nem véletlenül éreztem regényígéretnek azt. Kétirányú az építkezés, két, vidékről felsodródott férfinak a budapesti élete, múltjukba révedése, egymásra döbbenése, rendkívül sűrű szöveg. Mert egyrészt benne van – ehhez külön gratulálok! – az összetéveszthetetlen Grecsó-fajta mikrorealizmus, a Lipótváros, a Váci út zajai, szagai, figurái, ezek a hétköznapi, kortársszinkron apróságok, és közben mindkét részről újabb és újabb elemei bukkannak felszínre a múltnak. Mindez, hogy úgy mondjam, rendkívül véletlenszerűen, aleatorikusan kavarog, nincs benne rendszer, és mégis van. Azért ez íróilag eléggé babrás munka lehetett, nem?

 

Igazad van, viszont én ezt élvezem a legjobban. Ezeket az apró részleteket tudom, szeretem festeni. Soha nem nagy, laza ecsetvonásokkal dolgozom. Én a pici babrálást szeretem, ezzel együtt a mikrodrámákat, meg a nagyon hétköznapi elmesélhetőséget. Múltkor kaptam egy dicséretet egy barátomtól, nem is tudta, hogy dicsér. Elolvasott egy újabb részletet a készülő regényemből, egy egész kolumnás szöveg volt az ÉS-ben. Beszélgetett a feleségével, aki rákérdezett: „és miről szól?” Kissé elgondolkodott, és azt válaszolta: „hát arról, hogy… elpirul a kislány…” A felesége szörnyülködött: „ez a hosszú szöveg?” Igen, közöltem is vele, hogy „ennél nagyobb dicséretet nem is mondhattál volna!” Merthogy azok a drámák, amik belülről zajlanak, amikor megéljük őket, sokszor teljesen ösztönösek. Nem tudunk gondolkodni, utólag rakosgatjuk össze a szilánkokat, és akkor csak azt látjuk, hogy valami elmozdult, valami másképp van. Ezeket kell úgy összerakni, hogy érezze az olvasó: őbenne zajlik a dráma. Ezt nagyon élvezem… Érdekes, ahogy öregszem, nagyon más irányra találok rá. Az első könyveimben még nagy, mágikus őrületekbe gabalyodtam. Ha akkor valaki nekem azt jósolja, hogy ezt fogom szeretni, ezt a mikrorealista világot, nagyon elcsodálkoztam volna.

 

A Jelmezbál több darabjában fontos funkciója van az emlékezetnek. Ezek az emléktöredékek egy spirált képeznek, s még így se jutnak el a végkifejletig, hiszen maradnak elvarratlan szálak. Ennek okán, de amiatt is rájöttem, hogy ez a könyv nem regény, mert a novellák megmódolása, hangneme, prózapoétikája is ugyanvalóst különböző. Abban is más, hogy egyáltalán ki az elbeszélő, nem találom bennük a „mindent tudó” elbeszélőt, gyakran csupán a hősök emlékvillanásai kerülnek elő…

 

Bizony, különböznek, más a hangjuk, máshonnan nézik a világot, más a szövegek mondatritmusa – mint ahogy mások a „lakók” a házban, ilyen értelemben ez a metafora végigvihető. Volt olyan novella, ahol lecseréltem a főhőst, férfiból nő lett, mert éppen úgy, női nézőpontból működött jól. Az fontos megfigyelés, hogy nálam sosincs egy „mindentudó”. Ezt jó, hogy észrevetted, sose szokták észrevenni, mert azt hiszik, ha nem egyes szám első személyben beszél az elbeszélő, az egyértelműen azonos azzal, hogy „mindent tud”. A „korlátozott tudású” – tehát a nem omnipotens – elbeszélőt, hogy elrémisszük a szegény olvasót: nagyon egyszerűen a krimi segédletével lehet leírni. Hiszen a nyomozónak mindig van egy segédje, az ő fejébe látunk bele, mert ha a detektív fejébe láthatnánk bele, azonnal kiderülne minden. Ez a mostani szövegem is ilyen, ahogyan a Tátrai Vera szemléli a világot. Lehet, hogy ez a dramaturgia építése szempontjából fontos számomra.

 

Szerintem az egyik legizgalmasabb és legkerekebb történeted a Kelj fel, és járj. Egy olyan világba visz bele, egy olyan helyzetbe, ami drámai, és ugyanakkor szinte hihetetlen…

 

Nagyon érdekes, hogy az alapötlet valóságos történet. Valóban, egy határ menti faluban laknak barátaim, és ott él egy olyan fiú, aki abból tartja fel magát, hogy ő egy olyan mozgássérült, aki óriási küzdelmek árán föl képes állni. És mindenféle kuruzslók, csodatevők arra használják ki ezt a képességét, hogy átejtsenek, megtévesszenek vele hiszékeny embereket. Ehhez jött az én történetem: az benne a csavar, hogy létezik egy olyan  ember, aki meg van győződve arról, hogy küldetése szerint örömhírt, evangéliumot hozott, hogy a gyógyulás valódi lehetőségét kínálja föl ennek a nyomoréknak. Majd belecsöppen a szorongás legmélyebb bugyraiba, és egyre-egyre mélyebbre sodródik ennek a peremvidéki szektavilágnak a csapdáiba.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!