Ráolvasták az életüket a verseimre
2018. 01. 05. 19:23Peer Krisztián költővel folytatott beszélgetése második részében Szilágyi Aladár a 42 című, nyolc hónap alatt a harmadik kiadást megért kötet hatásairól faggatja a szerzőt, majd szóba kerül a másfél évtizeddel korábbi költői elhallgatás, valamint a színház világában szerzett tapasztalatok.
Peer Krisztián költő, a 42 szerzője Fotók: Fried Noémi Lujza
A beszélgetés első részét itt olvashatják.
A 42 a Költészet Napjára jelent meg. Azóta eltelt nyolc hónap, bőven volt időd megtapasztalni, hogy milyen a fogadtatása az olvasók körében, illetve az irodalmi berkekben.
Ez igazából három különböző dolog. Baráti körben, mindazok, akik mind a kettőnket ismertek, megkönnyezték… A legjobb, amit Zsófinak egy barátnője, volt évfolyamtársa mondott: esténként szokta olvasgatni, számára ez olyan, mintha Zsófival beszélgetne. Szóval valamit mégis csak sikerült az Ő lényéből átmentenem. Egyébként a barátok folyamatosan és azonnal jöttek, támogattak, erősen aktivizálódott egy védőháló körülettem.
Tehát nem hiányzott az empátia irántad…
Abszolút nem… Egyébként nem csak a baráti kör részéről, hanem a faluból is, mintha egy tenger mozdult volna meg felém. Mi néhány hónappal Zsófi halála előtt költöztünk le Nagymarosra. A tervünk a vidéki ház volt, a zavartalan alkotói magány, elmélyülés és gyerekcsinálás – ezek voltak a terveink. És a tulaj bácsi leszállította a bérleti díjat, a szemben lakó néni pedig finom kajákat hozott át, virággal ékesítette a kerítésünket, a barátok meg egymásnak adták a kilincset. Hosszú beszélgetések, sírások és ölelkezések estek. Ez volt a legbelső kör. Ehhez furamód hasonlóképpen alakult az olvasótábor is. Én nem gondoltam tovább, csak annyit, hogy ezt a könyvet meg kell csinálnom, és amikor már kész lettem, azt se bántam volna, hogy ha… nem jelenik meg. Ez nem öntetszelgés, csupán a munkát akartam elvégezni. Hogy azután mi történik, az huszadlagos kérdés volt.
Minden irodalmi, művészeti munka, az valamilyen módon magunkon végzett munka.
Én remélem, ezt elvégeztem, és ez volt a fő cél. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre valamiféle „bulváros fordulat” következett. Tudom, hogy miért, egyébként. Már az is bulvár szinten értelmezhető, figyelmet keltő, hogy nekem 15 évig nem jelent meg verseskönyvem, pedig azt megelőzően viszonylag jól, „magasan jegyzett” költő voltam. Már önmagában ez a 15 év kihagyás is egy „irodalmi toposz” – akár Arthur Rimbaud esetében, aki abbahagyta, avagy Karinthy Frigyes esetében, aki több mint tíz évig nem írt verseket. Képzeljük azt, hogy Petőfi Sándor visszatér Barguzinból, hóna alatt egy mappával. Szinte mindegy, mi van abban a mappában, maga a visszatérés ténye, ami önmagában érdekes. Az én „visszatérésem” is egy ilyen bulváros elem lett.
Volt mit csámcsogni rajta…
Igen, afféle külső érdekesség, olyan, mintha… három fejem lenne. Ady hatodik ujja, az is egy ilyen elem. Túl sok köze nincs ahhoz, hogy a versek milyenek, de az is egy ilyen bulvárcsemege. A másik dolog, ami könnyen értelmezhető: meghalt a költő kedvese, és a költő elsiratja őt. A költészet hősképe: ül Orfeusz a szirtfokon, pengeti a lantját, és siratja Euridikét… Rögtön a kötet megjelenésekor készítettek velem néhány interjút, amik valószínűleg jól sikerülhettek. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a Bookline eladási listán (ahol nem szokott az első húsz között verseskönyv lenni, ott szakácskönyvekkel meg bulvárkönyvekkel kell vetélkedni) az én könyvem a top 5-ben szerepelt hetekig. Ami érthetetlen volt, a kiadóm is meglepődött rajta.
Tudtommal, a 42 azóta több kiadást is megért…
Igen, ez, amit magammal hoztam, már a harmadik. Szóval a kiadót is meglepte, pedig ő jobban ismeri a piacot, mint én. Erre ők sem számítottak. És amikor elkezdtem fölolvasó utakra járni, azokra a közönségtalálkozókra olyan emberek is eljöttek, akik általában nem járnak ilyen eseményekre, s elkezdtem leveleket kapni olyan emberektől, akik nyilvánvalóan nem versolvasók.
Tehát nem túlzás azt mondani, a könyved olyan embereket is a költészet vonzáskörébe rántott, akik addig nem olvastak verseket?
Igen, a tematikája miatt. Mert ezek a levelek olyasmiről szóltak, hogy „az én kisgyerekem három éve halt meg, de még mindig nem tudtam feldolgozni, köszönöm, megríkatott”. Rengeteg ilyen tragédiát tartalmazó levéllel találkoztam. Ezekből kiderült, hogy a fájdalmammal nem vagyok egyedül a világban.
Olyan emberek, akik egyébként nem olvasnak, ráolvasták az életüket a verseimre.
Nyilván, segített ebben az élénk sajtóvisszhang is, fel tudták a saját gyászukat, a saját fájdalmukat ismerni ezekben a szövegekben. Ez volt a közönség reakciója, aminek meg kellett felelnem, válaszoltam a levelekre, egyfajta gyásztanácsadást folytattam, próbáltam szakemberekhez, pszichológusokhoz irányítani az olvasókat. Mert hát mit tudok én minderről? Csupán a saját személyes élményemet tudom… Akkor még, áprilisban, amikor az első kiadás megjelent, fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a könyv sorsa decemberig. Kiváló, első rangú költők verseskönyve a magyar nyelvterületen általában kevesebb, mint ötszáz példányban kel el. Ami persze, nem mutatja az értéket. Ehhez képest már több ezer példánynál tartunk, ami meghökkentő. Ennek a bulvárszinten is felfogható, indokolható dolognak: a kötet születése körülményeinek is hozadéka ez. Úgyhogy a sikert kellő szerénységgel és alázattal kell fogadnom.
Ami a szakmai recepciót illeti: nem tapasztaltál olyat, hogy egyes ítészek túlzottnak vélték a kötet személyességét, alanyiságát esetleg öncélúnak?
A kritikák foglalkoznak ezzel a dologgal is. Az ítészek nem ezt írják, mert ennél sokkal kedvesebben, udvariasabban és tapintatosabban fogalmaznak. De hát én erről is beszéltem a verseimben! Azzal, hogy a radikális alanyiság és önéletrajziság szinte erőszakossá válik, valamifajta empátiát zsarol ki az olvasóból. Ez nem egy szokásos effekt, nagyon óvatosan kell bánni vele, és reflektálni kell. Azt, hogy „nem lehet az életrajzomat leválasztani”, azt nyilván észrevette a kritika. Én féltem attól, hogy pont ezért lesz rossz… Bizony, előfordul, hogy ha valami a közönség körében bejön, azt viszont a kritikusok lehúzzák. Ettől eléggé tartottam, de nem ez következett be. Borbély Szilárdnak a Halotti pompa című könyve sokszor eszembe jutott írás közben, az se választható le a szülei haláláról. Végül a szakma is tudott valamit kezdeni velem. Érzésem szerint ezek a verseim baromira megformált szövegek, nem az történt, hogy csak úgy kifolyt belőlem a fájdalom.
Sokat bíbelődtél a 42 verseivel?
Persze, vagy ötvenszer írtam át minden verset, nem is publikáltam őket a kötet megjelenése előtt. Hónapokig ültem rajtuk, elővettem újra és újra, dolgoztam. Nagyon szorosan együttműködtünk Borsik Miklóssal, aki a könyv szerkesztője. Az ő barátnője fél évig kint tartózkodott Ljubljanában ösztöndíjjal, az alatt Miklós minden második napját nálam töltötte Nagymaroson. Ötvenszer nézte át a verseket, ha talált valami kivetnivalót, hol elfogadtam, hol meg úgy véltem, hülyeséget beszél, olykor kidobtuk, előálltam egy harmadik verzióval. Valószínűleg ezt a dolgot, hogy ez nem egy csak úgy, odamondott fájdalom, hogy ezek megmunkált nyelven íródott szövegek, rengeteg utalással, önreflexióval, észrevette a szakma. Egyik kritikusom, Demény Péter például úgy kezdte az írását, hogy én, mint civil lény, aki „hőzöng a kocsmában”, soha nem voltam számára szimpatikus, sőt. De ez a könyv minden előzetes ellenérzése, előítélete dacára meggyőzte őt arról, hogy itt komoly szakmai teljesítmény is jelen van. Végül is nagyon pozitív kritikát írt ezzel a bevezetővel. A Magyar Narancs félévenként állít fel egy listát az előző hat hónap könyvterméséből, s ebben a karácsonytól a könyvhétig terjedő időszakban, vagy harminc kritikus ítélete alapján, Nádas Péter Világló részletek című könyve mellett az én kötetem a második helyre soroltatott. Harminc kritikus kedvező véleménye – úgy éreztem – azért egy komoly cucc… Pedig ez a könyv olyan, mintha ellenállna az irodalmi értelmezésnek. Egyébként ez célom is volt, ahogy a felvágást, a végsőkig vitt, radikális nyelvrajziságot is provokatív gesztusnak szántam. Ez nem véletlen, és nyilván, nem teljesen folytatható, nem fogok tudni még egy ilyen könyvet írni, az bénaság lenne. Valamilyen értelemben csapdába is csaltam magamat, tudtam, azt is tudtam közben, hogy nehéz lesz más verseket írni, főleg, mert az írás aktusát igen erősen összekötöttem Zsófi személyével. Az
komoly pszichés és szakmai kérdés, hogy ezután mit fogok csinálni és hogyan.
Hiú állat vagyok, minden írásban és főleg a publikálásban munkál a hiúság, kár is volna tagadni. De önterápia jellege is van, amit nem szokás bevallani.
Már egy jó ideje beszélgetünk, de arról még szó sem esett, hogy miért is hallgattál el költőként tizenvalahány évvel ezelőtt?
Éreztem, hogy annak, amit akkor csináltam, a végére értem. Fokozottan képekben beszélő, kicsit szürrealisztikus, ugyanakkor sok szempontból banális, köznyelvi versekkel indultam. Verseim tobzódnak a képekben, és mivel eredetileg biológusnak készültem, nagyon sok biológiai metaforát használtam Ez a kötet aztán a következő generáció, Nemes Z. Márióék számára termékenyítőnek bizonyult, ők jobban szerették, mint én. Ebből a képszerűségből folyamatosan mozogtam a fogalmiság felé, a szövegek lebontása, lecsupaszítása irányába. És eljutottam a folyamat végére. Azt éreztem, ezután önismétlés következne, azt végképp nem akartam. Művészileg, költőileg kimerültem, úgy éreztem, nem kötelező kétévente könyvet írni. A csúcson is abba lehet hagyni. Másfelől volt egy fokozódó ellenállás bennem, elég önsorsrontó módon éltem, volt egy kocsmázós életem, keresve kerestem a párkapcsolati, ilyen-olyan feszültségeket. Azt se tagadom, volt egy adag lustaság is bennem, ültem a babérjaimon.
Viszont önmagad rontása közben sem tudtad elkerülni a színházi világot!
Igen, berántott a színház. Volt egy depressziós időszakom, amikor abbahagytam a versírást. De megkeresett egy rendező ismerősöm, hogy írjak a végzős osztályának egy darabot. A növendékek rettenetesen tehetségesek voltak, én meg szabad kezet kaptam a rendezőtől. Megírtam pár jelenetet, meg dalt úgy, ahogy elképzeltem, de gyakran előfordult, hogy csak egy jelenetcsírát, párbeszédtöredéket vittem be próbára, hogy arra improvizáljanak. Azt végigjegyzeteltem, másnapra vittem egy első verziót a jelenetből, mígnem a hatodik nekifutásra elkészült. Ez szoros szimbiotikus együttdolgozás és együttlétezés volt, akár hajnali kettőig próbáltunk, alig aludtunk, és reggel tízkor újra kezdtük, ez engem elragadott. Így sodort magával a színház. Az is nagyon tetszett, hogy ott lehet maszkoskodni. Én valamilyen értelemben mindig alanyi költő voltam, az úgynevezett alanyi költőség mindig közel állt az én civil énemhez, s ebből a kalodából a színház irányába lehetett kiszabadulni. Olyan karaktereket tudtam megírni, a titkárnőtől a biztonsági őrig vagy a tornatanárig, akik nem én vagyok, és nem azt gondolják, amit én. Ez tágabb horizont volt. S aztán magukkal sodortak az események, jött a következő munka, összehoztak Szabó Rékával, aki akkoriban toborzott társulatot, a Tünet Együttes akkor induló próbafolyamatába meghívtak segíteni.
De ugye, arra nem kért fel a jeles koreográfus, hogy valamilyen produkciójában táncosként lépj fel?
Nem, nem, pedig nagyon szeretek táncolni… Igaz, volt egy olyan ötlet még a legelején, hogy az én iskolázatlan mozgásomra kitalál valamit, de aztán ez nem történt meg! Egyébként ez egy nagyon közvetlen közeg. A színészek, főleg a táncosok körében a közvetlen érintésnek, az együttlétnek más hőfoka van, mint mondjuk egy… hivatalban vagy egy napilap szerkesztőségében. A Tünet Együttesnek én adtam nevet, én voltam a keresztapja. Tíz darabban dolgoztunk együtt, de mások is hívtak. Úgy tűnik, lett egy ilyen képességem, ami egyébként sokat segített ennek a könyvnek a megírásában is, mert amit a szerkesztővel csináltam, az is egy színházi meló volt, csak most én voltam a rendező, és ő a dramaturg. Közben megszoktam, semmilyen szöveg nem szent, mindenhez hozzá lehet nyúlni. A hiúságom meg a pöffeszkedésem a szöveggel kapcsolatban megszűnt. Korábban hisztérikus rohamot kaptam, ha egy cikkemben egyetlen betűmet kihúzták. Úgy tűnik, van egy olyan képességem, hogy félkész dolgokhoz is hozzá tudok szólni úgy, hogy nem az önmegvalósítást erőltetem, hanem azt ösztönzöm, hogy a dolog a saját formáját nője ki, a saját lehetőségét teljesítse be. Legutóbb a Kamarába írtam át egy kortárs német darabot a rendezővel együtt, a rendező kérésére. Végül radikálisan át lett írva, a szerkezete megmaradt, a szerzője se ismerne rá. Sokan vállalunk mindenféle színház munkát, elvégre versírásból nem lehet megélni. Persze, regényt kéne írni, a kiadó hajtogatja, hogy próza, próza, próza… Lehet, az lesz a megoldás, mert elő fognak kerülni olyan történetek is, amik versben nem. A kiadóm azt mondja, ne bénítsam meg magam nagy koncepciós tervekkel, egyszerűen először legyen anyag. Minden nap üljek le pár órára írni, nyomogassam a billentyűket, és egy fél év után nézzem meg, hogy abban a masszában van-e valaminek a csírája vagy nincs. A napi írás metódusát kellene elsajátítanom, ehhez ideális a nagymarosi elvonulás…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
