Erdélyi retrotrópiák – széljegyzetek és indítókérdések

2018. 02. 08. 10:46

Jelen szövegében Tamás Pál a retrotrópia három elemét érinti. Először a „magyar balkániság” jelző formáit. Másodszor a 89 utáni regionális kommunizmusképek különbségeit jelzi. Végül érinti a retrotrópiákban a különböző szenvedéstörténetek szerepeit. 

 

ÉRTELMISÉGI ÉS KISEBBSÉGI ÚJTRIBALIZMUSOK

A 90-es évektől kezdve a szélesebb romániai magyar értelmiség és az a budapesti közbeszéd, amely valamiképpen reagált annak újonnan felfedezett világértelmezéseire, kétszeresen retrotrópiával, vagy inkább dupla retrotrópiával találta szemben magát. Eredetileg a retrotrópia fogalmát Zygmunt Bauman, a nagy brit-lengyel szociológus alkotta, valamikor a 80-90-es években. Akkor azt magyarázta, hogy a modern világ elől az emberek nem visszamenekülnek eddigi tapasztalataikhoz, hanem igazán soha nem létezett utópiákat használnak. Olyanokat, amelyeket csak most teremtenek. Nála az értelmiség által előállított tribalista utópiáról, egyfajta visszaforgatott egykori törzsszerveződésről van szó, eredetileg nem Keleten, hanem Nyugat-Európában, a hidegháború után. Ő természetesen semmit sem mond, nem is tud a romániai magyar közösségekről. Azokról, amelyek Trianon után hirtelen kerültek külső, új gepolitikai rendezőkeretekbe. Ha a nyomás nagyobb volt, természetszerűen tudták, hitték magukat – belsőleg tagoltan is – egy közösségnek. S ha ezek a keretek akár csak kissé puhultak, hitték magukat kisebb, vagy egyszerre többféle közösség tagjainak. Tehát a fogalmat e másmilyen környezetben használva, s leegyszerűsítve én itt azt állítom, hogy a romániai magyar elit ehhez mérhető, hasonlítható két törzsi mítoszt alkotott és működtetett 1989 után egyidejűleg.

Az egyik egy etnikai közösség volt (amelyet igazán Trianon cementezett volna össze), egyébként sokféle történeti pályán mozgó magyar csoportokból állt össze (vagy inkább úgy nézett ki, hogy a román nyomás ezeket összehozta). A másik egy általános ellen-államszocialista mítosz egy formáját jelentette az értelmiségről, mint a nemzet túlélő, vagy túlélni képes maradékáról, itt éppen a román szocializmus brutalitásában. E mítoszokat együtt csak romániai magyar értelmiségiek használtak, de azok igazán nem zavarták egymást. A kettő keverékét a közönségek egyszerű tagjai számára a két mítosz-egyedet használó értelmiségiek kínáltak. És a magyar-román önértelmezési problémák itt épp abból következnek, hogy ezt az ideológusok együtt nem tudták, nem is tudhatták simán kínálni. Hiszen az első egy etnomítosz volt, ami a felszabaduló, poszt-gyarmati szerves kisebbségi magyar társadalom mítosza lett volna. A gyarmati bomlás után magát újradefiniáló társadalomról van igazan szó, a román államot talán nem nevezte közvetlenül koloniálisnak, mert egy ilyen jelző a kisebbségre dehonesztáló lett volna. Az, hogy a 19. század második felében összeálló Románia új formáció volt, igazán nem számított abból a szempontból, hogy 1920 után neogyarmatosított. A Monarchia európai nagyhatalom volt, de elolvadt. Osztrák felének ebben a geopolitikai térben élő ambíciói nem voltak, Horthyék saját katonai ereje mindvégig a románokénál gyengébb volt, s megtartani maga nem tudott semmit 1940-44-ből sem. Így azután senkit sem lepett meg, hogy ezt az új nemzeti elnyomást itt az elnyomottaknál kevésbe „civilizált” elnyomók működtették. Ráadásul ezt a kisebbséget egymástól különböző társadalomszerkezetű tájegységek, etnikai fejlődési ösvények tagolták. Egy olyan közösségről volt szó, amelyet nem történelmi összenövés, egymásba épülés hozott létre, hanem sokkszerűen a trianoni határok. Hisz addig senkinek nem jutott az eszébe, hogy a Bánságnak és a Székelyföldnek különösebb köze lehetne egymáshoz. Ennek a közösségnek azonban új „politikai (nemzeti?) határai” voltak, s a 20. század nehezen átléphető határai itt teremtettek egy politikai közösséget, de úgy látszik, abból egy kisebbség zárt határai a román autokrácián kívül nehezen lettek levezethetőek. Persze, sokan – én is – rokonszenveznének a transzilvanizmussal. De a közös Erdély mítoszát semmifajta magyar értelmiségiek nem tudják magukban működtetni, ha már nincsenek a térségben a szászok (svábok), s ha a román többség azt aktívan elutasítja. Utoljára ezt biztosította, még a 90-es években, Molnár Gusztáv rokonszenves folyóirat-kísérletének kudarca is.

Az antikommunista értelmiségi mítoszok határai borzasztóan leegyszerűsítve, ezek abból származtak, hogy a romániai kommunista mozgalom is nagyobbrészt értelmiségi mozgalom volt, és abban általában az erdélyiek, különösen a kisebbségiek (magyarok és zsidók) rendkívül fontos szerepet játszottak. A mozgalom belső történetének fontos szakasza épp e csoportoknak a későbbi likvidálása volt. De azért az vitathatatlan, hogy itt inkább egy értelmiségi polgárháborúról volt szó, mintsem nem-értelmiségiek frontális támadásáról az értelmiségre, úgy, ahogyan azt az 1990-es román új politikai elit magának megfogalmazta. Az erdélyi magyar értelmiségi tudat azonban mind ezzel, mind a magyarországi elképzelésekkel szemben gyenge volt ahhoz, hogy a maga számára alternatív elképzeléseket megfogalmazzon. Az 1940-ben bevonuló magyar közigazgatás egyébként nem szerette a helyi értelmiségiek többségét. Sem azt a felet, amely az erdélyi polgári hagyományokból nőtt ki, sem a zsidó felet, amelynek, a pestitől eltérően volt egy aktív cionista profilja is. Gaál Ernő ilyesmivel ugyan feljegyzéseiben próbálkozott, de úgy látszik, ez túl korán történt, vagy Ernő bácsi akkor éppen a periférián volt.

Lehet, hogy a romániai magyarság újabb politikai szervezetének problémai ebből a szakadásszerűségből valamelyest érthetőek, de ez egy másik történet, amellyel a kiváló csíkszeredai társadalomkutató, Bíró A. Zoltan foglalkozik újabb munkáiban, s jelen széljegyzetekben e problematikát tulajdonképpen nem is érintjük.

A másik tribális közösség így szimbolikusan az értelmiség, mint áldozatul esett, sőt jelen formájában áldozati törzsként összerakott társadalmi csoport. Ez utóbbi mindenütt egyszerre volt alkotója és  áldozata – különböző arányokban – a kommunista politikának, de az utolsó húsz-huszön évben, amikor a modernizációval a legtöbb helyen a kommunista eliteket elfogadták valamilyen szükséges együttműködőnek, s valamilyen módon ezért megpróbálták jutalmazni is, Romániában ilyesmire nem került sor (legalábbis nem a Közép-Európában másutt megfigyelhető mértékben). Ezt a dupla áldozat létet nem volt könnyű még észlelni is eléggé differenciáltan, nemhogy értékelni.

E sajátos kettős tribalizmussal a romániai magyar értelmiségnek mindenütt nehéz volt megbirkóznia. Egyre valószínűtlenebbnek tűnt az a romániai hétköznapokban, mint kisebbségi memória, és egyre nehezebbnek tűnt az a magyar értelmiségi közvéleményben a magyarországi tapasztalatokkal összehasonlítva. Ahhoz meg a csoport kislétszámú volt, hogy önmagában elegendően nagymintájúnak, s ily módon akár magának is hitelesnek tűnjön. Mindazonáltal itt szó sem volt a mai identitásokhoz, neonacionalizmusokhoz hasonló jelenségekről, fogalmakról. A maiak, s Bauman kapcsolodó gondolatai reakciók lettek volna a globalizációra, a migránsokra. Az az 1989-90 után tribalizmus még globalizáció előtti reakció a lepattanó szociális bilincsekre. A különösen merev társadalomszerkezet az 1989 előtti Romániában az államra ragadt, az onnan levezethető címkéket utasította, vagy fogadta el. S itt, bár ez a neo-tribalizmus a történelemre hivatkozott, szó sem volt valóban használható mintákról, inkább valamilyen formák újrateremtéséről lehetett szó. Az etnikai keretek és az értelmiség, mint hagyományosan ismert társadalmi alakzat ismertek voltak akkor is, ha az 50-60-es évek erőszakos beavatkozás-sorozatát követően mást jelentettek. A tribalizmus az összezúzott korábbi elemekhez kínált új öntőformákat. Azonban a többiek, akiknek másmilyen formákkal is elég volt élniük, nem tudtak igazán mit kezdeni egyik retrotrópiával sem. De csak félig, s esetenként csak elemeiben utasították el azokat, mert mégiscsak könnyebb volt a neo-dobozokra hivatkozni, azok címkéit használni (a lojalitás különböző formái itt is kifizetődőnek tűntek). De a 90-es évek végén a színre lépő új romániai magyar értelmiségnek a retrotrópiára már nem volt igazan szüksége. Idegenkedett is annak fundamentalistább használatától. Itt e vonatkozásban a generációs árok, úgy látszik, mélyebb, mint a budapesti elitekben (bár ott is létezik).

Jelen szövegben ennek a retrotrópiának röviden három elemét érintjük. Először a „magyar balkániság” jelző formáit. Másodszor a 89 utáni regionális kommunizmusképek különbségeit jeleznénk. Végül érintjük a retrotrópiákban a különböző szenvedéstörténetek szerepeit. Nyilvánvalóan itt csak indítóképek jelzésével próbálkozunk.

 

MAGYAR BALKÁNISÁG

A magyar etnikai terület déli, délkeleti részei; Erdély, Bánát, Bácska a 20. század elejéig nem, vagy csak periférikusan számítottak „nem-közép-európai” területeknek. A román esszéisztikában az erdélyi románságot is gyakran kezelték közép-európaiként, a Kárpátokon inneni területektől kulturálisan, mentálisan különbözőként. E kérdésnek kiterjedt irodalma van: az erdélyi románságot mint „nem balkáni románságot” a román szellemtörténet már régen vizsgálta, azonban összefoglaló frissebb monográfiákat a tárgyról nem találtunk. A Kárpátokon inneni románság nyugatiságát elsősorban nem meghatározóan az erdélyi politikai kultúrából, inkább a Habsburg-védettségtől, a monarchiabeli, elsősorban osztrák keretektől, „bécsi” továbbtanulási lehetőségektől, a görögkatolikus egyháztól és nem az erdélyi magyarsággal folyamatos együttélés tapasztalataiból, hatásaiból származtatták. Fordítva, a hegyeken innen és túl élő románság mentális különbségeivel az erdélyi magyar irodalom igazán nem, vagy csak a periférián foglalkozott. E tekintetben, legalábbis Budapesten újságírói általánosságok szintjén foglalkoztak a „balkánisággal”; főleg a korrupció rugalmas kezelését, esetenként a rosszul szabályozott ügyintézést, a baksist és valamilyen „nyugatonkívüliséget” értve ez alatt. A Monarchiát mindezzel valamilyen szabályozottságként, kiszamíthatóságként, talán viszonylagos megvesztegethetetlenségként állították szembe. A meghatározó magyarázatot nem a román vagy a szerb etnikai hagyományokban, hanem az ottani elitek keleti, ottomán hagyományaiban, esetleg görögös voltában látták, de a balkániság főleg a Monarchia életvitelével volt szembeállítva. Politikai kategóriaként használták. Az erdélyi szászok magukat és a Monarchia központi igazgatását tartották nyugatinak, az erdélyi magyarokat kevésbé (a magyarok vállalt orientalizmusát, turániságát hangsúlyozva). 1920 után az új román államiságot megélő, a helyén maradt magyar polgárság gyakran beszélt az új államberendezkedés „balkániságáról”, főleg a kenőpénzt rendszerként működtető eszközt értve ez alatt. Vizsgálatokra, esettanulmányokra, az 1920 előtti és utáni idők államiságának összehasonlító feldolgozására e tekintetben azonban újabban nem került sor. Úgy látszik, a vádak általánosak voltak, de a magyar közszereplők gyorsan tanultak. Az elérhető irodalomban nincsenek esetek drámai különbségekről. 1940-44 között Észak-Erdély leírásaiban sokat beszélnek arról, hogy itt most új világ jön, modern állam, amely kiszámítható, nem úgy, mint a románok „balkánisága” De a magyar közigazgatás mintha e tekintetben, szándéka ellenére, a radikális másságot nemigen tudta bizonyítani. A szitkozódás változó, de azért egyirányú hangsúlyokkal folytatódott. Mindeközben az 1920 előtti Magyarország legfejlettebb régiói a Temesvár–Arad–Nagyvárad urbánus övezetek voltak. Nagy kérdés, hogy a sokszoros etnikai átalakulással, és a modern csoportok (németek, zsidók) eltűnésével mennyire maradt szerves ott ez a modernség, nem-balkániság.

Az 1989 utáni román évtizedekben a tömegmédiában a korrupciót nem mutatták be etnikailag. Magyar politikusokat épp úgy vádolnak kemény korrupcióval, mint románokat. Úgy látszik, a korrupciós vádak helyiek, s nem feltétlenül etnikaiak. A korrupciós szennyezettség képe általános mindenütt Dél-Kelet-Európában, a korruptak mindenütt a helyi mágnások. Úgy látszik, a tabloid sajtó írói és olvasói fanztáziaja kizárólag helyi marad. De az áttelepülő erdélyi magyarokat a magyarországi környezet, az itteni többségi társadalom rendszeresen „vádolja” bevándorló manírokkal (a helyieknél jobban összefognak, egymást támogatják, a forrásokat egymás között osztják el). De ezek nem balkáni technikák, hanem, úgy tűnik, mindenütt alkalmazott bevándorló fogások. Alkalmazta valamennyit egyébként a székely emlékezet szerint 1940-44 között a Horthy-féle közigazgatás is.

Óvatos hipotézisünk szerint úgy tűnik,  Romániában a magyar középosztály nagyobbrészt „románként” működik és próbál szerezni, Magyarországra kerülve a látszat szerint pedig az itteni környezethez alkalmazkodik. Vizsgálataink nincsenek arról, hogy problémamegoldásuk számszerűségében is eltérne, mindenesetre, ha így lenne, természetesen viselkedne. A modellünkben bemutatott újtribalitás magja a másoknál gyorsabb vagy radikálisabb alkalmazkodás lenne.

Igazán ennek az újbalkániságnak kétfajta értelmezési kerete létezik, egy posztszocialista és egy posztkolonialista. A konkrét esetvizsgálatoknál helyenként érintkeznek, de a stílusuk más.

 

REGIONÁLIS KOMMUNIZMUSKÉPEK

A magyarországi és romániai kommunizmusképek különbségei mindmáig meghatározzák a régióhatárokat a két ország között, s fel is váltották a korábbi „balkáni” különbségeket a két ország politikai identitásai között. De ami ebben a kis vázlatban érdekes, az nem a közvetlen emlékek különbsége, nem is az, hogyan merevíti le a romániai  középosztály a maga legkülönfélébb tapasztalatait és részemlékeit a késői román szocializmusról valamilyen szekus rémuralomba, egyfajta durva kolonialista megszállásba, amelynek a magyar kisebbség felé még a brutális nemzeti elnyomás is része volt. S bár új politikai intézmények és a média karbantartják ezt a Ceauşescu-betonszerű homogén képet, a társadalom kezd tagozottabban emlékezni. Egyfelől kidolgoz valamilyen képet az erőszakos modernizáció közvetlen megéltségeiről (ezeknek területi, kulturális különbségei fontosak voltak), másfelől a beton-elnyomás képéből, amiben minden szörnyűség kívülről jön, elindul az együttműködés, az összejátszás különböző változatainak be- és elismeréséig. Odáig azonban nem jutott el, hogy egyfelől – éppúgy, mint gyarmati társadalmak vizsgálatánál – a gyarmati apparátusok és a rendszer mélyebb elsajátítása együtt képezték a különböző társadalmi mintázatokat, és hogy ezek a helyi lenyomatok általános társadalmi problémamegoldási formákként máig hatnak különböző formákban.

Az 1989-es fordulat erőszakos volt, emiatt a demokratizáció induló formája egyfajta éles antikommunizmus volt az első romániai nemzedékben, máshol, különösen Magyarországon pedig nem. Gondolom, az Romániában is elvben lecsengett, vagy lecsengett volna, ha nem próbálják (főleg a többségi értelmiség) mesterségesen fenntartani, bár a romániai hétköznapok nem a régi fekete-fehér szerint működtek, és a nomenklatúra (nagy része) is úgy érezte, ő is áldozat volt. Románia társadalmilag-gazdaságilag azonban gyorsan feljutott, és nem akart mindenben most a második nemzedékben Ceauşescu után áldozat lenni. Lekopott az új nemzedékről különösen gyorsan az áldozati azonosság, hiszen azt eredetileg sem kétnemzedéknyi identitásnak tálalták ki. De akkor milyen szerepeket alakítson a második nemzedék? Kész séma, amit egyszerűen lehetett volna alkalmazni, nem volt. Messziről úgy nézett ezután ki, hogy mindenki maga talált magának valamit, a kép összetetté vált. De mert nincsenek átfogó és idevágó empirikus vizsgálatok, igazán nem látjuk, hogy horizontálisan, a csoportok között ki, hogyan és mit tanult. De az ilyen tanulást is gyorsan felejtik, az utolsó pillanatban lehetünk e korábbi mentális mozgás rögzítésére.

Közben, mindettől a formális értelmiségi nyilvánosságban, a könyvkiadásban és a médiabotrányok müködtetésében (például arról, hogy annak idején ki kiről jelentett) látszólag folytatódott az elhúzódó kollektív (vagy felületesen kollektivizált) nemzeti antikommunizmus. Ezt azóta a következő fiatal évjáratok már nem tudták mihez kötni. Úgy tűnik, sokan leginkább szerettek volna kimaradni az egészből. Nem is volt igazán neve az induló folyamatoknak. Akkor meg jobb volt kivárni egy kicsit.

Ők valamire emlékeztek kollektíven (vagy inkább húzták maguk után azt, amire emlékezni akartak). Egyes emléktöredékeket ebbe bekapcsoltak, másokat nem. Azokról az algoritmusokról, amelyekkel ez átszivárgott a romániai magyarságba, vagy legalább annak kulturális elitjébe, semmit sem tudunk. Nincs szervezett empíria, nincsenek nyilvános reakciók a kevés memoárra.

A helyzetet kétségtelenül bonyolítja, hogy Romániában olyan kiterjedt ellenzék 89-ig nem létezett, mely rendszeresen megpróbált volna frissen emlékeket gyűjteni, rendszerezni. Nem voltak nagy nyilvános országos események, mint Pesten 56, vagy a lengyel felkelések, Prága 1968-ban. Voltak persze, ilyenekkel kapcsolatban helyi megtorlások. Ahol lehetett, megpróbáltak később, már a rendszerváltás után, ezek köré közös emlékeket teremteni, különösen a romániai magyarok (nem magyarországi segítség nélkül) az 56-os megtorlásból.

Ráadásul sokan, involváltságuk mértéke szerint az 1945 utáni történésekre is állandóan máshogy emlékeztek, az 1945 utáni állam helyreállítására, a sztálinizmus kezdeteire. Később néhány évente a középosztály is magának újraírta ezeket.

 

SZENVEDÉSTÖRTÉNETEK

A „igazi történelem” megismerése program főleg a kommunista állammal szemben fogalmazódott meg, de később véletlenszerűen az antikommunista memoárok abszolút forrásértékét is szükségszerűen megkérdőjelezhette. A létező memoárok első hulláma szükségszerűen a háború előtti elit utóéletének szenvedéstörténetéről szolgál (a magyarországi eliteknek ez néhány kivétellel szükségszerűen hiányzik, mert a megfelelő magyar rétegek politikai reprezentánsai igen nagy részben 44-45-ben, majd 47-48-ban nyugatra mehettek, vagy 1945 után ott maradhattak). Körülbelül ugyanígy különbözik a romániai börtönnaplók gyakorisága is (Magyarországon memoár interjúk természetesen léteznek, de nem irodalmi formákban). S a börtönnaplók itt igazán az 1956 utáni évekkel foglalkoznak, s a 60-as évek amnesztiájával nagyjából kifutnak (de klasszikus naplók, akár később rekonstruáltak is, majdnem hiányoznak). 1956 után különösen sokan ültek magyarok a román fegyházakban, de az 50-es évek első felében sem kímélték meg a magyar középosztályt a román belügyi szervek, ám publikált börtönmemoárok ebből a korból gyakorlatilag nincsenek sem Romániában, sem Magyarországon. (Bíró A. Zoltán szíves közlése egyről tud, egy nagyenyedi börtönnaplóról). Az 50-es évekbeli börtönnaplók (1956-ig) Magyarországon egyszerűen hiányoznak. Sokféle anyag került elő az 56 után letartóztatottak vagy internáltak interjúiból. Szó volt a börtönökben működő fordítóirodákról is, ahol kiváló értelmiségiek érintkezhettek egymással. Ismerünk ilyen neveket, elvétve egy-két könyvcímet is a témára vonatkozóan.

De miközben ezek az emberek teljesen vizibilisek voltak, nem létezik interjú, vagy memoár-gyűjtemény erről az 1957-61-es börtöngyakorlatról. Mennyire inspirálták azt a szovjet gyakorlatra vonatkozó ismertek (saraski), hogyan létesültek ezek az irodák, hogyan választották oda be a foglyokat? Milyenek voltak a munkakörülmények, milyen volt a termés (a Kossuth kiadó zárt anyagairól szoktak ilyen összefüggésekben beszélni). De ezek legendák, összefoglaló, szakszerűnek hitt leírások nincsenek, igazi memoárok sem (ráadásul azok, akikről tudjuk, hogy ilyen helyeken dolgoztak, zömmel nem élnek már, és miközben sokat nyilatkoztak ellenálló múltjukról, e kor és helyzet feldolgozásában már láthatóan nem vettek részt). De a magyar-román értelmiségi börtöntörténeteket így sem rögzítették. Az üldözések társadalomtörténetéről összefoglaló számokat nem ismerek. De nem találtak képeket a foglyok összetételéről különböző időpontokban, mondjuk, Mármarmarosszigeten sem. De az ilyesmihez megrendelés kell, s ha az hiányzik, akkor a termék is elsikkad. Magyarországon a műfaj megteremtésében kiemelkedő jelentősége volt az Oral History Archívumnak, majd később a ráépülő 56-os intézeti gyűjteményeknek. De Hegedüs B. Andrást, annak alapító vezetőjét és munkatársait nem mindenki érdekelte, hanem egy meghatározott kulturális kör: reformkommunistából lett antikommunisták, a többiek nagyobbrészt kimaradtak. De ha ez a projekt nem létezett volna, a rögzített több száz fős körről sem tudnánk sokat. A romániai anyaghiány nagy részét a megrendeléshiányból magyarázhatjuk, ott nemhogy nem volt 56-os intézet, de Hegedüshöz hasonló interjúkészítők, adatpreparátorok sem. Ami lehet, hogy véletlen volt, de később minderre reagálva, azután nem voltak igazi érdeklődők az új nemzedékből. Senki sem figyelt arra, hogy a fiatalok rendszeresen interjúkat csináljanak (a magyar 56-os gyűjtemény így jött össze), s hogy attól valamilyen izgalom támadna a következő értelmiségi generációban. A fiatal magyar-román demokraták itt azután nem is érezték, hogy közük lenne ezekhez az emberekhez. Ráadásul ott, ahol voltak korábbi közszereplők, közben azért kiderült róluk, hogy ha nem is állítjuk, hogy ezek kollaboráltak volna, de sokszor voltak félreérthető emléktöredékeik. Ezekről sokan hihették, hogy „nem-barátaik”, hogy kompromittálóak. A fiatalok úgy gondolták, mit kell ebbe belemászni, sokan kenik az emlékeiket amúgy is egymásra. Akkor tegyünk jót velük úgy, hogy nem vagyunk kíváncsiak az „élményeikre”, „nekünk külön ne magyarázkodjanak”. Az öregek úgy hittek, így egyszerűen tisztábbak maradnak, bár nem örültek, hogy senki sem kíváncsi „hősi” élményeikre, valós vagy kitalált párviadalukra a szekuval.

A témába vágó szövegek a Humanitas-nál és a Polirom-nál, az ügyre nem kizárólagosan, de specializálodó kiadóknál fogynak, de nem tűnnek egyáltalán azért el. De ami igazán érdekes, hogy ha a román memoárírók főleg a politikai foglyok közül kerülnek ki, akkor valószínűleg a romániai magyar értelmiség – indokolva, indokolatlanul – magát egészében politikai üldözöttnek tartotta, s különleges csoport itt nem különült úgy el, mint a románoknál. S kontextus híján magyarországi kiadók sem keresték hangsúlyosan az ilyen köteteket.

Míg vannak román feldolgozások az 1989 előtti nomenklatúra rejtett továbbéléséről a mostani társadalomban, semmilyen komoly anyag nincs ugyanezen korszakoknak a romániai magyar nomenklatúrájaról. Pedig nem tételezhetjük azt, hogy a pártnomenklatúra az etnikai metszetekben radikálisan másként létezett volna. Az Autonóm Tartomány idejéből vannak feldolgozások az akkori magyar nomenklatúráról, de a 70-80-as években ezek a mechanizmusok már másként működtek.

Ebben a helyzetben nincsenek, vagy alig vannak visszaemlékezések az intenzív iparosítás hatásairól az etnikumra, bár a hétköznapokban ma is léteznek, sőt el is különülnek a lakótelepi együttélés akkor kialakult formái, de aligha léteznek ezeknek radikális értelmezéseik, átértelmezéseik. Persze riportok, esszék szépszámmal vannak. Nem ismerek komoly vizsgálatokat arról, hogy az új jómódúak, akiknek már vannak, vagy lennének eszközeik a szétköltözésre (és akik maguk, persze, szépen építkeznek is), újrarendezik etnikailag a településeket? Szétválnak-e vegyes nagyvárosokban a román és a magyar lakóparkok, és a tőke lakómódjában etnikailag bezárkózik-e? Mintha többféle, ellenkező folyamatok lennének inkább láthatóak.

 

IDEIGLENES EPILÓGUS

Itt a térképészeti munka kezdetéről van szó. Az anyag ilyen kezdetleges feldolgozottságánál korrektebb lett volna az ideiglenes hallgatás. De úgy gondoltam, meg kell próbálni, természetesen nem egyedül és nem is kimerítő módon, a kérdéseimmel néhány ponton beindítani a létező anyagok előbukkanását, vagy rendszereződését. Akár az ellenvélemények is mozgósíthatnak valamennyi rendszerezett tudást, s akkor araszolhatunk tovább.



Ez is érdekelheti...

Dél-erdélyi magyarság, 1940-1944

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!