„Nem kétségbeesve halok meg”

2017. 03. 13. 18:49

 

2013 nyarán készített interjút az akkor még nyomtatásban is megjelenő Erdélyi Riportban Parászka Boróka a 83 éves Bodor Pállal. A beszélgetés anyagát a maga kiegészítéseivel szavai szerint „feldúló” publicista egészen diákkoráig visszatekintve idézi fel a pályáját. E teljes, „alanyi változat” újraközlésével búcsúzunk a hétfőn elhunyt kollégától.

 

Bodor Pál 2013 márciusában, a Szabad Sajtó-díj átadásán   Fotó: Szűcs László

 

A közelmúltban családja körében ünnepelte 83. születésnapját. Mi az, amiről ebben az életkorban beszél, mi az, amiről inkább úgy dönt, hogy hallgat?

 

Nekem nincsenek már titkaim. Az élet végén senkinek sincsenek komoly titkai, csak olyan, amit megjátszik. Fájdalmas és nagyon szép élmények keveréke adja azt a fajta érzelmi gazdagságot, amely ezt a nemzedéket – szerencsés esetben – jellemezheti. Az igazság az, hogy nem merem igazán mélyen végiggondolni az életutamat, mert nem vagyok biztos benne, hogy mindig a legbölcsebben léptem. Nagyon fiatalon kerültem döntő helyzetbe, túl fiatalon ahhoz, hogy másokról is döntenem kelljen, és ez nyomasztó volt. Tizenhat éves koromban, naivan indítottam el egy iskolai lapot Temesváron, ahol a piaristáknál diákoskodtam. Román tannyelvű intézmény volt, a kor követelményeinek megfelelően a szerzetesek, ha nem is jól, de megtanultak románul, hogy taníthassanak. Itt tanultam, főszerkesztősködtem, és ennek nevetséges következményei lettek. Balogh Edgár volt a Magyar Népi Szövetség, illetve akkor még csak a Magyar Dolgozók Szövetségének, a Madosznak a sajtófőnöke ebben az időben. Elhatározták, hogy indítanak egy ifjúsági, központi Madosz-lapot. Vásárhelyen ülésezett a százas intéző bizottság, onnan hívott fel Balogh Edgár, aki nem is ismert személyesen, de tudta, hogy a nagysikerű Gaudeamus diáklapnak vagyok a főszerkesztője. Azt mondta, küld hozzám egy fiatalembert, tanítsam meg, hogyan kell lapot szerkeszteni. Másnap megjelent a fiatalember, úgy hívták, hogy Sütő András. Ezután a Romániai Magyar Szó tudósítóját felvitték Bukarestbe, és én lettem a temesvári tudósító. És még mindig nem voltam 17 éves. Majd újabb év múlva elmentem önkéntesnek a Zsíl-völgyi vasútépítő ifjúsági táborba, ott folytattam a bukaresti lap tudósítását. Onnan vittek föl Bukarestbe, felvételiztem az egyetemre. Ne felejtsük el, én hét éves koromig Budapesten, szülővárosomban éltem. Egy szót sem tudtam románul. 1937-ben, amikor megérkeztem a szüleimhez Temesvárra, a mi kerületünkben, az Erzsébetvárosban nem volt magyar elemi, tehát román iskolába írattak be. Ez abból a szempontból volt szerencsés, hogy az állam nyelvét gyorsan megtanulhattam és beirathattak a piaristákhoz. A román tannyelv ellenére ez az intézmény bizonyos szempontból kisebbségi iskola volt. A tanulók többsége magyar vagy német volt.

 

Mennyire alakult a pályája másként, ahogy 18 éves főszerkesztőként megálmodta?

 

Ellentmondásos. Mondok néhány példát, hogy megértse. A romániai magyar könyvkiadás akkoriban még elég harmatos volt. A magyar nyelvű könyvszükséglet jelentős részét magyarországi importból fedezték. Ez komoly anyagi gondokat okozott, valuta kellett hozzá, egyre csökkent a behozott könyvek mennyisége. Nem tudom, hogy csak a pénz volt-e az igazi indok, de eldöntöttük, hogy a Horizont világirodalmi sorozatunkat, amelyet kiadói főszerkesztő elődöm, Domokos Géza indított, kibővítjük. Nem csak egy-két-három címet adunk ki, hanem többet, és a fordítást a romániai magyar írókra bízzuk. Rendre jelentek meg a jobbnál jobb könyvek, romániai magyar, olykor nagyon fiatal szerzők fordításában. Angolból, magyarból, finnből. Domokos Géza érdeme, hogy az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét átalakították, és létrejött a Kriterion Könyvkiadó, mint önálló nemzetiségi kiadó. Úgy jöhetett ez létre, hogy Domokos Géza erőfeszítésének köszönhetően volt egy találkozó Ceauşescuval. Több tucat erdélyi magyar értelmiségi vett ezen részt, két napot vett igénybe a tárgyalás, amelyen elég szókimondóan mondtuk el a magunkét. Nagy István, a „legöregebb kommunista prózaíró”, jelzem jó író, felállt, és azt kérdezte a maga rossz románságával, hogy „tessék mondani, egy falusi magyar fiú miért nem szerezhet még jogosítványt se magyarul?” Ceausescu visszakérdezett: hogyan lehet így egy kamiont Szatmártól Konstancáig végigvezetni az országon; „Úgy, ahogy egy török kamionos is végigvezeti” – válaszolta Nagy István. Hát ilyen volt a hangulat, és ekkor hangzott el, hogy szükség van a Kriterionra, amelynek Domokos Géza lett az igazgatója, és én a magyar szerkesztőség főszerkesztője.

Mindannyian hősök voltak a szememben, még azok is, akik néha elgyávultak. Biztos én is elgyávultam sokszor. Ezt persze nem tartom számon, és igyekszem elfelejteni. Sok fortély kellett. A Horizont-sorozat például hallatlanul népszerű lett, mert a világirodalom nagyon sok intim, kisebbségi dilemmára adott választ. Ami a legkedvesebb, Budapest elkezdte importálni a romániai könyveket. Hogy is fejezzem ki magam, hogy ne legyek nagyon ellenszenves? Voltak „felső barátaink”, magas pozíciót betöltő emberek, akik odafigyeltek arra, amit csináltunk. Nagyon sokan, akiket állandóan szidtak és akiket félreismertek, tulajdonképpen segítettek nekünk. Nem mondom el a neveket, mert furcsa lenne.

„A gyanúsításnak, amelyet kész tényként, szigorúan ellenőrzött tényként harsogott valaki, a világon semmi alapja nem volt. Viszont terjedt. Ez életem legnagyobb sérülését okozta.”

 

Román állami tisztségviselőkről beszélünk?

 

Román állami, pártszervekben dolgozó emberekről, akik kiálltak mellettünk. Jó szövetségeseink voltak. Az a kisebbségi, aki nem tanul meg taktikázni, aki csak támad, az előbb-utóbb elhull.

 

Mennyit kellett azon tépelődni, hogy ki a barát, s milyen barátságot lehet kötni?

 

Ez olyan összetett, mint az üzleti életben a taktikázás. Alaposan kellett ismerni a partnert, holott nem volt detektív csapatunk. Az ösztöneinkre kellett hagyatkozni sokszor. Domokos Géza több olyan embert hozott ki a börtönből, akiket ártatlanul zártak be. Soha nem mondta el, nekem is csak véletlenül vannak erről ismereteim, hogy milyen bonyolult játékkal sikerült az igazságnak érvényt szerezni. Kisebbségi helyzetben kellenek a különleges eszközök, sokféle tudás. A fene tudja, hogy van-e olyan iskola, ahol meg lehet tanulni a kollektív önvédelem taktikáját. Szerencsére ma már nem nagyon van ilyen feladatom, magánzó lettem. Kicsit furcsán érzem magam, hogy csak a magam dolgaiért vagyok felelős.

 

Megvonható-e az alkukkal, véd- és dacszövetséggel töltött évek mérlege?

 

Ha bármilyen szerény szűkszavúsággal beszélnék, az a legjobb indulatú olvasó szemében is hencegésnek tűnne. A román Irodalmi Kiadó vezetője egy vasutasból lett költő volt. Valamikor börtönben ült, még mint ellenálló. Amikor szabadlábra került, a szüleim segítették a lesoványodott, TBC-s beteget. Harminc évvel később találkoztunk, amikor ő már a kiadót vezette, és nagyon sokat segített. Így működtek a dolgok. Szerencse is kellett ehhez, de a szerencse annak jár, azt hiszem, aki kiérdemli a jutalmat. A gonoszok összetartanak, miért ne tennének így a jószándékú emberek?

 

A romániai életút után évtizedeket töltött el a magyar sajtóban is. Erre az időszakra hogy emlékszik vissza?

 

Itt bizony van olyan élményem, ami akár menekülésre is késztethetne. Illetlenség ezt egy ilyen nyilatkozatban elmondani. Jó viszonyban vagyok Lendvai Pállal, gondoltam már rá, hogy segítsen kitelepülni Bécsbe. De hát 83 éves vagyok. Nem akarok politizálni, de nem vagyok boldog. Ha egy kicsit betegebb lennék, akkor visszavonulnék. De nem vagyok annyira beteg sem. Az utóbbi időben a magyar sajtó rendkívül nehéz helyzetbe került. Csökkent a nyereség, a jövedelem, számos orgánum egyáltalán nem fizet honoráriumot. Sok ilyen furcsa dolog van. Sajnálom, hogy nem haltam meg előbb.

 

Azt azért tudja, hogy mindezek ellenére, bizonyos értelemben iskolát teremtett?

 

A Magyar Nemzetben avattam fel az egyik álnevemet, a Diurnust, ami mindennapost jelent. Körülbelül ötszáz írásom jelent itt meg. Legnagyobb megdöbbenésemre igazán ott, abban a lapban vádoltak meg néhány évvel később rendkívül durván és igaztalanul. A gyanúsításnak, amelyet kész tényként, szigorúan ellenőrzött tényként harsogott valaki, a világon semmi alapja nem volt. Viszont terjedt. Ez életem legnagyobb sérülését okozta. Ezt a pikáns, mélységesen becsületbe vágó pletykát boldogan terjesztették azok, akiknek ez ínyencség volt. Próbáltam ellene tiltakozni – nem volt semmi értelme. Az egyik egyházi lapban készült egy interjú velem. Egy Kálmán Mónika nevű szimpatikus lelkész-feleség, kolléganő elküldte nekem a kéziratot. Döbbenten tapasztaltam néhány nap múlva, hogy a szerkesztőségben az első öt sort valakik újraírták, teljesen más tartalommal, ugyanazzal a váddal, amire az előbb céloztam. Ma sem értem a dolgot, fogalmam sincs, ki művelte ezt, már unok is ezzel hadakozni. Helyrehozhatatlan ez az egész, van amikor még éjjel is felébredek erre. Beláthatatlan következménye volt ennek az egész újságírói sorsomra.

 

Ez a történet arról szól, hogy a pályája végén törték meg az életművét, amit azért mégsem lehet elvenni. Van erdélyi múltja, van magyarországi múltja. Mire gondol, amikor azt mondja, haza?

 

Nem határok közé rajzolható hazára gondolok, hanem egy sokaságra, amelyhez nagyon sok közöm van. Sokaságra, amelyet nem az determinál, hogy hol lakunk: Nagyváradon vagy Kecskeméten. Ha egy ilyen nagy közösségnek hasonlóak a fájdalmai, és a fájdalmait – mint minden ember – kompenzálni akarja, az nem mindig vezet jóra. Acélozza a jellemet, tartást is adhat. De túlzásokba is lehet esni miatta, gyűlölet is születhet ebből másokkal szemben. Erről szerettem volna egy kisregényt írni, de lemondtam róla, mert úgy éreztem, meghaladja az erőimet. Az a furcsa, hogy a legszebb kritikákat a németül, Berlinben megjelent regényem aratta, amelyről a kritikus azt írta, hogy az első magyar regény, amely teljes egészében a szászokról szól. Ennek szubjektív forrása volt az, hogy első nagy szerelmem egy brassói-szebeni szász lány volt, Rosemarie Johanna. Ez hozta közelebb hozzám a szászokat, beletanultam a sorsukba. Minden kisebbségi sors izgat engem, akkor is, ha vannak kellemetlen vonásai. Az igazság az, hogy az ilyen támadásoktól nem lehet senkit megvédeni, és az ilyen sebek nem gyógyíthatóak. Én még mindig gyorsabban tettem túl magam, mint a közvetlen környezetem, amely senkinek nem akar megbocsátani azok közül, akiknek ehhez köze volt. Feltételezem, volt jószándék is a felháborodásban a demagóg újságíró ellen, aki arról prédikál, milyennek kell lenni, miközben áruló lett. Nem akarok haragudni mindenkire, aki emiatt engem szidott, mert azt hitték, ez a történet igaz. Persze, nem hozzám jöttek megkérdezni, hogy mindez igaz-e. Mert ha hozzám jöttek volna, akkor lehet, hogy kételkedtek volna abban, amit mondok, mert ki ne védené meg magát. Én megtettem, amit nekem kellett. Könykiadóként, a bukaresti magyar és német tévéműsor elindításáért is valamit csak tettem, néhány jó műfordításom is megjelent, regény, vers stb. Nem besavanyodottan, nem kétségbeesve halok meg. De csalódtam néhány emberben, akik meggondolatlanul, felületesen nyilvánultak meg, és élvezték, hogy így viselkedhetnek. Megpróbálom ezt is megérteni.

 

Díjmegvonás minden alap nélkül 

A szakmai hagyatékát rendező Bodor Pál úgy tudta: azért nem kaphatta meg az életműve egészét értékelő rangos magyar állami kitüntetést, a Kossuth-díjat, mert napvilágot látott a feltételezés, hogy együttműködött a román állambiztonsággal a rendszerváltás előtt. 2006. augusztus 11-én a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg Lukács Csaba Tiszta hangok Romániából című cikke, amelyben a szerző Gáspárik Attilára (a romániai Országos Audiovizuális Tanács akkori elnökére) hivatkozva a Romániából Magyarországra költözött ismert újságírók átvilágítására tesz javaslatot. A cikkben Cselényi László, Heltai Péter és Bodor Pál (Diurnus) neve szerepel. A cikk megjelenése után valóban törölték Bodor Kossuth-díj jelölését – erősítette meg a Riport akkori érdeklődésére Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője. A hírt maga Lendvai közölte Bodorral, aki úgy tudta, Sólyom László államfő álláspontja az volt, senki se részesülhessen az elismerésben, aki nem áll gyanú felett. Gáspárik Attila az üggyel kapcsolatban akkor úgy fogalmazott, a nevek példaként szerepeltek abban a nyilatkozatban, amelyet Lukács Csabának adott. Lukács Csaba elismerte: soha nem ellenőrizte Bodor Pál érintettségét, nem folytatott ilyen irányú kutatást, mert azt „sem a román, sem a magyar fél nem támogatta.”

 

Bodor Pál nevének kilencvenes évek elejéig visszanyúló meghurcolásával kapcsolatban a Népszava közölt alapos összeállítást 2013 augusztusában, a több érintett felet megszólaltató cikket ITT olvashatják.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!