Paulina sorra verte a férfiakat
2017. 12. 11. 09:55Dr. Zeidler Miklós történésszel folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár némi focitörténet után, előbb a sportolónők befogadásának akadályoztatásáról kérdezte az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársát, majd az első olimpiai játékok fordulatokban gazdag eseményeiről faggatta a nagyváradi Szacsvay Akadémia előadóját.
Zeidler Miklós történész Az interjú első részét ITT olvashatják.
(Szerk. megj.: A Zeidler Miklóssal készült interjúnk első részét az ideiglenesnek szánt Millenáris Versenypálya történetével zártuk. A kutató, aki földolgozta az emblematikus sportlétesítmény históriáját, így fogalmazott: „Később fölújították, bővítették, máig használhatóvá tették, kerékpár-versenypályaként működik.” Nos, éppen írásunk megjelenésének napján újságolta el a magyar média, hogy a közkedvelt Velodromot mégis lebontják, Nemzeti Korcsolyázó Központ épül a helyére…)
A nemzetközi megmérettetések milyen sportágakban indultak be először Magyarországon?
A legelső nemzetközi versenyek feltehetően ökölvívó mérkőzések lehettek a 19. században, ugyanekkor lóversenyeket is rendeztek, ahol már megjelentek az idegen lovak, lovasok is. Viszonylag korán, a 19. század vége felé már nemzetközi korcsolyabajnokságok is voltak. Labdarúgó mérkőzéseket is rendeztek, más és más országok klubjai között, míg az első nemzetközi válogatott mérkőzést 1902-ben az osztrákokkal játszottuk le, Bécsben.
Ha jól tudom, a már említett, sokoldalú Hajós Alfréd volt a csapatkapitány, és 5-0-ra kaptunk ki a sógoroktól…
Igen, de aztán elég hamar kiegyenlítettek lettek az erőviszonyok, a következő mérkőzésen már mi nyertünk. Különben az első osztrák-magyar klubközi focimeccs Budapesten zajlott, ahol a BTC, a Budapesti Torna Club csapata játszott egy bécsi csapattal. Jellemző, hogy a tornaklubként indult egyesület a labdarúgást is fölvette a tevékenységei közé. Akkor 2-0-ra kaptunk ki tőlük, de vitatható, mennyire voltak ezek „osztrák”, illetve „magyar” csapatok, hiszen a bécsi klubnak kilenc, a budapestinek pedig két angol labdarúgója volt. Nagyjából ez döntötte el az eredményt. Ami ma már elképzelhetetlen: játékvezetőt is az osztrákok szereztek, egy angol urat, akinek a testvére a bécsi klubban játszott! Persze, az még az úriemberek világa volt, föl se merült, hogy bármilyen visszaélés történhetne…
A Városligetben korcsolyázó budapesti hölgyek a múlt század elején
Ami a nők sporttevékenységét illeti, mekkora fáziskéséssel indulhatott be a férfiakéhoz képest?
Sportáganként más és más volt a helyzet. Az első tornaiskolát Magyarországon, egy, a napóleoni háborúkból leszerelt obsitos, félig olasz, félig francia vívómester, Clair Ignác alapította az 1830-as évek elején. Ő egyszerre indította el mind a fiúk, mind a lányok részére a testnevelést. A fiúkat ő tanította, a lányokkal meg a felesége, Apollónia foglalkozott. Ez nem volt igazán szakszerű tevékenység, inkább csak arról szólt, hadd mozogjanak ezek a gyerekek, akik javarészt pest-budai német családok ivadékai voltak. A gimnasztika jellegzetesen német műfaj volt, a német nemzeti mozgalomban nagy szerepe volt ezeknek a tornaiskoláknak, a napóleoni háborúk idején lelkes fiatalok, akik ezrével jártak ezekre a tömegtornákra, örömest csaptak föl katonának, hogy megvédjék a hazájukat. Magyarországon is főleg a németek körében hódított a torna.
Azért bőven voltak olyan sportágak is, ahová a hölgyeknek sokáig egyáltalán „nem volt belépőjegyük”.
A lovasversenyekre, a vívóversenyekre vagy a lövészetre be se engedték őket. Az 1890-es években jelennek meg az első olyan cikkek, amelyek a nők számára is ajánlják a vívást, beindulnak a női vívóiskolák. Az evezés is, a labdarúgás is sokáig kizárólag férfisport volt Magyarországon, holott az 1910-es években már női bemutató csapatunk járta a világot, nagy sikerrel, tízezres közönséget vonzott, mert a férfiak szerették mustrálgatni, hogyan ügyeskednek a nők a focipályán. Az úszásban viszonylag kicsi volt a fáziskésés, az első uszodákat, amik Pest-Budán működtek, még a Dunán lebegtették, a folyó vizét rekesztették el deszkakerítésekkel. Már az első években külön férfi és női úszóórákat tartottak, hogy ne mutatkozhassanak egymás előtt könnyű dresszekben a férfiak és a nők. Valamikor az 1870-es években föltűnt egy bizonyos Pecke Klára nevű kisasszony – már a neve is olyan „kackiás” volt… –, aki szívesen úszkált a Dunában, bemutató úszásokat is tartott. Az egyik alkalommal nagy feltűnést keltett, amidőn akadt néhány bátor férfiú, akik a Lánchídról ugráltak a Dunába, nagy tapsvihar közepette. Egyszer csak látták, hogy még valaki készülődik ugrani, aki nem volt bejegyezve. Mialatt végrehajtott egy tökéletes produkciót, kiderült, hogy egy nő volt az ugró! Voltak olyan sportágak is, ahol kezdetben inkább a nők jeleskedtek, ilyen volt a tenisz. Ugyanis a férfiak nem tartották komoly sportágnak. Az első országos nyílt versenyen, amit Balatonfüreden tartottak meg 1894-ben, férfiak és nők együtt indulhattak, egy hölgy nyerte meg: Pálffy Paulina grófnő, „Pálffy Incsi” – ahogy az előkelő társaság becézte őt –, minden férfit legyőzött. Az atlétikában, ami nehéz sportágnak számított, csak a két világháború közt engedték meg a nők szereplését. Továbbra is voltak tekintélyes konzervatív férfiak – főleg egyházi berkekben –, akik szerint a nőknek egyáltalán nem való a sportolás!
Somfay Elemér és Hajós Alfréd éremgyűjteményét egy szovjet tábornok is megirigyelhette volna
Az olimpiai mozgalom felélénkülése mennyire hatott kedvezően a magyar sportéletre?
A magyar részvétel az olimpiákon kezdettől fogva megvolt. Az újkori olimpiák szervezését Pierre de Coubertin báró kezdeményezte, de évszázadokra visszamenően voltak annak előzményei, hogy legyenek újra olimpiai játékok. Coubertin báró baráti köre hozta létre a héttagú Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. A barátai között volt egy magyar testnevelő is, Kemény Ferenc, aki a NOB egyik tagja lett. Ugyanekkor alakult meg a magyar testület is, Olimpiai Játékokat Előkészítő Magyar Bizottság néven. Ennek az volt a feladata, hogy az athéni olimpiára kiválogassa a megfelelően fölkészült sportolókat, valamilyen állami támogatást szerezzen számukra, és a továbbiakban is menedzselje a magyar nemzetközi sporttevékenységet. Az első olimpián hét fővel vett részt a magyar delegáció, kitűnően szerepeltek: hat dobogós helyezést szereztek. Nagyon hamar, elsőként érkeztek az olimpia helyszínére. Amikor kiosztották a rajtszámokat, az 1-es számot egy magyar versenyző, Szokoly Alajos felvidéki atléta kapta, aki gátfutásban a harmadik lett. A közvélemény nagyon féltette a magyar sportolókat, mert azt hitték, gyengén fognak szerepelni. Hiszen nem volt látványos a magyar sportélet, alig voltak egyesületek, alig voltak sportpályák, vidéken szinte teljesen ismeretlen volt a sport. Hajós Alfréd, a kétszeres olimpiai bajnok visszaemlékezései szerint, amikor éppen indulóban volt a vonat, egy szervező kirohant s peronra egy magyar zászlóval: „fiúk, vigyétek magatokkal, hátha szükség lesz rá!” Egyébként a magyar állam ezer forinttal támogatta az olimpiai kiküldetést, a másik ezret az egyesületek kapták, és akadt néhány olyan sportoló, aki a saját költségén vett részt az olimpiai játékokon…
Az 1896-os olimpiát követően 1912-ig még négy alkalommal szerveztek olimpiai játékokat, az I. világháború közepén, az 1916-os elmaradt. Bár néhány nappal a szarajevói merénylet előtt(!), a NOB 1914 júniusi ülésén Budapest kapta meg az 1920-as olimpia rendezési jogát, a magyarokat a nagy világégés lezárulta utáni első játékokon nem engedték részt venni. Miért nem?
Az 1916-os olimpia szervezése Berlint illette volna meg, de akkor a világ országainak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Az 1920-as már nem maradt el, viszont Magyarországnak – mivel a vesztes oldalon harcolt –, nemhogy az olimpiai játékok szervezését, de a részvételét sem engedélyezték, a többi vesztes állammal, Németországgal, Ausztriával, Bulgáriával és Törökországgal egyetemben. Belgium lett a szervező, a belgák kijelentették: nem hajlandóak az ellenségeiket vendégül látni, így Antwerpenben végül 29 ország fiataljai találkoztak egymással. A vesztes központi hatalmakat kizárták, jelen voltak viszont a háború utáni Európa új államai: Csehszlovákia, Észtország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.
Az olimpiai aranytól megfosztott Somfay itt éppen gátfutóversenyt nyer
A „győztesek” közül viszont Románia hiányzott, a Román Királyság egyébként (az 1900-as párizsi olimpia kivételével, ahol az országot egyetlen sportoló képviselte) csupán három évtizedes késéssel, 1924-ben jelent meg az olimpiai játékokon. Magyarország ekkor már részt vehetett, Németország viszont még ekkor sem…
A németeket az 1924-es olimpiára se hívták meg, hiszen azt Párizsban tartották, és ugye, Németország akkor még Franciaország „fő ellensége” volt.
A politika ekkor is – később még inkább! – belerondított az olimpiai mozgalomba. Ami a lebonyolítást illeti, a szubjektivitás, a részrehajlás sokáig árnyékot vetett az olimpiai eszmére. Talán ennek a jelenségnek az „áldozata” lett Somfay Elemér, akinek 1924-ben aranyérem helyett ezüsttel kellett beérnie?
Magyarország Trianon után – óriási veszteségei ellenére – nem szerepelt rosszabbul Párizsban, mint utoljára, az 1912-es olimpián. De amikor 1924-ben újra befogadták az olimpián résztvevő nemzetek körébe, úgy tűnt, hogy megfosztották egy aranyéremtől. Somfay Elemér öttusában indult, és az egyik versenyszámát, a 200 méteres futást, nagyon „elmérték”. Ha korrektül jártak volna el, valóban ő lett volna az olimpiai bajnok. A következő olimpián is indult, de már korosabb lévén, nem tudott olyan jó eredményeket elérni. Somfay soha nem tudott belenyugodni az őt sújtó méltánytalan versenybírói döntésbe. Élete végéig sem ő, sem a családja nem tudta elfogadni, hogy egy téves időmérés miatt nem állhatott a pódium legfelső fokára. A legendás atléta fehér márvány síremlékén ez a felirat olvasható: „Somfay Elemér olympiai bajnok”…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
